Interjú Bukovszki "Kicsi" Mónikával
2017. szeptember 10. írta: Reiman Zoltán

Interjú Bukovszki "Kicsi" Mónikával

Következő interjúmat Bukovszki "Kicsi” Mónikával készítettem. Miskolcon legenda, egyfajta sport-polihisztor, akinek mindene a város, a kosárlabda. Egy nagy harcos, egy igazi miskolci, diósgyőri. Amit eddig letett az asztalra sportolóként, vagy immár vezetőként, azok után minden miskolci sportszerető csak hálával és rajongással gondolhat rá.

 

15037320_10211333505479897_942289874036018253_n.jpgBukovszki "Kicsi" Mónika 

 

- Láttam a facebook-on, hogy boldog születésnapot kívántál Király Sándornak, főnök megnevezéssel. A foci mellett más területen is dolgozol? Milyen pozíciót töltesz be jelenleg a klubnál?

- Amikor befejeztem a profi pályafutásomat három évvel ezelőtt, akkor bekerültem a DVTK utánpótlásával foglalkozó alapítványába, amelynek Király Sándor a szakmai igazgatója. Mivel hosszú, régmúltra visszanyúló a kapcsolatunk Sanyival, miatta is és az akkori játékosok miatt is kezdtem el kosárlabdázni - anno ezerkilencszáz ,,haddnemondjammikor”, jó régen, szerintem mindketten tudjuk -, nagyon boldog voltam, hogy lehetőséget ad nekem technikai emberként, illetve pont akkor volt a gyerekeknek egy toborozója, így edzőként is kipróbálhattam magam. Azóta is a DVTK utánpótlásában dolgozom. Tavaly országos nyolcas döntőbe jutottunk a kadett és a junior csapattal is, ott voltam másodedző Magyar Geri mellett. Tavalyelőtt pedig Király Sanyival a kadett csapat mellett, akkor is a nyolcas döntőbe jutottunk. Igazán szép eredményeket értünk el.

 

16649483_10212207369725957_5954615343733328722_n.jpg

A Bukovszki család egy asztalnál a Drót bisztróban, ahol akár mi is megkóstolhatjuk a BKM hamburgert, ami Kicsi kedvence és róla van elnevezve. Éppen ebből falatozik a család.

 

- A labdarúgás hogy került az életedbe?

- A foci igazából mindig is a másik sportágam volt. 10 éves korom óta nekem csak a Diósgyőr létezett az életemben, a szívemben. Így nőttem fel, a tetoválásomat is mindenki ismeri. DKSK 9 (mutatja - a szerk.). A kilences az Madaras Jutkától ered, mert amikor 10 évesen kimentem Édesanyámékkal a kosárlabda mérkőzésre, akkor láttam „azt a nénit”, nekem ő lett a kedvencem. Az a mezszám kell – a kilences -, amiben ő játszik, azt meg fogom szerezni. Akkor 10 évesen ezt eldöntöttem. Hála Istennek ez sikerült is. Szóval három éve, amikor be kellett fejeznem a kosárlabdát, akkor jött utána a foci. Gyerekkoromban kezdődött a labdarúgás szeretete. Az ,,Avasi Gettóban” nőttem fel, én ezt mindig így mondom, de nagyon imádok ott lakni a mai napig. Voltak kritikus pillanatok, de szeretem. Ott nőttem fel, télen-nyáron, esőben-sárban-hóban mindig lent voltunk a grundon, a Sályi pályán. Fociztunk, pingpongoztunk, bármit, amit el lehet képzelni. Akkor még nem voltak mobiltelefonok, számítógépek, ami nagyon-nagyon jó volt. Meglepő lehet számodra - bár látszik, hogy fiúsítva vagyok -, bmx-es salakversenyeket rendeztünk. Nagyon sok fiú barátom volt, szép emlékek kötnek oda. Később, amikor az általános iskolába jártam kosáredzésekre, utánunk jöttek a ,,nénik” focizni, és nekem ez nagyon megtetszett. Említettem, nem volt még mobiltelefon és én egy kosárlabdaedzés után megnéztem őket, ott maradtam, beálltam hozzájuk játszani. Édesanyám pedig már mindenhol keresett, hogy hol vagyok, nem történt-e velem valami. Ő régen focizott, kézilabdázott, szeretett sportolni. Ugyan profin nem végezte ezeket a sportokat, de az egész családom ilyen ,,sportosan” élt. Később vele együtt rúghattuk a bőrt még az Elán FC-ben. Először kispályán indult a csapat, aztán amikor nagypályára kerültek, nem játszhattam tovább, volt egy komoly sérülésem. Visszatérve a gyerekkorra, a régiek - öt bérház van egy tömbben - még ma is emlegetik, hogy a Bukovszki családra milyen jó volt mindig lenézni, amikor szakadt az eső, hó, akkor is lent sportoltak. Ezek megerősítettek nagyon sok mindenben, jó gondolkodású családban nőhettem fel. Mai napig köszönöm nekik, illetve a bátyámnak is, hogy mellette nőhettem fel. Volt egy szabály. Csak akkor focizhattam a fiúkkal, ha nem sírok. Na most tudjuk milyen a labdajáték.., volt, hogy hasba rúgtak, volt, hogy orrba rúgtak.... az embernek, hogyha az orrába megy a labda, akkor automatikusan potyognak a könnyei, még ha nem is akarod, akkor is kiperegnek. Én már ott gyerekkoromban, lent a grundon megtanultam azt, hogy bármiről legyen is szó, sosem szabad feladni és a vágyaidat, az álmaidat el lehet érni, csak dolgozni, küzdeni kell érte. A srácok kőkeményen megtanítottak erre.

- Tulajdonképpen egy sport-polihisztor lettél, rengeteg sportágban kipróbáltad magad.

- Általános iskolában a tornán kívül, szinte minden sportágban   harcoltam az iskolámért, még országos gyorskorcsolya versenyen is voltam. Szombathelyen volt az országos döntő, a Mayer Petiékkel mentem. Odaálltam a rajthoz és számomra meglepő volt, hogy az én korcsolyám műanyag hokikori volt, a többieké pedig gyorskorcsolyához illő profi korcsolya. Nyilvánvaló volt, nem lesz esélyem, de hát a részvétel volt a fontos. Ott lehettem, megismertem ezt a sportot is, kipróbálhattam, nekem hatalmas élmény volt.

 

19553971_10213649033646654_1354121735012130297_n.jpg

Király Sándorral, aki jelenleg is a "főnök"

 

- Családodról mondanál pár szót?

- Édesapám kapus volt, de csak amatőrként, Ő a Ládi fűrésztelepen dolgozott csoportvezetőként. Édesanyám - aki egyébként villamosvezető volt 25 évig, focizott amatőrként – mint említettem - az Unió Áfészben, később velem az Elán FC-ben. Úgy nőttem fel, hogy vittek magukkal mindig a mérkőzésekre. Nekik profi sportmúltjuk nincs. Köszönöm nekik, beleneveltek a sportéletbe kicsi-pici koromtól kezdve. Sajnos Édesapámat már elveszítettem 2008-ban. Akkor kerültem ki Romániába, egy évre Targovistébe. Mondták, hogy nem muszáj kimennem, mert ez tragédiaként ért, én nagyon-nagyon jó viszonyban voltam az Édesapámmal. Nagyon nehezen tudtam/tudom feldolgozni a történteket. Azt láttam menekvésnek, hogy nem mondtam vissza a szerződést, hanem kimentem játszani. 2009-ben, amikor megnyertük a Román bajnokságot és a kupát is, akkor éreztem, hogy akkor adtam neki valamit vissza és úgy érzem, büszke rám. Tényleg nagyon sokat köszönhetek neki és én is büszke vagyok rá, hogy ő volt az Édesapám. Romániában búcsúztam el Tőle, neki küldtem a győzelmeket, érte játszottam… Anyukámról ugyan ezt tudom elmondani, nagyon boldog vagyok, hogy Ő az Édesanyám. Néha már túlzottan is, neki a mai napig a pici kislánya vagyok, mindig úgy kezel. Természetesen minden mérkőzésemen kint volt gyerekkoromtól kezdődően Ő is. Most is mindenben támogat, minden döntésemben, mindig mellettem van. Van egy bátyám, ő Norvégiában élt hat évig. Most költözött haza. Annak idején ő is kacsintgatott a sport felé még gyerekkorában, úgy volt, hogy focista lesz, de aztán a tájfutás mellett döntött. Végül profi sportoló belőle sem lett. Neki van 3 gyereke, ebből kettőnek én vagyok a keresztanyukája, nagyon szeretem Őket és nagyon büszke vagyok rájuk is! Köszönöm Istennek Családomat. Van egy fogadott nővérem, Brosovszky Mónika. 19 éves voltam, amikor idekerült. Erről van egy nagyon aranyos történetem. Megjelent az újságban - amikor leigazoltuk Brosovszky Mónikát -, hogy jön egy román bedobó, ennyi kiló…, ilyen magas … stb. Néztem az újságot, nem értettem. Kilenc éve itt játszom, itt nőttem fel, elírják a nevem? Nem vagyok román, nem vagyok bedobó. Felhívtam az akkori technikai vezetőt, ez most akkor mi? Mondták, hogy nyugi Móni, jön egy ilyen nevű román hölgy. Az első találkozást nagyon vártam. Kit ismerhetek meg a személyében? A mai napig tartó szoros barátság fűz hozzá. Fogadott nővéremnek tekintem.

 

10906124_10207103994184758_4177607115247339250_n.jpg

Kicsi és az ő kicsi kutyusa, Mikey

 

- Ő már férjnél van?

- Igen, férjnél van és van egy tizenegy éves fiuk. Alex jelen pillanatban kosárlabdázik, most voltam velük nyaralni. Édesanyámat is sikerült oda kivinni egy tragikus eset kapcsán. A 13 éves kiskutyám, Mikey örökre itt hagyott minket, a kezeim között aludt el... Nekem ő olyan volt, mint a gyermekem. Nagyon nehéz feldolgozni, most történt két hónappal ezelőtt. Ahogy említettem, Édesapámnál is elmenekültem egy kicsit, a mai napig nagyon nehéz ezzel így élni, de sajnos tudjuk, hogy ez az élet. Rossz dolog, de menni kell tovább. Mondtam egyébként, a foci és a kosár bajnokság megnyerésére is visszatérve, nem biztos, hogy szeretnék még egy bajnokságot megnyerni, mert mindig tragikusan végződik.

 

13781883_10210231244804069_5094048032589654499_n_1.jpg

Brosovszky Mónika, a fogadott nővér 

 

- Jól tudom, nem biztos még, hogy játszol a szezonban?

- A munkám, illetve az elfoglaltságaim miatt nincs rá időm, de amikor tudok, akkor mindig a csapattal tartok. Még nem tudom megmondani most, lesz-e folytatás. A edzőm - Fórizs Sándor - nagyon, nem is tudom, hogy mondjam, hogy áll hozzám... Tényleg hihetetlen számomra, valaki idejön Pestről és úgy kezel, ahogy..., legendaként emleget, mindig szeretné, hogy ott legyek a csapattal. Oké, másik sportág, de ő látja azt, hogy mit tettem le az asztalra és ez az elismerés nekem nagyon jó érzés. Most fűzi az agyam, hogy legalább egy-két edzésre, ha tudok menni hetente, az már neki - és a csapatnak - is nagyon jó, természetesen nekem is. Bármikor szeretettel várnak, akár játékosként, akár csak ilyen ,,staff kísérőként”, csak legyek velük. Persze nekem is nagyon jó minden velük töltött pillanat, hiszen csapatsportban nőttem fel 10 éves korom óta. Nekem ez nagyon hiányzik mióta befejeztem a kosárlabdát. A mai napig nehéz feldolgozni, hogy nem búcsúzhattam el a szeretett sportágamtól, az életem addigi részétől, ezért jött-jöhetett utána a foci. Nem tudom magam elképzelni - pedig ott vagyok a sportcsarnokban reggeltől estig - egyéni sportolóként. Mehetnék a kondiba, meg ,,futkorászhatnék”, súlyt emelgethetnék, de az nem én vagyok. Igazából, ami nekik jó, hogy én ott vagyok, az nekem is jó. Nem mellesleg új barátokat is szereztem, akikkel szívesen töltöm az időmet. Érzem és tudom, hogy számítanak rám, ha nem is a játékom miatt - mert azért tegyük hozzá, a foci az más, nyilván tudom, hova helyezkedjek, mit kell csinálni, de rúgok arra és néha erre megy a labda -, a kosárlabda volt az én sportágam. Ez tény és való, hiába rúgtam az nb2-ben tavaly 13 gólt, azért ahhoz kellettek a csapattársak is, meg persze az edzőm, hogy pályára engedett. Jó érzés nekem is gólpasszt adni, sőt, én jobban örülök neki, amikor gólpasszt adok. Ugyanúgy, mint a kosárlabdában volt. Olykor dobhattam volna ,,huszonakárhány pontot, de jobban örültem annak, amikor vittem ziccerben a labdát és akár hát mögött, láb között lepasszolhattam. Amikor ezeket a flikk-flakkokat bele tudtam vinni a játékomba, az sokkal nagyobb öröm volt, minthogy dobjak harminc pontot. Egy irányítónak nem is az volt a dolga.

 

3342_1117814392077_5963859_n.jpg

Román kupagyőztesként, az Édesapját ábrázoló pólóban. Neki ajánlotta a bajnoki- és kupagyőzelmet.

 

 

- Honnan ered a "Kicsi" beceneved?

- Összefügg Brosovszky Mónikával. Két Móni volt. Szóltak, hogy Móni! Ekkor mindkettő odafigyelt. Először voltam kicsi Móni, aztán a végén csak ,,Kicsi”. Tizenkilenc éves koromtól kísér végig ez a név. Előtte is volt egy jópárszor, hogy így hívtak, csak akkor nem volt tudatos. Azért a kosárlabdában nem voltam magas játékos, fiatal is voltam, de igazából a fent említett sztoritól eredeztethetjük az elnevezést.

 

_20170906_091522.JPG

Kicsi éremgyűjteményének legszebb darabjai 

 

-Első mérkőzés a felnőtt csapatban. Van valamilyen emléked róla?

- Litvániában, Kaunasba sikerült elkísérnem a csapatot először. Busszal mentünk és hogy én a felnőttek buszára felszállhattam, az nekem hatalmas érzés volt. Ráadásul akkor kerettagként. Régen úgy játszottunk, hogy az nb1-es csapat előtt volt az ifik meccse. Együtt utazgattunk olyankor, tehát maga az utazás annyira nem volt új. Egy ilyen úton csak azt figyeltem, hogy a nagyok mit csinálnak. Arra gondoltam, hogy Úristen én itt lehetek, nekem ez hatalmas. Nekem a Madaras Jutka, Ambrus Erzsi-féle csapat - ugye Király Sándor vezetésével - gyerekkori példaképeim csapata. Tényleg álmom volt, hogy ezt valóra váltsam, ez motivált. Az, hogy velük élvezhettem a túrát, hogy egy nyolc személyes liftbe beszállunk 12-en, vagy éppen 13-an, fantasztikus volt. Én ott lehetek, ezzel a bandával. Áron Kati volt a nevelőedzőm, ott állok bent vele együtt, 8-10, számomra sztár játékossal a liftben, akikre felnézek és példaképek. Akkor szól a Kati, hogy ne ugráljatok és különben is, miért szálltatok be ennyien a liftbe? Nem szerette a bezártságot. A nyolcadikról indulunk le a hotelben, mert lent már várt minket a Főnök. Azért is szálltunk be ennyien, mert nem volt szabad elkésni. Erre a többiek direkt elkezdtek himbálózni. Álltam és mosolyogtam - nyilván nem arra gondoltam, hogy én most meg fogok halni -, de körbenéztem, ha ez kell, ilyen emberek között…. Azért persze ezt nem gondoltam komolyan. Sok élményem volt velük, sok helyre sikerült együtt elmennünk, ez nekem hatalmas erőt adott, illetve motivációt, hogy egyszer én is kosárlabdázó legyek. Nagyon sokáig ültem a padon, azt el kell mondanom, hatalmas Diósgyőriként - én szurkolóból lettem játékos -, amíg nem kerültem az ifibe, illetve a felnőttekhez, akkor én bent a B-középben nyomtam a kispaddal szemben a szurkolókkal. Mígnem a gyerekkori edzőm szólt, hogy nekem azért onnan ki kéne jönnöm, mert játékos vagyok. Volt egy-két meccs, amikor kifestettem magam, de nem volt „hülye”, megismert. Akkor sajnos át kellett mennem a túloldalra. Nyilván ez az ő részéről jogos volt, nekem meg kicsit rossz, mert a barátaimat, haverjaimat, illetve a szurkolótábort, amiben én felnőttem, azt ott kellett hagynom. Valamit valamiért, úgyhogy nagyon jó érzés volt, amikor ültem a padon, akkor mindig kiabálták a szurkolótársak - és azt gondolom, hogy nem csak azért, mert barátaim voltak, hanem megdolgoztam érte az edzéseken, illetve a junior mérkőzéseken, hogy pár percre bekerüljek -, hogy ,,Kicsi gyere be", ,,Kicsi gyere be". Szóval most is kiráz a hideg, amikor erre visszagondolok, nagyon-nagyon jó érzés volt, onnan a szurkolók közül léphettem be a pályára a felnőttek közé, ez felemelő.

 

19780515_10213690340512422_7037132254610431536_o.jpg A2013/14-es DKSK, még "Kicsivel"

 

 - Ki voltlegjobb játékos, akivel együtt játszottál pályafutásod során?

- Van egy pár. A példaképem Madaras Jutka volt, számomra ő volt a legjobb, profi szinten, profi módon állt a dolgokhoz. De akit gyerekkoromban nagyon profiként megismertem az a Judy Mosley volt. Sajnos ő már nincs közöttünk. Nagyon profi mentalitású volt, ráadásul külföldiként. Jó pár külföldi játékossal találkoztam a húsz év alatt, sajnos azt kell mondanom, nem mindig érezték át, mi folyik itt, miért halok én meg a pályán a Diósgyőrért. Amikor a külföldi annyit mond nekem egy bronzmeccs előtt, amikor is megkérdeztem tőle, hogy készen állsz? A válasz: ,,igen Kicsi, én készen állok a hazautazásra”, na ez nekem elég erős válasz volt és megdöbbentem rajta. Én egy életen át küzdöttem azért, - minden vágyam az volt - hogy a Diósgyőrrel érmet szerezzek. Ezért dolgoztam és sajnos - mivel említettük, hogy a csapatsportnak vannak hátrányai is - nem mindenki tett meg ezért mindent. Azt sosem mondtam, hogy én teljesen tökéletes játékos vagyok és mindig mindent bedobtam, de az biztos, hogy meghaltam a pályán. Ha azokat a játékosokat, akikben viszont tényleg benne volt, hogy tízből tízet be tud dobni, azokat egy kicsit szívvel meg tudtuk volna tölteni, akkor érmet, érmeket szerezhettünk volna. Ami nekem minden vágyam volt. Nyilván ezek a külföldiek két hónap múlva hazautaztak és azt sem tudják, hogy mi az az Európa és mi az a Magyarország, de mi itthon maradtunk… Nekem ez nagy szívfájdalom volt, de sajnos ezen nem tudtunk változtatni. Természetesen találkoztam nagyon profi szemléletű külföldi játékosokkal is, mint például Lady Hardmon, aki a játékán kívül a bohémkodásával is kivívta szeretetünket. Akik az utolsó években megfordultak nálunk, viszont én sajnos már nem játszhattam velük és úgy gondolom profi szemlélettel rendelkeztek, az Tina Jovanovic és Rachel Allison. Akikkel játszhattam még, az Crissy Givens (Romániában volt csapattársam), illetve Daniella Page, akit a zalaegerszegi korszakomban ismertem meg. Page volt az egyetlen légiósunk. Úgy válogatta össze Gáll Tamás a játékosokat, hogy az emberi értékeket is vizsgálta. A siker nem is maradt el, hiszen bajnoki harmadik helyezettek lettünk úgy, hogy csak egy külföldink volt, a többi csapattal ellentétben. Az, hogy hogy tudod összerakni a csapatodat, milyen emberekből, az nagyon fontos. A szívvel-lélekkel játék, olykor sokkal többet ér, mint mondjuk egy „mittudomén” hányszoros WNBA-s játékos érkezése. Biztos, hogy volt még több profi, jó mentalitású külföldi csapattársam is a pályafutásom során, ha kimaradt valaki, attól elnézést kérek. Magyarok közül több játékost is fel tudnék sorolni, de nem teszem, mert 25 év alatt rengeteg jó játékossal találkoztam és játszhattam együtt és itt viszont nem szeretnék kihagyni senkit. Amire büszke vagyok, hogy a fogadott nővéremmel (Brosovszki Mónikával) 6 évet játszhattam együtt. A jelenleg is aktív játékosok közül Céline Dumerc a kedvencem.

 

18449345_10213690343712502_5005624421618805059_o.jpg

Mindig nagy harcos volt a pályán, a szívét-lelkét kitette a csapatért

 

- Zalaegerszeghez még köt egy fontos dolog, ha jól tudom.

- Rengeteget köszönhetek a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színészeinek is, hiszen a fáradt hétköznapokon mindig felvidítottak, átlendítettek a holtpontokon. Mint kiderült, több borsodi fiatal színész alkotta a színházi társulatot, melyet Besenczi Árpad igazgatónak köszönhetően nap mint nap láthattam, szinte családként fogadtak be a társulatba, a próbáktól kezdve az előadásokig, volt hogy más városba is elkísértem őket. Nagyon boldog vagyok, hogy barátomként jegyezhetem Lőrincz Nikolt es Benkő Zsuzsit, illetve rajtuk kívül több színészt is, akik mindig szívesen fogadnak a színházban!

-A bronzérem után lettél az év zalai kosarasa?

- Igen és akkor hívtak a válogatottba is. Ha így visszagondolok, az volt a pályafutásom legjobb éve. Hívtak a felnőtt válogatottba, Iványi Dalma mögött nem volt könnyű odakerülni, illetve mindig mindegy volt, ki a második irányító, amíg Iványi világklasszis teljesítményt nyújtott. Nagyon szívesen játszottam volna vele egy csapatban. Sosem fogom elfelejteni, Szekszárdon játszottam, amikor úgymond rajtam gyakorolt egy mérkőzésen. Nagyon aranyos történet volt, vezetni akartam fel a labdát, és egyszercsak éreztem, hogy hoppá, hát nem pattant vissza a labda a földről a kezembe. Megfordultam és Dali már ziccert dobott. Néztem, hogy ezt hogy? Nyilván nem voltam annyira felkészülve, mivel ilyen kaliberű játékossal még úgy szemtől szemben előtte nem is találkoztam. Ahogy jött visszafelé - tényleg nagyon aranyos volt, nagyon belopta magát a szívembe, mondhatom, pedig én vagyok a fiatalabb, illetve ő volt a sztárjátékos, vagy világklasszis játékos -, akkor mondta nekem, hogy ne haragudjak, de ő ezt a védekezést szeretné gyakorolni. Én ránéztem és mosolyogtam, hogy oké, én viszont azon fogok dolgozni, hogy soha többé ne tudd elvenni tőlem úgy a labdát, mint akkor. Mindig kihívás volt ellene játszani. Akkor én a szekszárdi csapatot irányítottam ott, akikkel a hatodiktól a nyolcadik helyig volt kibérelve a helyünk, ők meg a bajnoki címert harcoltak. Volt egy csapattársam (Demeter Anita), aki negyedenként értékelte az Iványi vs. Bukovszki „viadalt”. Azzal motivált engem, hogy vigyázz, ebben a negyedben a Dali nyert. Ezek mind nagyon jó élmények. Visszatérve a nemzeti csapatra, Stefan Svitek volt a válogatott élén Gál Tamással, aki pedig Zalaegerszegen volt edzőm. Ő látta, mire vagyok képes és tudta, hogy milyen évet zártunk együtt a közös munkánkkal. Akkor sajnos kellett hoznom egy nehéz döntést. Leültem Tamással és mondtam neki, hogy tudom, hogy szeretnétek behívni, viszont mindenki tudja, hogy hétszer volt műtve a térdem - ebből kettő volt komolyabb -, úgy voltam vele, ha akkor - azért már nem voltam fiatal - vállalom az egész nyaras terhelést, akkor nekem a pályafutásom megrövidül. Ha viszont azt előre tudom, hogy már csak három évet játszom, akkor lehet igent mondok és bevállalom. Azt gondolom minden sportoló számára egy álom a magyar címeres mezt magára húznia. Nehéz döntés volt, de előre gondolkodtam.

 

19143868_10213509462477462_8669133207261876368_o.jpg

Itt már más szerepkörben, a pályán kívül

 

- Gondolom Czank Tímea sem véletlenül mondta le a válogatottságot, biztos neki is megterhelő lett volna már és még egy pár évet játszani akar.

- Csak ő annyival van előbbre, hogy - hál' Istennek és ne is legyen - nem volt annyi térdműtétje. Viszont azt nagyon sajnálom, hogy eligazolt tőlünk, nagyon jó barátom.

- Hogy is volt pontosan? Szekszárd, Románia, Zalaegerszeg?

- Igen, 2004-ben igazoltam Szekszárdra. Ott négy évet voltam, ahol egy nagyon jó családi közösségbe kerültem - csak magyar játékosokkal játszottam együtt -, jó érzés volt ott is új barátokat szerezni, új társaságban lenni. Sose fogom elfelejteni, bementem a zöldségeshez, akkor valami meccs volt délután, gondoltam szotyizok közben. Mondtam az eladónak, hogy egy csomag makukát is szeretnék kérni. Néztek rám, nem tudták mi az, én meg nem értettem, hogy ők miért nem tudják. Akkor kerültem először távol az otthonomtól, vicces volt az első sztori, hogy nem ismerték a makuka szót, a mai napig megmosolygom a történetet. Jó edzőkkel - ott volt edzőváltás - dolgozhattam, a mai napig boldogan megyek oda vissza mindig. 2008-ban mentem ki egy évre Romániába, utána pedig Zalaegerszegen írtunk történelmet, ahol ugyancsak rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, illetve több barátság is született, Szalai Virág, Hersics Adrienn, Czukor Tünde személyében és a színészekkel, akiket korábban említettem.

- Szekszárd olyan kis szimpatikus csapat volt mindig. A két évvel ezelőtt történtek után viszont én annyira már nem gondolok szívvel rájuk.

- Megmondom őszintén, igen. Mindig történnek jó és rossz dolgok is, akkor, két éve a mi csapatunkat elég rossz dolog érte, sajnos ilyen a sport. Viszont az én szívemet nem azok az emberek rabolták el, akikre most Te gondolsz. Nekem ott rengeteg, ,,millióegy” élményem volt a négy év alatt. Ha szurkolni kell a bajnokságban valakinek, akkor most is - a Diósgyőr mellett, ami az életem - a Zalaegerszeg és a Szekszárd a két csapatom. Bálint Réka nagyon jó barátom, ő visszament, hazatért Szekszárdra. Amikor odakerültem még kisgyerek volt, akkor kezdődött egy barátság, ami a mai napig tart. Nagyon örültem amikor idejött hozzánk, szerintem válogatott szintű játékos. Az után a bizonyos szezon után viszont én is a váltást javasoltam neki. De a Tamis Dorkával is tartom a kapcsolatot.

 

1185862_10201990762437160_1189569397_n.jpg

Négy korszak, egy szám, egy játékos, csak a Diósgyőr! 

 

- Nagyon nehéz lehetett neked a DKSK ellen pályára lépni.

- Igen, az én otthonomban, az én szentélyemben diósgyőriként játszani ellenfélként, azért az nagyon fura érzés volt. Olyankor még nagyobb drukk volt bennem és még nagyobb motiváció, hogy megmutassam azt, nem csak egy vízhordó vagyok. Jó érzés volt, hogy a szurkolók mindig vártak vissza, nem fütyültek, de miért is tették volna, hiszen minden porcikám diósgyőri.

- Ki volt a legkedvesebb edződ?

- Az edzőket külön kezelni kell és én most már látom a másik oldalt is, hogy hogyan kell edzőként ügyködni. Nem egy egyszerű dolog. Hogy megtudd követelni a dolgokat, ahhoz tisztelniük kell a játékosoknak. Nem mindenkinek sikerül ezt kivívnia. Én könnyű eset voltam számukra. Nekem, ha azt mondták menjek át a falon, akkor én, ha nem is mentem át a falon, de mindent megtettem azért. Nem tudnék olyat mondani, azok közül, akik megfordultak a karrierem során csapataimban, hogy valaki olyan kedves lett volna, máshogyan gondolok rájuk. Legjobbat sem szeretnék kiemelni, mivel mindenkivel szívesen dolgoztam. Mindenkitől kaptam valamit, vagy emberi dolgot, vagy szakmait. Felsoroljam, hogy kik voltak?

 

19430124_10213576278987833_2429798664172592799_n.jpg

Mindig, mindenhol csak a Diósgyőr! 

 

- Igen, nevesítsük őket!

- Sztanev Karcsi bácsinál kezdtem - nyugodjon békében -, utána Áron Balázsné volt a nevelőedzőm, Milen Vukicsevics, Vertetics István, Földi Sándor, Szekszárdon Újhelyi Gáborral is nagyon szerettem dolgozni. Utána kerültem ki Romániába, ott egy román edzőm volt. Gáll Tamás csábított kitartóan Zalaegerszegre, itthon Diósgyőrben Peresztegi-Nagy Ákos, utána pedig Miguel Lopez. A legelső profi szerződésem akkor írtam alá, amikor még Király Sándor volt az edzőm. Nagyon korrektül állt hozzám. Nagyon kemény edző volt, megkövetelte az edzésen gyakoroltakat, nála nem volt mellébeszélés.

- Te hogyan lettél edző?

- Amikor befejeződött a pályafutásom, akkor tartottak egy toborzót a kicsiknek, én kerültem hozzájuk. Nekem a gyerekek és az emberek szeretete nagyon sokat jelentett/jelent. Túllendített azon, hogy már nem szaladgálhatok a pályán. Akárhová megyek a megyében az utánpótlás csapatunk gyerekei mindig szeretettel fogadnak, rajzolnak nekem, fotózkodnak velem, cipőket kell aláírnom…, elképesztő szeretetben élek, és ez jelenti nekem a legtöbbet. Az egyik játékos (aki később pont a kezem alá került) egy rajzpályázatot is megnyert, azzal, hogy engem lerajzolt, „Az én hősöm címmel”. Ezeket a dolgokat viszont sem pénzzel, sem semmi egyéb dologgal nem lehet megvenni.

- Éles váltásként a következő kérdésem az, mi a célja a női futtballcsapatnak?

- Először is, nagyon jó érzés volt átélni azt, hogy diósgyőri mezben bajnok lehettem, még ha nem is kosárlabda sportágban és nem is első osztályban. Hatalmas érzés volt. Jön az nb1! A csajok elkezdték a felkészülést. Nem nagyon ismerem az élvonalat. Az első négy hely valamelyike a cél. Játszottunk edzőmeccset a tavalyi bajnok MTK-val, nekem nem tűnt fel az osztálykülönbség. Nagyon-nagyon bizakodó vagyok. Fórizs Sándor személyében egy olyan edző van ott, aki tényleg mindig mindent elmagyaráz, mindent megbeszélnek edzésen, de aztán kőkeményen meg is követeli, illetve ezek mellett kemény szabályokat hoz, profi szemlélet uralkodik. Az én egyéni célom, az eredményesség mellet, hogy minél többet tudjak velük lenni, minél több meccsre elkísérni Őket, hogy elmondhassam magamról (bár ezt sehol nem jegyzik, de engem motivál), hogy egy klubbon belül három sportágban, minimum egy szezont lehúztam az NB1-ben! Kosárlabda, futsal és nagypályás foci.

- Melyik a kedvenc helyed a városban?

- Először a városi sportcsarnokot említeném, ott nőttem fel. Aután az Avasi kilátó jut eszembe. A Café Freiben pedig felemelő érzés, hogy igazi családtagként kezelnek. Természetesen a Stadion is köztük van, ahol ugyancsak sok élményem van. Volt egy időszak, amikor én is a játékos kijárónál vártam a csapatot, főleg a Gosztonyi idejében, amikor itt játszott. Jó viszonyban voltunk, beszéltünk itt a Freiben sokat, ők hogy állnak, mi hogy állunk, mit csináltak edzésen…. Egyszer az egyik meccs után bevitt az öltözőbe magával. Háát... el tudod képzelni, amikor egy nőt beengednek egy futballcsapat öltözőjébe.., körbenéztem, mondtam a Goszinak, hogy hát... köszi, így már sokkal jobban érzem magam (nevet, a szerk.). De van még rengeteg hely ahová nagyon szeretek eljárni, hiszen Miskolc az én városom, az én otthonom!

 

18699814_10213290957254968_6711511874043834846_n.jpg

A női csapatot is köszöntötték a fiúk meccsén, az nb2 megnyerése alkalmából 

 

- Úgy tudom a szurkolással kapcsolatban is vannak élményeid.

- Igen, elképesztő, hatalmas élményben volt részem egyszer, vagyis kétszer. A Feledi Laci, amikor a Magyar Kupa döntőt játszottuk az Újpesttel, a Népstadionban, nagy élményben részesített. A döntőn lemehettem a kápóhoz és másfél percre én lehettem a vezér, én kiabáltam a - még most is kiráz a hideg - ,,a hé fiúkat” és utánam zengte az a 9000 ember. Ez olyan érzés volt, amikor már azt sem tudod, hogy mit mondasz, mi a következő mondat, de ha álmodból felébresztenek, akkor is tudod a szöveget. Az, hogy 9000 ember kövesse az én hangomat, az a ,,szurkolói pályafutásom” csúcsa volt. A másik ilyen élmény, amit kiemelnék, az a szintén a Magyar Kupa döntőn történt, csak az a Generali Arénában két éve a Sopron elleni döntőben. Amikor a Domoszlai Tomi, aki nagyon jó barátom - szurkoló srác -, odajött hozzám a VIP-be, hogy ,,Kicsi, gyere”, majd kivitt - itt is kiráz a hideg és csak könnyes szemmel tudom mondani (és azzal is mondja, a szerk.) - a B-középbe Mikli Ádámékhoz – aki ugyancsak barátom - és ott az ,,érik a szőlőt" engem követve énekelték a szurkolók. Az szívszorító volt, hogy nem lehettem ott a pályán és nem küzdhettem a Diósgyőrért, de a szurkolás mindenért kárpótolt. Igazából mi voltunk a 6. ember a pályán. Most így belegondolva a lelátón kezdődött a pályafutásom és ott is fejeződött be!

- Végezetül a szerinted legerősebb kezdő ötöst szeretném, ha megneveznéd, akikkel pályafutásod alatt játszhattál!

- Ezt így nagyon nehéz lenne, ennyi év után összeállítani, viszont mondok 5 nevet, akikkel sajnos nem, de szívesen játszottam volna együtt! (bár ezt is nehéz felsorolni, hiszen sok ilyen játékos van) Ivànyi Dalma, Rachel Allison, Vajda Anna, Tina Jovanovic és Judy Mosley.

-Köszönöm, hogy időt szakítottál rám és további sikereket kívánok Neked a pályán és azon kívül egyaránt!

 

12804893_10209023524091806_4973565355274163114_n.jpg

A legendás 9-es mez

A bejegyzés trackback címe:

https://miskolciszemelvenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr4912806718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.