2018. február 17. írta: Reiman Zoltán

A kormánybiztos miniszterelnök, aki elrejtette a Szent Koronát

Borsod vármegye és Miskolc rengeteg értékes embert adott hazánknak az elmúlt ezer év során. Sok olyan embert, akik meghatározóak lettek életük során Magyarország történelmében. Az egyikük szemerei Szemere Bertalan (1812-1869) de genere Huba, író, országgyűlési képviselő, országgyűlési jegyző, miniszter, kormánybiztos és miniszterelnök. Életét és tehetségét a hazának szentelte, melynek sanyarú sorsa miatt elméje megzavarodott élete utolsó éveire.

Fiatalon

Megyénk déli részén, Vattán született ősi, bár elszegényedett nemesi család sarjaként. Anyja Karlove Erzsébet, apja Szemere László katona volt. 1820-ban Sárospatakon tanult, de 1822-ben a miskolci evangélikus iskolában találjuk. 1826-ban a késmárki líceum hallgatója, majd a kört bezárva Patakon fejezte be tanulmányait 1832-ben, ekkor jogász diplomát szerzett. Latinul, olaszul, németül és franciául kitűnően beszélt. Nagyon korán elkezdett verset írni, a Minerva című folyóiratban rendszeresen jelentek meg művei.

A Szent Korona megtalálása - ki volt az áruló?

,,Miután Windisch-Gratz seregei 1848 decemberében megközelítették a fővárost, a nyáron megalakult országgyűlés tagjai szilveszter éjszakáján, a rettenetes fagyban a menekülést választották, és Szolnokra, később Debrecenbe távoztak. A kormány úgy döntött magukkal viszik a Szent Koronát is (...) Amikor a Szemere-kormány júliusban ismét menekülni kényszerült, a miniszterelnök magához vette az ékszereket, és egészen a bukásig megtartotta azokat. Miután Temesváron nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadságharc ügye elveszett, a Szent Korona sorsáról végleg dönteni kellett; az emigrációba készülő politikusok nem akarták vállalni a jelvények őrzésével járó felelősséget, de azt sem szerették volna, ha a Habsburgok kezébe kerül, hiszen ezzel legitimálhatták volna hatalmukat. (...) A későbbi emigránsok augusztus 15-én érkeztek meg a Duna partján fekvő Orsovához, nyolc nap után pedig úgy határoztak, hogy - a többi jelvénnyel egyetemben - ott ássák el a Szent Koronát. Szemere és társai a munka végeztével tüzet raktak az említett helyen, (...) majd pedig titkos rovásokkal megjelölték a kincsek helyét (...) Rejtély fedi a megtalálás részleteit is: Ipolyi és a közismert történet szerint egy bizonyos Wargha István árulta el a titkot a bécsieknek, akit - a különböző források szerint - Prágában, Bécsben, esetleg a helyszínen fogtak el. Nem tudni mennyi ezeknek a valóságalapja, de az tény, hogy 1853. szeptember 8-án egy utász megtalálta az 1608-ban készített ládikát, azt kinyitva pedig a kutatók felfedezték az eltűnt ékszereket. (...) Az ékszereket 1853 szeptemberében diadalmenetben vitték fel Pestre, majd - Kempen rendőrminiszter javaslatára - továbbszállították őket Bécsbe."

Igazából rengeteg kétely és találgatások sora olvasható a Szent Korona megtalálása körül. A megtaláló például az egyik forrásban utász, a másikban egyszerű román paraszt, a harmadikban fizetett határőr. Maga Szemere Batthyány Kázmér grófra gyanakodott, mint a rejtekhely árulójára, mások szerint a londoni magyar emigráció szivárogtatta ki az információkat.

Felnőtt éveiben

A diploma megszerzése után két éven keresztül Pozsonyban lakott és gyakorolta szakmáját. Miután visszatért Borsodba 1834-ben, tiszteletbeli jegyzőnek választották, mely címet 1836-ig büszkén viselte. Ekkor kezdődött nagy utazása, Bécsből indult rokoni támogatással és egész Európát beutazta. Ekkor szembesült azzal, hogy Magyarország mennyivel el van maradva a nyugattól, melynek hangot is adott könyv formájában. Ez a könyv hozta meg számára az áttörést, bár a korabeli cenzúra miatt csak 1840-bem jelent meg. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta és a könyvének egy második kiadására is sor került.

1841 és 1847 között a vármegye főszolgabírója, később alispánja, 1843-44-ben - ekkor fogadták el hivatalosan az ország nyelvét magyarnak - és 1847-48-ban Borsod vármegye követe az országgyűlésen.

A Szemere-kormány tagjai

A forradalom és szabadságharc idején

Az 1848-as választások alkalmával is Miskolc képviselője, a Batthyány-kormányban pedig belügyminiszter lett az első felelős magyar kormány tagjaként.

A Batthyány-kormány szeptemberben lemond, a törvényes uralkodó Ferenc József pedig megtagadta új kormány kinevezését, úgyhogy ezután az Országos Honvédelmi Bizottmány gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Szemere itt is tevékeny részt vállalt, az igazságügyi feladatokat látta el. 1848 decemberétől felső-magyarországi kormánybiztosként tevékenykedett. A von Schlik elől menekülő felső-tiszai hadsereg újjászervezésében is tevékeny részt vett.

Ezt a közleményt adták ki hirdetmény formájában, ezt olvashatták a miskolciak is abban az időben:

,,Schlick Ferencz gróf seregének előnyomulása meggátlása czéljából, hogy fővezérül Mészáros Lázár hadügyminiszter, felső-magyarországi teljhatalmú kormánybiztosnak pedig Szemere Bertalan neveztetett ki, az ország honvédelmi bizottság elnöke tudtul adja."

1849. április 14-én kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. 1849. május 2-ától miniszterelnök és belügyminiszter Kossuth kormányzó kormányában. A Szemere kormány rövid tevékenysége alatt megpróbált alkotni. Megszüntették a statáriumot, a jobbágyfelszabadítás ügyében is változásokat eszközöltek. A legfontosabb azonban a nemzetiségi törvény volt, sajnos túl későn. 1849. július 28-án fogadták el, ez azt tartalmazta, hogy a nemzetiségiek szabadon használhatják anyanyelvüket az oktatásban és a közigazgatásban is. Milyen érdekes, hogy jelenleg a környező országokban ez nem mindenhol biztosított magyar testvéreink számára.

Amikor az orosz csapatok is "beszálltak" a küzdelembe és a bukás valószínűnek látszott, Batthyány Kázmér gróffal az oroszoknál járt követségben, hogy megegyezzen velük, természetesen ez a tárgyalás nem vezetett eredményre. Ott volt augusztus 11-én Aradon is, ahol a minisztertanács Görgeyt diktátorrá nevezi ki.

Felesége Jurkovich Leopoldina

szemerei Szemere Attila de genere Huba (1859-1905)

,,Országgyűlési képviselő, műgyűjtő, író, újságíró, utazó. Szemere Bertalan miniszter és pilisszántói Jurkovich Leopoldina egyetlen fia. Párizsban született, ahol száműzött szülei tartózkodtak. Alsóbb iskoláit Párizsban, azután amikor hazakerült, Budapesten és Késmárkon folytatta. Egyetemi tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte. 18 éves korától a hírlapírói pályán forgott és felváltva munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, a Nemzetnek és az Ábrányi Kornél által szerkesztett Magyarországnak. 1881-84-ben teljes harmadfél évig külföldi utazást tett, bejárva Európa nagy részén kívül Észak-Afrikát, Marokkót, Egyiptomot, Ázsia délkeleti részét, Indiát, az indiai tenger szigeteit, a kínai és a japán birodalmakat (...) 1891-ben a Magyar Hírlap egyik főmunkatársa és 1892-ben e lapnak társtulajdonosa lett. Politikai, nemzetgazdasági, pénzügyi és társadalmi cikkeken kívül a szépirodalom terén is sikerrel tett kísérleteket. (...) Miskolc városa 1896-ban egyik képviselőjévé választotta.''

Az emigrációban

Világos után az utolsók között hagyta el az országot, a Szent Koronával felvértezve. 1849. augusztus 23-án Orsova mellett a határvidékén elásatta. Ezután menekült Törökországba, augusztus 24-én. Menekülése során fél Európát bejárta, mielőtt Párizsban letelepedett. Szerény körülmények között éldegéltek felesége megmentett vagyonából. Közben itthon 1851-ben halálra ítélték.

Sokat levelezett a migrációban lévő társaival, végül arra a döntésre jutott, hogy a kiegyezés szükséges és elfogadható. Ezt a Kossuth közeli tábor nem vette jó néven, szembe találta magát velük. A zavartság jelei ekkor kezdtek mutatkozni rajta először, nyíltan támadta Kossuthot és Görgeyt is. Mivel - Kossuthal ellentétben - ő soha nem mondott le és megtartotta miniszterelnöki posztját, úgy gondolta, hogy ő lesz az emigráció első számú vezetője. Az egykori kormányzó viszont nem ezen a véleményen volt.

Közben úti élményeiből megírta az Utazás keleten című könyvét, melytől anyagi helyzete jobbra fordulását is várta, de csalódnia kellett. Angliában sokat időzött, a száműzött társaival múlatta az időt, közben pedig a magyar bortermelők és az angol vevők között próbált közvetíteni.

1862-t írunk amikor sajnos egy magyar származású csaló "horgára akadt", aki maradék vagyonából is kiforgatta egy vállalkozás által. Ez volt az "utolsó csepp", idegei nem bírták tovább elviselni az őt ért hányattatásokat és elméjében megzavarodott.

A hazatérés

Felesége barátai és kapcsolatai segítségével amnesztiát harcolt ki számára. 1865. január 24-én Budapestre érkezett, sajnos ekkor már mint emberi roncs. Több elmegyógyintézetben kezelték, de az állapotában nem mutatkozott javulás, a dührohamai is csak súlyosbodtak.

1869. január 18-án szervezete nem bírta tovább a harcot. Budán temették el, de rendelkezésének megfelelően Miskolcra szállították hamvait és 1871. május 1-én itt helyezték örök nyugalomra véglegesen az avasi templom alatti családi kriptában.

Családja

1846-ban feleségül vette Jurkovich Leopoldinát (1829-1865), akitől összesen 6 gyermeke született, sajnos a felnőttkort csak hárman éltek még.

Mária
Gizella, akinek leszármazottja Magyar Bálint az SZDSZ egyik alapítója, volt oktatási miniszter
Attila országgyűlési képviselő

Emlékezete

Miskolcon utcanév őrzi emlékét, szobra a róla elnevezett belvárosi kertben áll 1906 óta. Sírja az avasi temetőben van, fiával együtt az Avas-hegy oldalában nyugszik. Iskola is van elnevezve róla városunkban.

1906. november 11-én avatták fel a szobát, mely Róna József alkotása. Avatásán Lévay József szavalta el saját szerzeményét, majd a Korona éttermében rendeztek nagyszabású fogadást.

,,1930-ban férje halálának negyedszázados évfordulóján, Szemere Attiláné Miskolc városának, illetve a Borsod-Miskolci Múzeumnak adományozta a Szemere-család meg megmaradt tárgyi és dokumentációs emlékanyagát."

A Habsburg-ház trónfosztásai

,,A magyar történelem során négy alkalommal került sor egy-egy Habsburg-házi uralkodó trónfosztására (detronizáció): 1620-ban, 1707-ben, 1849-ben és 1921-ben.(...)

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során a magyarok váltakozó sikereket könyvelhettek el maguknak. 1849-ben azonban a kápolnai csatában vereséget szenvedtek a Windisch-Gratz herceg által vezetett császári csapatoktól. Miután a bécsi udvarban menesztett követ az jelentette I. Ferenc József császárnak, hogy a magyar sereget szinte teljesen szétverték, a császár szentül hitte, hogy a szabadságharc ezáltal véget ért. (...) 1849. március 4-én magyarokra ráerőszakolt alkotmány volt hivatott biztosítani az új állami lét garanciáit (elviekben leszakították volna Erdélyt, a Határőtvidéket, és a Vajdaságot Magyarország területéről), valamint egy részben parlamentáris-alkotmányos intézményrendszert teremtett volna az országban, ám az uralkodó emellett abszolutista módon kormányozhatta volna birodalmát. A magyar rendek kénytelenek voltak elfogadni ezt a rendelkezést, melyet Olmützben alá is írtak. Klapka György tábornok azonban ezt követően egy új támadási tervet készített, és az ez alapján meginduló tavaszi hadjárat sorozatos győzelmeket hozott a magyarok számára. A sikerek hatására a Debrecenben ülésező magyar Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos vezetésével kiadta a Függetlenségi Nyilatkozatot, majd április 14-én kimondták a Harbsburg-ház trónfosztását. A siker azonban csak átmeneti lehetett, és miután augusztusban leverték a szabadságharcot, a trónfosztói határozatot semmisnek tekintették."