Nemrégiben egy előadáson vettem részt, melyen Ondrasek Iván mesélt életéről, a második világháborús eseményekről és az 1956-os forradalomról. Elhatároztam, hogy készítek egy interjút ezzel a rendkívül szimpatikus úriemberrel, aki a Honvédségből ment nyugdíjba alezredesként.

1956 a miskolci főutcán, fotó: Miskolc a múltban Facebook csoport

- Említette az előadáson, hogy lengyel származású. Mind a két szülői ágon?

- Nem, csak az apai ágról. A múlt század elején tendencia volt, hogy iparosokat hívtak meg cseh földről, Sziléziából és szerte Európából. Az én nagyapám vasesztergályos volt. Hívták őt, - gondolom több társával egyetemben - először Fülekre - ott volt egy edénygyár - kapott is munkát, utána pedig ide került. Ez 1914 körül történt, mert apám 1902-ben született és olyan 12 éves lehetett amikor Magyarországra jöttek. Gyakori volt abban az időben, hogy az iparilag fejlettebb vidékekről érkeztek szakmunkások, így az én nagyapám is. Érdekes, annyira nehezen asszimilálódtak ezek a szakmunkás családok. A fiúk hamarabb beszéltek magyarul, a lányok - élén nagyanyámmal, aki élete végéig nem beszélte rendesen a nyelvünket - nehezebben tanulták meg a nyelvet. Emlékszem, csak kiabált nekem az emeletről: - Ivanko, vedd fel kabátku! Ennek az lehetett az oka, hogy ők voltak otthon és nyilván odahaza csak lengyelül beszéltek egymással. Apám viszont teljes tökéletességgel, autodidakta módon tanulta meg a nyelvet és művelődött, nagyon szépen beszélt magyarul és nagyon helyesen beszélt magyarul, úgyhogy rá nagyon büszke is lehettem. Egyébként ő műszaki rajzoló volt, gyönyörű munkái voltak, egy építőipari vállalatnál, egy magáncégnél dolgozott.

- Térjünk át a cserkészetre. Mikor lett cserkész? Mikor lépett be a cserkészek közé?

- Ez 1946-ban volt, akkor tettem fogadalmat. 1947-ben voltunk egy nagy táborban a Szalajka-völgyben, Szilvásváradon. 1948-ban pedig megszüntette Rákosi "pajtás" a cserkészetet olyan formában, hogy "összeolvasztotta" őket az úttörőkkel. Így aztán a cserkészet elsorvadt, bár még évekig voltak olyan régi cserkésztisztek az úttörők között, akik vállalták, hogy foglalkoznak a gyerekekkel, persze abban a szellemiségben, mint amilyenben addig neveltek minket. Aztán, amikor újra lehetett alapítani a cserkészéletet, - ez 1989-ben jött el, ekkor megalkották az egyesületi törvényt - a Magyar Cserkész Szövetség volt az első, amelyik működési engedélyt kapott. Ez 1989 januárjában történt, mi Miskolcon február 12-ei kezdettel szerveztük az újjáéledő cserkészetet.

- Azon az előadáson, amit hallottam Öntől a múltkoriban, beszélt a II. világháború alatti állapotokról is érintőlegesen, illetve a megszálló csapatok morális állapotáról, viselkedéséről.

- Igen. Ezt a történetet most is elmesélem. A külvárosban laktunk a kórházon túl, a Semmelweis utcán, családi házban. Közeledett a front. A románok hirtelen léptek ki és szembefordultak a szövetséges Németországgal. Megvolt a lehetőségük ezáltal a szovjeteknek, hogy betörjenek Erdélybe és az Alföldön nagy páncélos csatákat vívtak a szemben álló felek Debrecen térségében. Ezeknek a páncélos csatáknak a következményeit mi is szenvedtük, a front közeledett felénk, lehetett hallani az ágyúdörgést is. Először csak távoli mormogásnak tűnt, aztán egyre tisztábban lehetett hallani. Megtörtént az első bombázás is, 1944. június másodikán - ennek emlékére van egy kopjafa a görög katolikus templom szomszédságában - ugyanis a Vásárcsarnokot is érte egy találat és ott bizony közel harminc halottja volt ennek az eseménynek, városszerte pedig 206 áldozatot követelt. Ezen előzmények után - miután mégjobban közeledett az ágyúzás hangja - döntöttek úgy a szüleim, hogy bizony nagyon a külső peremén élünk a városnak, beljebb kellene költöznünk. Itt a Belvárosban talán nagyobb lesz a biztonság és átvészeljük a front áthaladását. A Zenepalota mellé költöztünk és egy októberi napon - október végén - megjelent egy délelőtt nálunk a Petőfi utcában egy német katona, aki elmondta, hogy azért jött, mert a parancsnoka - nem tudom én milyen hadnagy - megbízta azzal, hogy keresse meg az Ondrasek famíliát, s a Semmelweis utcai házunknak a kulcsát kérje el, mert szeretné igénybe venni szálláshely gyanánt. A nevelőapám jól beszélt németül, ezért értettük meg őt ilyen jól. A szomszédoktól megtudta a címünket a parancsnok és ez a katona ez alapján megtalált minket. Egy üresen lévő házról volt szó, kellett nekik a szálláshely. De ez a mentalitás, hogy nem töröm, nem rúgom be az ajtót, hanem megkeresem a tulajdonost és úgymond "elkérem a kulcsot". Szóval ez még abban az időben is tanulságos volt, pláne annak tükrében, amit aztán két hónappal később az Avason éltünk meg, amikor is részeg orosz katonák a szomszéd pincében levő édesanyát és a két lányát megerőszakolták. A nagybátyámék akartak menni segíteni nekik, mert megbeszélték előtte, hogyha egy szomszédos pince lakói bajban vannak, akkor a másik pince lakói mennek a segítségükre. Át is mentek, de a borház előtt ott állt egy orosz géppisztollyal és mondta, hogy tűnés, különben lövök. Ez a kontraszt megmaradt bennem és tanulságosnak gondoltam, azért mondtam el az előadáson is.

Odrasek Iván otthonában

- A világháború után hogy alakult az élete? Hogyan került a katonaság kötelékébe?

- A Fráter György Gimnáziumban érettségiztem 1950-ben és utána Egerbe nyertem felvételt a pedagógiai főiskolára. Akkoriban még volt egy olyan gyakorlat a főiskolákon és egyetemeken, hogy honvédelmi oktatást tartottak a nyári szünetben. Ez egy egy hónapos táborozás volt - katonai táborozás -, majd pedig a főiskola végeztével behívtak egy három hónapos tartalékos tiszti tanfolyamra. Nem mindenkit, de jópár diákot. Jászberénybe kellett bevonulnunk. A főiskolákon amúgy is voltak úgynevezett honvédelmi tisztek, ők ilyen jellegű órákat tartottak. Gyakorlatilag a kiképzés már elkezdődött az iskolában ezáltal. A kiképzés ideje alatt albérletben laktam Eger szélén a Dobó laktanya közvetlen szomszédságában és ott feltűnt nekem, hogy ezek a tisztek milyen foglalkozásokon vesznek részt, - ott jártam el mellettük - ez imponáló volt számomra. Az a része különösen, hogy ünnepre készülve karddal, fehér kesztyűben végezték az alaki gyakorlatokat. Egy olyan gondolatom támadt, mi lenne, ha közelebb kerülnék a Honvédséghez. Az egyik tisztünket, a Vágner hadnagyot kérdeztem - aki a tanszékünkhöz volt beosztva -, hogy lenne-e lehetőség az én bevonulásomra, aktív állományba vételemre és sporttisztként szolgálhatnék-e. Ő megörült ennek a felvetésnek, ritkán van olyan bolond, aki érdeklődik a hivatásos pálya iránt. Elmondta ennek milyen előnyei, illetve milyen hátrányai vannak. Fontos információ még, - és ezzel még térjünk vissza a főiskolás évekre Egerbe - hogy én közben megnősültem, az osztálytársnőmet, kolléganőmet vettem el feleségül. Igen ám, de nem volt szimpatikus a fizimiskám valamiért az alapszervezeti párttitkár számára. Azt mondta, ő addig nem nyugszik, míg ki nem rúgat innen. Tóth Jánosnak hívták. Jól tanultam, kiváló bizonyítvánnyal végeztem. És a Tóth János párttitkár barátom mit ért el? Azt, hogy a feleségemet és engem külön városba helyeztek. Őt Ormosbányára, engem pedig Szabolcs megyébe, Őrbe. Ez vezetett oda, hogy hivatásos állományba kértem magam. Nem sokkal később már a Rákosi Mátyás Páncélos Tiszti Iskolában találtam magam Tatán, oda lettem kinevezve hivatásos tisztként, mint testnevelő tanár, sporttiszt. Így lettem hivatásos katona. Abban az időben gyakran váltogatták a tiszteknek a helyőrségét, nem tudom mi volt benne a ráció. Talán az, hogy ne melegedjen össze a lakossággal. Egy évig voltam Tatán a páncélos tiszti iskolában, majd ezután Kunmadarasra kerültem. Ott akkor egy bombázó hadosztály szolgált. Ezt követően kerültem a szolnoki repülőtiszti iskolába, ott a már végzett repülőtiszteket képezték át a szuperszónikus gépekre. Ott voltam két évet, majd Kalocsára helyeztek át egy harci vadászrepülő ezredhez. A feleségemnek az abszolút nem ízlett, hogy engem csak hébe-hóba lát, nyilván nem jöhetett mindig velem. Mikor végeztünk a főiskolán ő ugye Ormosbányára került és tudott az egyik volt hallgató kollégánkkal cserélni, úgyhogy végül is Ózdon kezdte meg a munkát. Azért volt jó ez a csere neki, mert ő eredendően ózdi lány volt. De hát Tata, Kunmadaras vagy Szolnok és Kalocsa nagyon messze volt Ózdtól, főleg az akkori útviszonyok között. Tudja mi történt egyszer? Kunmadarasról a hajnali vonat, - amelyik ment át Tiszafüredre - leállt a nyílt pályán, mert nem volt megfelelő mennyiségű szene, és a kalauz járta végig a vonatot, hogy ugyan kedves utasok menjenek már le, és góréból - kukoricagóréból - hozzanak már föl. Azzal fűtötték fel újra a vonatot. Ilyen állapotok voltak akkor, Budapestről öt óra alatt lehetett felérni Miskolcra az ötvenes évek elején. A feleségem ezt megelégelve írt Rákosinak egy levelet erről az áldatlan állapotról. Rákosi titkársága foglalkozott az ügyemmel és az történt, hogy 1956. augusztus elsejével Miskolcra helyzetek. Így kerültem újra haza.

- Ez nem sokkal a forradalom kitörése előtt volt.

- Igen, jött a forradalom. A forradalom előtt egy légvédelmi tüzérhadosztály volt Miskolcon, a parancsnoka Zombori Sándor alezredes munkáskáder volt. A tiszti kart akkor úgy szervezték meg, hogy egy megbízható kádert mindenhová tettek, őket egy három hónapos tanfolyamon képezték ki. Ilyen volt a Zombori is, aki egy nagyon jó esztergályos volt, de milyen katona lehetett az, aki az esztergapad mellől ment katonának. Mellette ott volt Legenyei Bodnár Péter Ludovikát végzett tiszt, ő volt az ész, ő volt a szellemi vezetője a hadosztálynak. Ez volt a felállás a forradalom előtt. Egy fontos dolgot még el kell mondanom, amelynek később nagy jelentősége lesz majd. A mi tiszti egyenruhánk más volt, mint a többi fegyvernemé. A légierő tisztjeinek is kék volt a parolijuk és az ÁVH-nak is.

- Később egészen végig, a nyugdíjazásáig a katonaság kötelékében maradt, igaz?

- Igen, 1990-ben mentem nyugdíjba.

- Térjünk vissza az 1956-os eseményekre, hogyan zajlottak? Azt tudom, a tömeg azért ment a rendőrség elé, mert úgy gondolták, hogy ott tartják fogva azokat a fiatalokat - ott is tartották fogva, csak akkorra már kiengedték őket - akiket előző nap fogtak el, miközben Pestre igyekeztek.

- Igen, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük az előzményeket. Mikor Miskolcra kerültem, nem volt sporttiszti hely, így Zombori Sándornak lettem a segédtisztje, mivel előtte az elődöm tragikus körülmények között elhunyt. Ennek előtte a Honvédség személyzeti osztályáról sokat hívogattak és nagyon letoltak azért, hogy én a Rákosinak írogattam levelet. Nyilvánvalóan valahogy eljutott hozzájuk a híre, mivel engem felső parancsra helyeztek Miskolcra. Mondták azt is, hogy nincs sporttiszti hely, én pedig mondtam, bármilyen beosztást elvállalok, ha itt maradhatok. Így kerültem Zombori mellé, így lettem a segédtisztje, így kerültem úgymond "tűzközelbe". Volt neki egy tolmácstisztje is, aki remekül tudott oroszul, és gyakorlatilag ez a "triumvirátus" mozgott a forradalmi napokban. Ezért tudok én sok olyan dolgot, amit talán nem minden tiszt tudott a miskolci viszonyokról és az események közvetlen hátteréről. Például azt, hogy Földvári Rudolffal, a megyei pártbizottság első titkárával milyen szoros volt az együttműködés ezekben a napokban. Vagy például a Nagy Attilával, a színésszel, aki ekkor a megyei Munkástanács elnöke volt.

fotó: minap.hu 

- Azt lehetségesnek tartja, hogy őt - Nagy Attilát - a forradalom után valamilyen szinten sikerült beszervezni? Mert nagyon hamar visszatérhetett a színészi pályára és a forradalomban betöltött szerepéhez képest nem is hurcolták meg annyira, mint a társait.

- Igen, lehetségesnek tartom, mert Bogár Károly volt a Munkástanács megyei elnökhelyettese, ő 15 évet kapott, a fent említett Földvári 10 évet, Attila 12 évet, de érdekes módon hamarabb szabadult amnesztiával - talán két év után -, utána pedig hamarosan visszatért a világot rengető deszkákra, Veszprémben az ottani színháznál lett színész és rendező. A Galambos Erzsivel éltek együtt egyébként, ő azt mondta, nem lép fel addig, amíg az oroszok itt vannak, persze ez sajnos nem valósult meg. Érdekesség még, hogy az Attila húga taxizott lány létére és majd a sortűz után az általunk az épületből kimentett ávósokat ő fuvarozta haza.

- Lehetett érezni a "változás szelét" a levegőben azokban a napokban?

- 1956. október 23-án volt egy irodalmi est a Kossuth utcába. Itt volt Szabó Lőrinc és Illyés Gyula is, a feleségemmel azon részt vettünk mi is. Ekkor már a Petőfi kör is dolgozott Budapesten, amely komoly hatással volt az értelmiségiekre nézve. Ez az irodalmi est is szinte izzott attól a hangulattól. Változás kell, ez így nem maradhat, ez fogalmazódott meg sokakban. Érdekes légkör volt akkor, mi is fel voltunk lelkesedve a feleségemmel. Ezek után másnap bemegyek a laktanyába, ahol akkor már bent volt Legenyei Bodnár Péter őrnagy, Simon István alezredes, politikai osztályvezető társaságában. A Zombori nem volt bent, ezért a Legenyeinek kellett volna tovább vezérkedni, de ő okos ember volt, tudta, azzal a háttérrel, mint ami neki van - Ludovikát végzett "Hortysta tiszt" -, ebből nem jöhet ki jól, úgyhogy volt annyira okos, még aznap bevonult a kórházba. És mennyire igaza volt! Ekkor lépett előre a Simon, aki beosztásban utána következett, az a Simon István alezredes, - aki egy politikai tiszt volt hat elemivel - aki jó adag bunkósággal, erőszakossággal volt megáldva, szegény nagyon buta volt. Így vágunk majd neki annak a bizonyos napnak, október 26-nak. Zombori azért nem volt jelen azon a napon, mert úgymond vész pártbizottsági ülésen vett részt. De vissza kell térnem az előtte való délutánnak az eseményére, - irodalmi est, október 23 - bent vagyunk a Zombori irodájában, ahol ott volt ő, a felesége, a kislánya és Legenyei. Ekkor átszóltak az ÁVH-tól - ami szemben volt a laktanyával a rendőrség épületében -, hogy mivelhogy az események zajlanak, az egyetemisták mozgolódnak, szeretnének egy összekötő tisztet a hadosztály parancsnoksága és az ÁVH parancsnoksága között. Mindezt azért, hogy a továbbiakban úgymond egymás segítségére lehessünk. Zombori szétnézett és azt mondta: - Főhadnagy elvtárs, akkor én magát jelölöm, menjen át hozzájuk, mint összekötő. Ekkor Legenyei a maga finom modorával megjegyezte: - Alezredes elvtárs, én nem javaslom a főhadnagy elvtárst, hiszen még csak két hónapja van itt, nem ismeri a helyi viszonyokat. Más kellene. - Jó, akkor menjen át a Majoros Pál főhadnagy. És a Pali ment helyettem. Azt elmeséltem miért volt ennek jelentősége. Kékbe voltam én is és az ávósok is. Ha engem talál ott a sortűz után beözönlő nép, akkor agyonvertek volna az tuti. A Majoros Pali az ő piros parolijával is jó sok pofont és ütést kapott a bányászoktól. Még később is, amikor az oroszok bent voltak már Miskolcon, akkor is történt olyan, amikor reggel mentem be a laktanyába, futva megelőzött egy pasas engem csak azért, hogy szembe kerüljön velem és megnézze azt, ávós ruha van-e rajtam.

- Másnap hogy zajlottak az események?

- A véres napon rajtam kívül 15-20 tiszt és az őrség volt a laktanyában, ami azt hiszem 24 tagú volt. A katonák a tüzelőállásokban voltak kint Miskolc környékén. Miskolcon két ezred teljesített szolgálatot három laktanyában, a Bocskaiban, a Petőfiben és a Stromfeldben. - Sok ember volt a rendőrség épülete előtt? - Igen, kint az utcán egyre több civil volt. Jöttek a hírek, hogy az egyetemisták felvonultak, többen Pestre akartak menni, de az ÁVH közbelépett es letartóztatták őket. A tömeg őket akarta kiszabadítani. Egyre többen és többen jöttek. Az utcát teljesen megtöltötték már. Nekem is voltak ismerőseim a kintiek között. Akkor hívatott magához a Simon politikai tiszt és azt mondta: - Főhadnagy elvtárs. Intézkedjen, az őrségnek adja ki a parancsot, hogy semmilyen körülmények között nem lövünk! Továbbá a sapkájukról vegyék le a vörös csillagot és mi is levesszük a sapkánkról a népköztársasági jelvényt! Ennek megfelelően közöltem az őrséggel mit kell csinálniuk. Ekkortájt jött egy teherautó egy véres zászlóval, a városközpont felől érkezett a Zsolcai kapuba. Ez nagy felhördülést váltott ki. A tüntetők azonnal be akartak menni az épületbe. Egy szem rendőr állt a kapuban kívülről, ő volt az Antal főtörzsőrmester. Egy darabig bírta cérnával, hogy kiabáltak neki, köpködték, szidták, aztán elege lett és egy rövid sorozatot lőtt a levegőbe fölfelé, de lehet, hogy a plafonba. Akkor még kint volt az ajtón kívül, lőtt, majd azt követően ugrott be az ajtón, de a tömeg már nem tudott utána menni, mert abban a pillanatban nyílottak ki az ablakok, minden szinten majdnem minden ablak, - ezt személyesen láttam - ahogy azt is, hogy géppisztollyal el is kezdenek tüzelni. Akkor ugrottam be egy gesztenyefa mögé és ott dekkoltam végig a sortüzet. Ezután függetlenül attól, hogy ki volt a parancsnok bent, ki nem, egy főhadnagy - Lőcsey főhadnagy - a mi laktanyánk első épületéből, ami az utcához a legközelebb volt, egy golyószóróval tüzelőállást vett fel. Egy másik tiszt pedig szócsővel kiabálta, hogy hagyjátok abba a tüzelést, különben mi is lövünk rátok. Na most hogy ezért hagyták-e abba, vagy már amúgy is így volt megtervezve, azt nem tudom. Mindenesetre megszűnt a tüzelés. Addig azonban lőttek. A tömeg olyan sűrűn volt, mint a heringek. Ott minden lövés talált. Ha jól emlékszem 16-an haltak meg és ennek a háromszorosa volt a sebesült. Csak lőttek és lőttek... Még olyan is volt, - saját szememmel láttam - hogy valaki nő létére kézigránátot biztosított ki és kidobta a tömegbe. És nem csak egy nő volt az ablakban... A lövések hatására a tüntetők, mint az őrültek, mindenfelé elkezdtek szaladni. A Hatvanötösök útján, az állomás felé, befelé a Soltész Nagy Kálmánon rohantak, bemenekültek a gépgyár területére, a 16-os autójavító területére, illetve a Búza tér felé is szaladtak. Taposták egymást, de volt ott jajgatás, sikoly, hörgés, apokaliptikus volt a helyzet. Aztán kezdtünk mi is magunkhoz térni, mentő is jött, de teherautóra is rakták a sérülteket. Óriási káosz volt. Lényeges momentum még, hogy a sortüzet követően kinyílt a kapu és akkor amennyi gépkocsi létezett az épületben, azzal kirobogtak, jobbra fordultak és Zsolca irányába elmentek.

- A főkolomposok elhúzták a csíkot.

- Valószínűleg, igen. Elhúzták a csíkot és a kapu újra bezáródott.

A Vásárcsarnok 1944-ben az amerikaiak bombázása után. Fotó: Miskolc a múltban Facebook csoport

- A bányászok ezek után érkeztek, igaz? 

- Igen, ezt követően jöttek a Gömöri pályaudvar felől. Jöttek úgy, ahogy a bányából feljöttek szénporosan, volt aki hozta még a csákányát is, volt aki a lámpáját, tehát igazi bányász felvonulás volt. Lassan a nép is visszaszivárgott. Ilyen események hatására az ember időérzéke is eltűnik. Nem tudom, hogy egy óra telt el a sortűz után, vagy tíz perc. Sok emberrel beszéltem azóta, aki azt mondta, hogy ott volt, de tíz ember közül nyolc másképpen meséli el az eseményeket. Aztán a bányászok felszólítására sem nyílott a kapu, míg azt nem mondták, hogy kirobbantunk benneteket innen. Ekkor nyílt meg a kapu, a tömeg bezúdult.

- Gondolom azoknak, akik bentmaradtak, azoknak nem lett jó sorsa.

- Négy szerencsétlen sorsú ember akasztását néztem végig, mondtam a többieknek, hogy csináljunk már valamit, ezt borzalmas nézni.

- Tényleg az első fára fölakasztották őket?

- Igen, ott a helyszínen, szó szerint az első négy fára egymás után. Szerintem azonban akkor már egyikük sem élt, vagy annyira tönkre voltak nyomorítva, hogy nem tudtak magukról, nem nagyon mozogtak, húzták őket a földön. Valakik kitalálták, hogy Népbíróságot kell alakítani, azzal Antalt elvitték a Városházára, majd később megtudtuk, másnap a tárgyalás közben kidobták az ablakon. De vissza az eseményekhez. Az akasztásokat már nem bírtuk tovább nézni. Rusorán Péter főhadnagy egy osztaggal átment a még bent lévő emberekért a megrohamozott épületbe - csőre töltött fegyverrel, de nem kellett semmilyen kényszert alkalmaznia, a nép nem tartott minket ellenségének, ahogy mi sem őket - ez volt az úgymond felszabadító szakasz. Összegyűjtött körülbelül 6-7 hivatásos ávós tisztet, - mind civilben voltak már egyébként - Majoros Pali barátomat - véresen, és kék-zöld foltokkal - és 20 kiskatonát. Abban az időben soroztak az ávóhoz kiskatonákat, olyanokat, akik ,,megbízható családi háttérrel" rendelkeztek. Azért tudom ilyen pontosan, mert a történtek után 20 főnek állítottam ki szabadságos levelet, hogy haza tudjanak menni. Utasítottam, hogy tüzér zubbonyt adjanak ki mindegyiküknek az ávós ruhájuk helyett.

- És a kimentett ÁVH-s tisztekkel mi történt?

- Azok az ÁVH-s tisztek ott maradtak nálunk a laktanyában, kaptak egy "csicskást", - egy katonát, aki vitte nekik a fürdővizet, az ebédet - éjszaka pedig mondtuk nekik, hogy most már mehetnek, amerre akarnak. Akik elmentek, azokat az említett Nagy Attila húga - a taxis - vitte el az adott címre. Voltak azonban jópáran, akik maradni akartak, nem mertek kimenni napokig és mivel a Nagy Attiláék bizottsága bejárt a laktanyába, nem akartuk, hogy szemet szúrjon nekik ez a pár ÁVH-s tiszt, ezért a fogdába helyeztük el őket. Nem voltak őrizet alatt azonban, szabadon mozoghattak. Az egyikük - Agócs főhadnagy - szemben lakott a Bocskaival, a bérház első emeletén. Engem kértek meg, mondjam már meg a feleségének, hogy a főhadnagy jól van, nincs problémája, nálunk van. De nem engedtek be, lehet otthon sem voltak, vagy már akkor elmentek, elmenekültek onnan. Tehát nem tudtam átadni ezt az üzenetet. Később ő volt az, aki a hadbírósági tárgyaláson azt mondta, mi őket fogva tartottuk ott. A szemébe is mondtam neki akkor, hogy nem igaz, hazudik, mert nem voltak fogvatartva. Ekkor közölte a hadbíró ezredes azt, főhadnagy, maga védi a Zomborit. Én azt válaszoltam mosolyogva, hogy nem tudok mást mondani, csak az igazságot. Erre indulatosan azt mondta, maga is ott fog ülni a vádlottak padján! Szóval ilyen volt a független bíróság.

- Tehát ekkor volt hadbírósági tárgyalás, volt retorzió a laktanyában történtek miatt?

- Ott kezdődött az egész, hogy november negyedikén megszállták a várost az oroszok. Utána a Munkástanácsnak a vezérkarát lefogták. Zomborit is lefogták, a Vígh Gyurival együtt, aki a tolmácstiszt volt. Ezt a társaságot, akik lehettek vagy tízen, elvitték Ungvárra. És körülbelül három hétig tartották fogva őket, aztán szabadon engedték mindegyiküket, Zombori kivételével. Nem tudtak velük mit kezdeni. Akkor még a politikai viszonyok mások voltak, a Munkástanácsnak hatalma, befolyása volt. Ezt építik majd le a későbbi évek folyamán. Zombori azonban a hadbírósági tárgyalás végéig őrizet alatt maradt.

- Mennyit kapott a Zombori?

- Annyit kapott, amennyi ideig előzetesben volt, azt hiszem másfél évet, de a seregbe nem jöhetett vissza és nehezen kapott munkát is, mert utánanyúltak. Sajnos körülbelül tíz éve tudtam meg a lányától, hogy még a hetvenes években öngyilkos lett. Sajnáltam, hiszen nem tartottam bűnösnek.

Iván bácsi a szeretett Honvéd pályáján, amely ekkor  még csak  várta a felújítását. A kép bal oldalán  Ondrasek Iván. Fotó: boon.hu

- Köszönöm szépen ezt a mindenre kiterjedő beszámolót, még egy kérdésem lenne, ami a városunkkal kapcsolatos. Mi a kedvenc helye Miskolcon?

- Amit mindig szerettem és ahol mindig jól éreztem magam, az a Népkert. Több okból is. Ott laktunk azon a részen és hat éves koromtól onnan jártam be a Vörösmaty utcai elemi iskolába. Ott volt a Népkerti sportpálya, sok szép emléket őrzök abból az időszakból. Nem tudom, tudja-e, de én 1957-től a Miskolci Honvéd Sport SE - majd Honvéd Papp József SE - titkára, ügyvezető elnöke, majd elnöke voltam 58 éven keresztül. Ezáltal onnan is nagyon sok szép emléket őrzök.

- Köszönöm szépen, hogy időt szakított rám és további jó egészséget kívánok Önnek!

A képek forrása:

Miskolc a múltban facebook csoport 

boon.hu

minap.hu