Rendhagyó beszélgetés a Miért Miskolc? című könyv szerzőjével
2018. január 28. írta: Reiman Zoltán

Rendhagyó beszélgetés a Miért Miskolc? című könyv szerzőjével

Fedor Vilmost szerintem nem kell bemutatnom a városban senkinek. Politikai, zenei és írói pályafutása nyitott könyv a miskolciak számára. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki ilyen hévvel és a szemében olyan különleges csillogással tudott volna beszélni szűkebb pátriánkról. Nem sokkal a legújabb, Miért Miskolc? című könyvének megjelenése után találkoztunk és közel három órát beszélgettünk életéről, a város múltjáról, különleges értékeiről.

 

kepkivagas3_1.JPG 

 

- Hogyan kezdődött az írói karriered?

- 2003-ban azon töprengtem, vajon hogyan lehetne egy olyan kiadványt szerkeszteni a városról, ami meglepi az embereket és rácsodálkoznak arra, milyen gazdag múltja van lakóhelyüknek. Ennek persze az volt az előzménye, hogy bármerre jártam, és szó esett baráti körben arról, hogy honnan jöttem, Miskolc nevét hallva senkinek sem a város szépsége és páratlan adottságai, kulturális emlékei jutottak eszébe, hanem egy „aha”, esetleg az iparváros, meg néha a bakancsos EDDA, meg a DVTK. Persze sokan még azt sem tudták, hogy Diósgyőr Miskolc egyik városrésze. Bezzeg, amikor Pécs, vagy Szeged került szóba, mindenki felemlegette szépségüket. Akkor döntöttem el, hogy ha lehetőségem lesz ezen változtatni, akkor mindent megteszek annak érdekében, hogy arról a városról, ahol születtem, más vélemény legyen. Azzal kezdtük, hogy Müller Péter Sziámival készítettünk egy Miért Miskolc címet viselő kiadványt, ami meghökkentő állításaival ráirányította Miskolc különleges értékeire a figyelmet. Tulajdonképpen a most megjelent könyvem ennek folytatása. Írással már középiskolás koromban megpróbálkoztam. Érdekes, hogy már akkoriban is miskolci történeteket írtam, meg persze verseket is. Utóbbiakat jó mélyen eltettem a fiókba. Sokat köszönhetek tanáraimnak, és persze szüleimnek. Anyám könyvet, apám hangszert adott a kezembe.

 

- A szüleid is itt éltek, szerették Miskolcot.

- A szüleimtől "örököltem" a város szeretetét. Anyám nagyon-nagyon sokat olvasott, nagyon szerette, apám pedig nagyon ismerte ezt a várost. Így aztán teljesen természetes volt, hogy gyakran meséltek városi történeteket, emberekről, gyerekkorukról, a háborúról. Anyám nagyon szépen mesélt, így gyakran előfordult, hogy miközben őt hallgattam, magam is ott voltam a történetekben. Apámmal, aki műkedvelő hegedűs volt és jól játszott, meg nagybátyámmal, aki bőgőzött, és egy Dugó névre hallgató cigány brácsással jártuk az Avas pincéit, és apám kiterjedt baráti körének játszottunk. Én akkor 6-7 éves lehettem, és néhány dalt énekeltem. Tulajdonképpen így lettem magam is a várost szerető ember. Nagyon komoly emlékeim vannak ebből az időkből, melyek örökre meghatározták gondolkodásomat. Szóval nálam a város szeretete megelőzte a politikusi pályámat. Utóbbi inkább lehetőség volt arra, hogy segítsem a várost. A sorrendet sohasem kevertem össze. Anyám itt született Miskolcon 1923-ban, apám pedig csak azért született Amerikában, mert szülei, mint oly sok magyar család a századfordulón, elindultak Amerikába szerencsét próbálni. Apám ott született egy Monessen nevű településen 1912-ben. Pár éves korában azonban már újra itthon voltak. Visszahozta őket a szívük.

 

- Felvidéki származású vagy, ha jól tudom, igaz?

- Felerészben. Az apai nagyapám valóban a felvidékről, Rozsnyóról került ide. Királyhegyalján született. Első miskolci lakcíme az MVSC pálya mellet volt a Csokonai utcában. Ezzel az utcával kezdődött a mai Martin-kertváros. Vasutasoknak építették. Nagyapám masiniszta volt. Akkor még nem volt több utca a Martintelepen, vasutasok laktak ott. Nagyapám mozdonyvezető volt. Szegény feje, amikor a honvágy két kisgyerekkel hazahozta Amerikából, néhány hónap múlva besorozták katonának, és kis idő múlva már az olasz fronton találta magát. Ő is, mint apám, műkedvelő zenész volt, hegedült is, és a húszas években fejébe vette, hogy a miskolci vasutasoknak legyen saját zenekaruk. Így egyik alapítója lett a zenekarnak. Az új könyvemben szerepel is az a fotó, amin nyakában a tubával büszkén áll a zenekar-alapítók között, valamikor a múlt század húszas éveiben. Anyai ágon nagybányai származású vagyok. Anyám már itt született '23-ban. Az idekerülésük oka az volt, hogy nagyapám rangon aluli párt választott magának, amit nemesi származású Krassay dédapám nem vett jó néven. Ő ekkor, az egyik aranybánya vezető alkalmazottjaként, a Kincstár szolgálatában állt. Miután nagyapám szembeszegült apja akaratával, nem maradt más lehetősége, mint odahagyni a szülői házat. Elindultak választottjával és meg sem álltak Miskolcig. Így aztán elmondhatom, hogy a családom a múlt század nagy világégéseit, a magyar történelem fordulatokban gazdag évtizedeit Miskolcon élte meg. Apám különösen sokat mesélt a harmincas évekről, amikor hivatásos katonai pályafutása kezdődött. Ilyenkor szóba került a népkerti korzó, ahol hétvégeken ismerkedtek kisasszonyok és egyenruhás karpaszományos tiszti növendékek.

 

- Akkor biztosan szerették a lányok az egyenruhás fiatalembert.

- Hát hogyne. Akkoriban egy tiszthelyettes, vagy tiszt jó partinak számított. Apámat és két fiútestvérét sokan ismerték. Egyik nagybátyám vitte minden évben a mindszenti körmenet nagy zászlaját a háború előtti években. Erről egy fotó benne is van a könyvemben. Megtermett ember volt, 204 centi magas, elkötelezett lokálpatrióta és katolikus, akár csak az apám, aki büszke volt arra, hogy megsüvegelte a polgármester. Számukra ezek a dolgok fontosak voltak. Ezt nagyon sokszor elmesélte nekem. Mindig azzal zárta a történetet, hogy „fiam, úgy élj, hogy megsüvegeljen a polgármester”. Akkoriban persze már tanácselnökök voltak, de láthatóan apám erről nem nagyon vett tudomást.

 

- Akkor térjünk most vissza 2003-ba!

- Amikor alpolgármester lettem, azt a célt tűztem magam elé, hogy megváltoztassam a városról kialakult kedvezőtlen megítélést. Ehhez kerestem munkatársakat, és olyan emberekre találtam, akik nemcsak társaim lettek ebben a munkában, hanem magam is sokat tanultam tőlük. A város jövője szempontjából elengedhetetlen lenne, hogy a legfontosabb kérdésekben konszenzus jöjjön létre a politikusok és a város polgársága között. Például egyetértésre kell jutni abban is, hogy melyek azok az értékei a városnak, melyekre felfűzhető egy új, használható várospolitika, városfejlesztési program. Ennek korai eredménye volt a már említett Miért Miskolc kiadvány, amely szokatlan módon és meghökkentően mutatta be Miskolc páratlan értékeit, a város legjeit. Ebben szerepelt az is például, hogy Miskolcon található Európa leghosszabb „főutcája”. Többen vitatták ezt. Aztán ma már mindenki megértette, hogy miért írtuk ezt le. A „nagy” Miskolc létrejöttével ugyanis a város kelet-nyugati tengelye gyakorlatilag egy út, amely a Villanytelepi strandfürdőtől egészen Ómassáig tart. Ez nem más, mint a kelták egykori szekérútja. Amikor a Kossuth Gimnáziumba jártam, Sir László – később a szimfonikus zenekar igazgatója, a város díszpolgára – német nyelvtanárom ajánlotta, hogy a nyelv gyakorlásához keressünk levelező partnereket. Sokan elkezdtünk levelezni. Én egy erlangeni lánnyal leveleztem. Persze mindehhez könyv is kellett. Találtam is egy magyar-német diáklevelezés című könyvet, melyben nagy meglepetésemre Miskolcról is volt egy féloldalnyi ismertető szöveg magyarul és németül. Ebben olvastam először, hogy Miskolcon található Európa leghosszabb főutcája. Ez később valahogy feledésbe merült. Nem tettem mást, mint újra megtaláltam a város sok értékét. A város hihetetlenül gazdag kultúráját, épített örökségét, páratlan természeti adottságait. Ennek eredmény lett az a városfejlesztési program, mely az előbb említett értékek segítségével fogalmazza újra a várost. És ebben az én felfogásom szerint központi szerepe van a kultúrának. Sziámival (Müller Péter költő, énekes, dalszövegíró, akkoriban a Miskolci Nemzeti Színháznál dolgozott, a szerk.) beszéltem és mondtam neki, hogy csináljuk már együtt ezt a kiadványt. Ő éppen abban az időben lett teljesen rabja a városnak, különösen az avasi pincéknek. Mondtam neki, hogy én leszek a kiadó, te leszel a szerkesztő. Ez így is lett, megjelent a könyv 2003-ban. Szerintem ez volt az első áttörés. A tavaszi fővárosi utazási kiállításon az év kiadványa lett. Azért lehetett, mert nincs még egy vidéki város, amely annyi különleges értékkel és olyan rendkívüli adottságokkal rendelkezne, mint Miskolc. Semmi mást nem tettünk, mint ezt a világ tudomására hoztuk.

 

2013jan-maj_011.JPGEgy régi zenész kép 1975-ből

 

- Szerepelnek benne azok a bizonyos „miskolci lányok” is.

- Ők szerepeltek az utolsó oldalon. Mert abban az évben három országos szépségkirálynő választáson is a legszebbek között voltak a miskolci lányok. Később ez adta az ötletet arra, hogy a lányok bronzba öntve egy készülő új tér, a Szinva terasz kedves látnivalói legyenek, akik mellé az ember odaülhet, és részese lehet hangtalan beszélgetésüknek. A szoborcsoport születéséről is részletesen írok új könyvemben. Azt mondják, hogy minden, ami jó egy kicsit, azt az ember magáénak tudja, magáénak érzi. Ez a legjobb dolog a világon, mert akkor az ember biztos lehet abban, hogy valami jót, valami szerethetőt adott az embereknek. Ilyen jó érzés fog el, amikor a Mancs szoborra nézek, vagy amikor a „szerelmesek” hídján átmegyek, és látom a sok szerelem tárgyi emlékeként hídra fonódó lakatok százait. El kell, hogy mondjam, hogy munkám során nagyon sok tehetséges embert ismertem meg, akik közül sokan munkatársaim lettek. Ami akkoriban épült, sok ember közös munkája volt. A terekből és a rajtuk található különleges építészeti és művészeti munkákból az ő szakértelmük és városszeretetük sugárzik. Ezért lett jó a Szinva terasz is. Építészekkel, kertépítőkkel, iparművészekkel dolgoztam együtt. Felejthetetlen évek voltak.

 

- Honnan jött az ötlet a Szinva terasz létrehozására?

- Sokfelé jártam életemben. Szerencsés ember vagyok, mert lehetőségem nyílt az utazásra, más országok népek kultúrájának, tárgyi emlékeinek megismerésére. Egy ilyen utazásom alkalmával kerestem fel a szicíliai Cataniában a Belliniről elnevezett parkot. Nekem akkor ott megállt az idő. Valami csodálatos életérzés fogott el. Olyan, amikor az ember azt mondja, hogy innen nem akarok elmenni, innen nem akarok felállni, itt maradnék a világ végéig. Aztán elkezdtem keresni az okát. Ott csak kövek voltak és fák, meg különböző színű virágok, meg víz, és nem volt beton, nem volt műanyag meg aszfalt. Hagyták, hogy a természet varázslata formálja a teret. És vízcsobogás, és madarak, meg színek, meg illatok mindenfelé. Hazajöttem, és négy építészt kértem fel - Bodonyi Csabát, Puskás Pétert, Viszlai Józsefet és Pirity Attilát - arra, alakítsuk át szerethetővé a belvárost. Fontosnak tartottam, hogy olyan építészeket találjak, akik szintén miskolciak, vagy régóta Miskolcon élnek. Akik érzik a város hangulatát. Két kertépítő mérnökkel, T. Karmazsin Klárával és Dobos Sárával, meg két iparművésszel, Fata Györggyel és Litwin Józseffel egészült ki a csapat. Összesen nyolcan voltak, velük ültem le tárgyalni. A belvárosi tereket terveztük át, arra kértem őket, adjunk értelmet nekik. Nagyon örültek a felkérésnek, így együtt még nem dolgoztak sohasem. Két hónap múlva behoztak nekem egy nagy halom papírt, tele tervekkel. Amikor a Szinva terasz terveihez értem, egy sima egyszintű parkot láttam, ami csak megszünteti a csupa aszfalt parkolót. Akkor egy kicsit kifakadtam, mert én azt akartam látni, amit Cataniában, a Bellini parkban átéltem. Ez Miskolc történelmi központja, itt metszi egymást a két tengely, adjunk ennek hangsúlyt. Bontsuk le a Szinvát, hozzuk közel az emberekhez - mondtam nekik. Ekkor T. Karmazsin Klára felvette az aktatáskáját és kivett belőle egy A3-as méretű tervlapot. „Alpolgármester úr, én készítettem egy tervet, de nem egyeztettem senkivel. Ez olyasmi, amiről az alpolgármester úr beszélt”. És kirakta elém a Szinva teraszt. Teraszokkal, tervezett növényzettel és a Szinva patak kibontásával. Tudtam, hogy egy különleges tér első terveit látom. Nagyszerű érzés volt. A Puskás Péter tervezte vízi játékokkal, a két iparművész míves vaskorlátaival, szép utcabútoraival az ország egyik legszebb tere született akkor.

 

- A szerelmesek hídja is így készült?

- Tulajdonképpen egy éjszaka gyötrődése, és bevallom néhány pohár házi pálinka eredményeként született meg fejemben a híd ötlete. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy közeleg február, a honosított szerelmesek napja. Arra gondoltam, ebből kellene valamit csinálni. Aztán bekattant, hogy Miskolc az egyetlen település, melynek belvárosába az a patak érkezik, mely a világ egyik legszebb szerelmes versének megírására ihlette József Attilát. Ebből indult ki a történet. Így született a Szerelmesek hídja, ami két nap alatt készült el. Ez egy olyan híd, ahová a szerelmesek együtt elviszik lakatjukat és ráakasztják a híd korlátjára, majd kulccsal örökre odazárják. Ezt követően mindketten bedobják kulcsukat a Szinva patakba, mely messzire sodorja szerelmüket az örökkévalóságba. A lakat pedig emlék marad, melyhez időről-időre, mint egy különleges zarándokhelyre visszajárnak.

 

- A Mancs szobor miatt is először sok kritikát kaptál.

- Igen, ennek az volt az oka, hogy voltak, akik szerint nem lehet egy még élő kutyának szobrot állítani. Ennek hangot adtak internetes portálokon is. Nem értették, hogy egyfelől Mancs nem egy kutya a sok közül, hanem a miskolciak életmentő kutyája és nem mellesleg világhírű, éppen teljesítménye révén. Másrészt a Mancs szobor szimbolikus, abban az értelemben, hogy az életmentésre hívja fel a figyelmet egy olyan városban, ahol az összeomló nehézipar közel hatvanezer ember egzisztenciáját temette maga alá. Ezt nem értették, ezért voltak a szélsőséges vélemények. A többség persze az első pillanattól a szívébe zárta a kutyát és megértették a szobor üzenetét is. Ilyen az élet, ilyen a politikus sorsa. És milyen érdekes, amikor az emberek rájöttek a jelentésére, minden megváltozott. Akkor már azt kérték tőlem, hogy nevezzünk el teret, utcát Mancsról. Azóta a szobor állandóan tele van virággal, mécsessel, simogatják a fejét, a farkát, az orrát, az emberek fényképezik magukat vele. Szanyi Borbála fiatal miskolci szobrász első munkája volt ez a szobor. Nagyon jó érzékkel formálta meg Mancsot, a miskolciak és a városunkba látogatók is szeretik.

 

- A Miskolci lányok szoborcsoport is a te ötleted volt?

- Na, a Miskolci lányokért mit kaptam! Úgy volt, hogy az átadással egy időben tüntetés lesz, és körbeveszik a helyet, hogy ne tudjuk avatni. Nem olyan régen egy szavazáson pedig kiderült, hogy mára a miskolciak legnépszerűbb szobra lett. Jól látható, hogy a közterek, sétáló utcák kialakításában új trend van a világban, amit magam is láttam sok európai városban. Ez pedig az, hogy szerethető szobrokra vágynak az emberek. Én már nem is szobroknak nevezném őket, hanem különleges „utcabútoroknak”, melyek között jó sétálni, megérinteni őket, olyanok, melyek játékot, ötletet visznek a már megszokott környezetbe. Az első ilyet Pozsonyban láttam, egy nyitott csatorna fedél alól kinéző munkást. Aztán több városban láttam utcaszintre helyezett játékos szobrokat. Ma már magyar városokban is láthatunk ilyeneket. Például Budapesten, a Duna korzón a népszerű kis királyfi, a szegedi sétáló utca mutatványosai, vagy a kaposvári sétáló utca bronz szobrai, a székesfehérvári libafertály árus szobra. Szerethető, megérinthető, körbeülhető alkotások, melyek nem uralkodni akarnak a téren, hanem inkább szervezik azt. Amikor Kutas László kiváló szobrásznak elmeséltem milyen elképzelésem van, azonnal megértette miről beszélek és a miskolci lányokat úgy öntötte szoborba, hogy mindenki megszerette őket. Bevallom őszintén, először nagyon szorongtam, mert nem tudtam, hogyan fogadják majd a miskolciak. Értik e, hogy egy különleges játékról van szó, amit megérinthetnek, mellé ülhetnek. Az átadást követően beültem egy kávézóba, ahonnan ráláttam a szoborra, és figyeltem, mit csinálnak az emberek. Jöttek, leültek, átölelték a lányokat, és fotózták őket és persze magukat a lányok között. A facebook tele van ilyen fotókkal. Ez önmagáért beszél, rengeteg kép készült. Ma már szinte minden miskolci kiadványban szerepel. Persze születtek a városban máshol is szobrok. Nagyon szeretem Varga Éva József Attila szobrát, ami Lillafüreden látható. Nekem az a szobor a kedvencem és egy különleges történet is fűződik hozzá, amit most megjelent könyvemben olvashatnak.

 

- Ekkor jött az ötlet a Miskolci legendák írására is?

- Az egy kicsit később történt, de kapcsolódik a szobrokhoz is, meg az új terekhez. 2009-ben jött az ötlet, hogy írjunk történeteket a szobrokról meg a többi népszerű látnivalóról. Ádám Ibolyával, aki a Városháza kulturális és idegenforgalmi osztályát vezette, közösen találtuk ki, hogy Csorba Piroskát városunk ismert és népszerű íróját kérjük fel a történetek megírására. Ő nagyon jól érzi és ismeri a város lelkét. Miután megírta a történeteket és elkészült a kiadvány, egy sajtótájékoztatón mutattuk be. Ekkor beszélgettünk miskolci legendákról Piroskával és ekkor merült fel a miskolci legendák könyvbe foglalásának gondolata is. Ezt szerintem ő, szerinte én vetettem fel. Ez ma már nem fontos. 2009 őszén megjelent a „Miskolci legendák” című közös kötetünk, mely néhány hónap alatt elfogyott.

 

- Családodról mondanál pár szót?

- Három gyermekem van: fiam, Vilmos, és két lányom, Nóra és Flóra. Közülük ketten Miskolcon élnek, Vilmos és Nóra. Mindketten a miskolci egyetemen tanultak. Fiam a bölcsészkar hallgatója volt, Nóri kétdiplomás, mérnök-közgazdász. Flóra lányom az ELTE biológus szakán tanult. Én is az akartam lenni, zoológus és Afrika-kutató, mint oly' sokan akkoriban. Az álmaimat most már a lányom valósítja meg. Biológus szakon végzett és kutatóként dolgozik az egyetemen. Gyerekeim is nagyon szeretik Miskolcot. A most megjelent könyvemet is nekik ajánlottam.

 

- Hogyan kerültél Kaposvárra diákéveid alatt?

- Nagyon érdekes ez a történet is. Mint említettem, nagyon szerettem volna állatokkal foglalkozni, zoológusnak készültem. Olyannyira, hogy középiskolában biológia országos versenyen is indultam, ahol negyedik helyezést értem el. A zene mellett ez izgatott elsősorban. Volt egy nagy magyar Afrika-kutató, akit Nagy Endrének hívtak és ő már szerepelt Kittenberger könyveiben is, mint olyan magyar, aki meghonosította Afrikában a magasleseket. Írtam neki Tanzániába levelet, hogy vele szeretnék dolgozni. Ő válaszolt a levélre és azt írta, hogy „fiatalember, szívesen látom, de először végezzen el egy iskolát, ahol megfelelő szakmai ismereteket szerez”. Ezért Szegedre akartam menni és ott az egyetemen zoológusnak tanulni. Aztán kiderült, hogy összesen 14 embert vesznek fel, és kicsi az esélyem, ezért megjelöltem Szegedet és Kaposvárt is. Így kerültem Kaposvárra, ahol az állattudományi karon végeztem. Érdekes, hogy később találkoztam személyesen is Nagy Endrével, mert életének utolsó éveire hazatelepedett, és a Balaton északi partján létrehozott egy ''Afrika-állatkertet''. Elmentem oda a gyermekeimmel. Megnéztük a kiállítást, s észrevettem, hogy ott ül egy asztalnál Nagy Endre. Odamentem hozzá, bemutatkoztam. Mondtam neki, hogy évtizedekkel ezelőtt én írtam egy levelet Miskolcról. „Maga volt az a gimnazista, aki hozzám akart jönni, dolgozni!”- És miért nem jött? – kérdezte nevetve. Nagyon jó érzés volt, hogy emlékezett rám.

 

- Kaposváron kezdődött a (nép) zenei karriered.

- Igen, ott kezdtem el népzenével foglalkozni, de a zenét lényegesen korábban kezdtem. Apám akarata szerint először hegedülni tanultam. Hat évig tartott, majd jött a gitár és középiskolás koromban már aktív szereplője lettem a beat és rock miskolci életének. Három zenekarban játszottam. Kaposváron összetalálkoztam egy rendkívül tehetséges sráccal, Szabó Antallal, aki kiválóan játszott gitáron és több hangszeren is. Együtt kezdtünk foglalkozni népdalokkal, népdalok feldolgozásával. Éppen akkor rendeztek Keszthelyen egy folklórfesztivált '74-ben, amin kategóriánkban arany minősítést kaptunk. Ezzel elindult a zenei karrierem, olyannyira, hogy játszottam a Somogy Táncegyüttes zenekarában, a formálódó táncház mozgalomban olyan nagyszerű zenészekkel, mint Kiss Ferenc és Vass János az egykori Vízöntőből, vagy a Kassák klubban Kőbányán, ahol a Sebő együttes vendégei voltunk. Leginkább egyetemi és főiskolai klubokban játszottunk. Kortárs költők verseit is megzenésítettük, köztük például Akácz István miskolci költő versét is. Budapesten az Erkel színházban, a kor olyan kiváló előadóival léptünk fel, mint Kovács Kati és Máté Péter. Legemlékezetesebb mégis a zuglói Rózsavölgyi Parkszínpadon volt, ahol az első önálló népzenei estet rendezte Sebő Ferenc és Olsvay Imre. Ide csak két vidéki zenekart hívtak meg, a pécsi Szélkiáltó együttest és bennünket. Ebben a műsorban állt először közönség elé Sebestyén Márta is. Választás elé kerültem, hogy a tanult szakmát, vagy a zenei pályát válasszam. Előbbi győzött, így a kaposvári főiskola kutató gyakornokaként különböző állattani kísérletek vezetője lettem. Aztán bevonultam katonának másfél évre.

 

kepkivagas.JPG 

 

- A katonaság után merre vezetett az utad?

- A katonaság után erős honvágyam lett, nem tudtam én Miskolctól sokáig távol élni, hiányoztak szüleim is. Hazajöttem, és a Miskolci Húsipari Vállalatnál helyezkedtem el. Néha elővettem a gitárt is, és zenélgettem az összejöveteleken. Egy alkalommal továbbképzésre küldtek. Elkezdtem foglalkozni újra az írással és zenéléssel. Részt vettem egy irodalmi színpad munkájában a Rónay Művelődési Házban és a nyolcvanas évek elején gitár klubot vezettem az Ifjúsági Házban. Egy évig a Vasas Táncegyüttes zenekarának vezetője voltam. Egyik alapítója lettem a Városszépítő Egyesületnek és szervezője a Miskolci Ifjúsági Napok kulturális rendezvényeinek. Így kerültem a politikába. Mozgalmas és felejthetetlen évek voltak. A kilencvenes években lettem országgyűlési képviselő, majd az ezredfordulót követően nyolc évig szülővárosom alpolgármestere.

 

- Kedvenc helyed Miskolcon?

- Hát sok ilyen van, de talán leginkább a sétáló utca, nekünk még „Forint”, meg a Villanyrendőr és persze ma már a Szinva terasz is. Itt kezdődött az életem, itt voltak a barátaim, korai szerelmeim. Emlékezetem őrzi a régi kerékvetős kapukat, a „Rorit” ahol sütemény és kávé illata szállt, a diósgyőri meccsek hangulatát, az első pop fesztivál mámoros óráit, a régi Szeles, Arany János, meg Munkácsy utcák hangulatát. Ezekre gondolok, amikor a géphez ülök és írni kezdek.

 

- Köszönöm szépen a beszélgetést, örülök, hogy bepillantást nyerhettünk eseménydús életedbe, és nagyon sok jó könyv megírását kívánom még neked!

 

A Miért Miskolc? című könyv, mely a Bíbor kiadó gondozásában jelent meg, kapható a könyvesboltokban és a Bíbor kiadóban.

 

Szerkesztette: Ficsór Zsuzsa

A bejegyzés trackback címe:

https://miskolciszemelvenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr5613595027

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.