Ki kicsoda az utcanevek között? - 2. rész
2018. március 27. írta: Reiman Zoltán

Ki kicsoda az utcanevek között? - 2. rész

Folytassuk barangolásunkat a miskolci utcanevek között, íme egy újabb ''jó adag'' híresség, akikről utcát neveztek el városunkban.

 

14468684_1152724591484862_4123805645037532931_o.jpg

 

Várközi Lajos (?-1972)

,,A Dnevnik című újvidéki napilap szerdai számában mely megrendüléssel ir, Várközi Lajos magyar pilótáknak a Versecen folyó 13. vitorlázórepülő-világbajnokságon hétfőn történt tragikus haláláról. (...) Várközi Lajos a nagy repülős múlttal rendelkező mérnök, kétgyémántos aranyjelvény-tulajdonos szerencsétlensége Banavistafalu közelében történt. (...) Katasztrófáját valószínűleg az okozta, hogy Várközi erős, jeges légáramlatba került. (...) A repülők nagy bátorsággal hatoltak be a veszedelmes felhők közé és a mezőnyből a magyar sportoló fizetett a legdrágább árat: az életét vesztette."

Ennyi információt találtam Várközi Lajosról. A Várközi Lajos utca a Zsigmondy Vilmos utca folytatásaként a Besenyői utcával párhuzamosan fut.

 

 

Zsigmondy Vilmos (1821-1888)

,,Bányamérnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A magyarországi artézi kutak fúrásának kialakítója és terjesztője."

A Zsigmondy Vilmos utca a Tiszai pályaudvartól induló Baross Gábor utca folytatása.

 

 

Baross Gábor (1848-1892)

,,Magyar politikus, a korszerű magyar kereskedelem és közlekedés megalapítója. A dualizmus korának kiemelkedő gazdaság- és közlekedéspolitikusa."

A Tiszai pályaudvartól induló utca. Miskolcon iskola is viseli nevét.

 

 

Martinovics Ignác (1755-1795)

,,Bölcseleti és teológiai doktor, fizikus, kémikus, politikai kalandor, aki császári titkos ügynökből lett a magyar jakobinus mozgalom vezére. (...) Életrajzírói mind megegyeznek abban, hogy kiváló tehetségű férfi és éles eszű politikus volt, de magával meghasonlott, nagyravágyó és fantaszta jellem, aki az eszközök tekintetében nem volt válogatós, és elkeseredésében kész volt bármilyen kétségbeesett lépésre. Hozzájárul ehhez, hogy bár a szalonokban mint tanult és szellemes társalgót és kiváló tudóst ismerték, igazán maradandó tudományos munkát nem végzett: megjelent könyvei kompilációk vagy szellemes, de hevenyészettnek tűnő eszmefuttatások. Az 1848-as forradalmi nemzedék sok tagja szemében a forradalmár Martinovics igazi példaképnek és valódi mártírnak számított, valódi jellemét, szerepét és tetteit az eszményítés hamis fénnyel vonta be.''

A Bocskai István utcából indul a Kont és a Bem utcák között a vasúti töltésig fut.

 

 

Bors vezér (9-10 század)

,,Bors személyét illetően semmiféle hiteles történeti adattal nem rendelkezünk. Neve a török eredetű bars = tigris szóból származik. Kétségtelen, hogy előbb a vár - Borsod földvára (a szerk.) -, majd a megye is róla nyerte elnevezését.''

,,Borsod földvárát Bors vezér építette, akit a honfoglalás során Árpád fejedelem küldött a környék kikémlelésére és birtokba vételére.''

Tehát nem sok mindent tudunk róla hiteles forrásból. Bors vezér Böngér fia, aki birtokba vette megyénket és itt telepedett le, az Edelény mellett lévő várat ő építtette és megyénk róla kapta elnevezését.

A Bors vezér utca a Vörösmarty és a Hadirokkantak utcával fut párhuzamosan, a vasúti töltéstől a város felé.

 

 

Kont István (? – 1393)

,,Hédervári Miklós és Debreceni Ilona fia. Nápolyi László pártjához csatlakozott, 1388-ban fogságba esett és Zsigmond – állítólag 30 társával együtt – Budán 1393 tavaszán lefejeztette. Bár a Palisznai-féle felkelésben másodrangú szerepét játszott, a népmondák az idegen Zsigmonddal szemben ellenálló hősként említik.''

A Bocskai utcától indul és a Soltész Nagy Kálmán utcán keresztül a vasúti töltésig fut.

 

 

Barkóczy Ferenc

Na de vajon melyikükről van elnevezve az utca?

,,Szalai gróf Barkóczy Ferenc (Csicsva, 1710. október 15. – Pozsony, 1765. június 18.) bölcselettudor, esztergomi érsek, helytartósági tanácsos és a Szent István rend nagykeresztes vitéze.''

vagy

,,Ifj. báró, 1687-től gróf szalai Barkóczy Ferenc (17. század második fele – 1726/27 fordulója) magyar katona, főúr, kuruc ezredes, apja révén Zemplén vármegye örökös főispánja.''

A Barkóczy Ferenc utca a Martintelepen van, a vasúti töltéstől indul és a Szrogh Sámuel utcába torkollik.

 

 

Bihari János (1764 – 1827)

,,Cigány származású magyar zeneszerző és hegedűművész. A verbunkos stílus egyik legnagyobb képviselője volt; Lavotta Jánossal és Csermák Antallal együtt a magyar zenei romantika ún. virtuóz triászát alkotja.''

A Volán pálya mögött a Dankó Pista utca végétől indul és a Bem József utcába torkollik.

 

 

sz1.jpg 

Szent László (1046 körül - 1095)

,,I. László vagy Szent László, horvátul Ladislav I (Lengyel Királyság, 1046 körül – Nyitra, 1095. július 29.) magyar király 1077-től, horvát király 1091-től haláláig. I. Béla király és Richeza királyné másodszülött fia. Nevéhez fűződik a magántulajdon védelmének megszilárdítása, Horvátország elfoglalása (1091) és az első magyar szentek avatása. Őt magát is szentté avatták 1192-ben és kivételes fizikuma miatt nevezik az „Isten atlétájának” is.(...)

A legendák kegyes lovagkirályként mutatják be, mint a késő lovagkori lovagi eszmény megtestesítőjét. Népszerű szent Magyarországon és a környező országokban, sok templomnak ő a védőszentje. A szentté avatott királyhoz több, a mai napig is fennmaradt ereklye és tárgyi emlék köthető. Ilyen például a győri bazilikában található Szent László hermája; és jobbja, amit Dubrovnikban a ferences kolostorban őriznek.''

Az utca a Vologda és a Bábonyibérc között található, a Nimród és a Nagy Ferenc utcák között.

 

 

Feszty Árpád (1856-1914)

született: Rehrenbeck Árpád Szilveszter, magyar festőművész.

,,Édesapja, Rehrenbeck Szilveszter (1819-1910), ógyallai földbirtokos, édesanyja Linzmajer Jozefa (1822-1885) volt. Feszty Árpád apja a Rehrenbeck vezetéknevét Fesztyre változotatta 1868-ban és 1887. április 21.-én nemességet, családi címert és a "martosi" nemesi előnevet szerezte adományban I. Ferenc József magyar királytól. Feszty Árpád, tehetségének korán jelét adta. Iskoláit Komáromban, Pozsonyban, majd a Budai Főreáltanodában végezte, innen azonban távoznia kellett, mivel több társával politikai és irodalmi kört alapított. A 16 éves fiú ekkor vándorszínésznek állt, majd 1874-ben Münchenbe ment, ahol főleg a képtárakat tanulmányozta. Müncheni tartózkodása alatt ismerkedett meg Kubinski lengyel festővel, aki maga mellé vette és önállóan foglalkoztatta. A tehetséges fiatal festő a müncheni Kunstverein kiállításán feltűnést keltett egy tájképével és csakhamar elnyerte az állami ösztöndíjat. Később tanulmányai folytatása céljából Párizsba ment, és 1878-ban a nemzetközi világtárlaton sikert aratott Delelő című képével, mely hamarosan elkelt. Még ez évben Velencébe ment, ahol laguna-képeket festett; velencei tartózkodása nagyon jó hatással volt művészetének fejlődésére, és amúgy is eleven színérzéke még jobban kifejlődött. Ógyallai műtermében festette egy évvel később Pusztai találkozás télen című nagy vásznát, mely felkeltette iránta a művészeti körök komoly érdeklődését. 1880-ban ösztöndíjat nyert, és három évig Bécsben tartózkodott, ahol Lichtenfels iskolájában tanult. Itt festette Golgota című híres képét, melyet csakhamar követett a Levétel a keresztről és a Szent Gellért. Jellemző ereje különösen zsánerképekben domborodott ki (Kárvallottak, Bányaszerencsétlenség). Ő festette az Operaház és a Törvényszéki Palota faliképeit is. 1896-ban a millenniumi kiállításra festette a Magyarok bejövetele című hatalmas panorámáját. Ekkor festette a Bánhidai csata és a Zsolt vezér eljegyzése című képeit is Komárom és Bihar vármegyék számára. Ezt követően hosszabb ideig Firenzében tartózkodott nejével, Jókai Rózával (1861-1936), Jókai Mór fogadott leányával. Itt festette Krisztus temetése című triptichonját, amelyet 1903-ban Budapesten állított ki, majd nemzetközi körútra indította. 1906-ban III. osztályú Vaskorona-renddel tüntették ki. Festészeten kívül irodalommal is foglalkozott. Könyve 1897-ben jelent meg Budapesten, Az én parasztjaim címmel.''

A Feszty Árpád utca hosszan fut a Bábonyibércen, a Kis-Ágazat dűlőtől a Árok utcáig tart.

 

 

Jókainé Laborfalvi Róza (1817–1886)

,,Színésznő. Jókai Mór felesége, a realista magyar színjátszás úttörője, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe. A székely származású laborfalvi Benke család sarja. Jókainé Laborfalvi Róza laborfalvi Benke Juditként született, azonban később a "Róza" keresztnevet vette fel, és a vezetéknevét, a saját "laborfalvi" nemesi előnevéért cserélte és így Laborfalvi Róza lett. Apja, laborfalvi Benke József (1781-1855) székely származású erdélyi színész-nemesember volt, édesanyja pedig Rácz Zsuzsánna színésznő. Döbrentei Gábor biztatására 1833-ban lépett színpadra a budai Várszínházban. 1837-ben átszerződött a Nemzeti Színházba, ahol tragikai szerepeket játszott, Kántorné Engelhardt Anna kezéből véve át a stafétabotot. Sokat dicsérték mélyzengésű hangját, szavalótehetségét, alakját és kifejező tekintetét. 1848. március 15-én, Katona József Bánk bánjának az előadásán találkozott a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral, egy kokárdát tűzve a férfi kabátjának hajtókájára. Még ebben az évben feleségül ment hozzá. A házasság nagy botrányt kavart, az író családja és barátai (például Petőfi Sándor is) nehezen törődtek bele a kapcsolatba, különösen, mert a feleségnek volt egy házasságon kívül született, ekkor 12 éves lánya, Benke Róza, akinek az apja a kor ünnepelt színésze, Lendvay Márton volt. Laborfalvi visszavonulásáig, 1859-ig szinte egyeduralkodó volt, akadt olyan pályatársnője, aki azért ment külföldre, mert nem érvényesülhetett mellette. 1857. szeptember 3-án az ő vendégjátékával (és Jókai beszédével) nyitotta meg kapuit a Miskolci Nemzeti Színház. Itt később, 1883-ban egy búcsúfellépés erejéig ismét színpadra lépett.''

Az utca a Deszkatemető alatt fut a Petőfi térbe torkollik.

 

 

Jókai Mór (1825-1904) 

,,1825. február 18-án született Révkomáromban, nemesi, értelmiségi családban. Apja Ásvay Jókay József hites ügyvéd és árvagyám, édesanyja Pulay Mária. Két idősebb testvére: Károly és Eszter. 1831-ben kezdi elemi iskoláit. 1835 őszén Pozsonyba megy német szóra, cseregyermekként két tanévre. Zsigmondy Sámuel evangélikus líceumi tanárhoz kerül kosztra-kvártélyra, és a líceumban tanul, itt is, mint általában, kitűnően. 1837-ben hazatér Pozsonyból, ezután szülővárosában végzi a gimnáziumi osztályokat, szabad idejében nyelveket tanul tanárától és későbbi sógorától, Vályi Ferenctől. Október végén meghal apja. 1841-ben Pápára megy filozófiát tanulni a főiskolán, verset, elbeszéléseket ad be a Képzőtársaságnak. Az Istenítélet, első fennmaradt „beszélye”-e ekkor keletkezik, egy másikkal megnyeri a 2. díjat. Megismerkedik iskolatársával, Petrovics (Petőfi) Sándorral. 1842-ben két esztendőre jogot tanulni megy Kecskemétre, a levegőváltozás jót tesz gyenge tüdejének. 1843-ban A zsidó fiú című verses tragédiát a Magyar Tudományos Akadémia - Vörösmarty, Bajza stb. - dicséretben részesíti. Ő maga innét számítja írói pályáját. Olajfestményeket készít. 1844-től előbb Komáromban, később Pesten folytat jogi gyakorlatot 46 végéig. Ez időszakban megjelent novellái és Hétköznapok 1846 című regénye végképp eljegyzik az irodalommal, Petőfinek legjobb barátjává, fegyvertársává teszik. 1846. július elsején megkezdődik a Tízek Társasága „írói sztrájk”-ja, folyik lapalapítási kísérletük, de sikertelenül. 1847. július elsején átveszi Frankenburgtól az Életképek szerkesztését. Novembertől az ifjú házas Petőfivel közös szálláson laknak 1848 júniusáig. 1848. március 15-én a forradalmi ifjúság egyik vezető alakja, a tömeg mozgatója és szónoka, a tizenkét pont szerkesztője. Április 30-tól Petőfi szerkesztőtársává lesz az Életképekben, de augusztusban - főként Laborfalvi Rózával megkötött házassága miatt - meghasonlanak. Anyja is szakít vele. Esküvőjük napja: augusztus 29. Szeptember végén elkíséri Kossuthot alföldi toborzóútjára, október közepén Kossuth Csernátonyval együtt a bécsi fölkelőkhöz küldi. Szilveszterkor családostul Debrecenbe menekül, s ott február 22-én megindítja a békepárti Esti Lapokat. Április utolján visszatér Pestre, szerkeszti a Pesti Hírlapot s a fővárosi Esti Lapokat a trónfosztás szellemében. 1849. július 8-án ismét menekül Pestről. Útjának majd bujdosásának állomásai: Kecskemét, Szeged, Arad, Nagyszalonta, Arad, Gyula, Miskolc, Tardona. Itt augusztus 29-én válik el Rózától, hogy az újév előtti napokban végleg Pestre menjen a komáromi menlevélben bízva. 1850 augusztusában vagy a következő hónapokban kibékül édesanyjával. 1853 májusára esik első erdélyi utazása. Ez év augusztusában vásárolja a svábhegyi házastelket. 1854 megindul a Vasárnapi Újság, amelynek főmunkatársa lesz. 1856. március 13-án Komáromban meghal édesanyja. 1857 áprilisában saját emeletes házába költözik a Magyar utcában. 1858. augusztus 21-én megindítja az Üstököst, októberre esik második erdélyi utazása, a mócvidéki körút. Decemberben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választják. 1859. február 20. megszületik a kis Róza {III. Róza, a későbbi Fesztyné), aki Laborfalvi Róza házasságon kívül született leányának, Benke Rózának gyermeke. Hivatalosan Jókai csak 1886-ban adoptálja. 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választják. 1861-ben Siklóst képviseli az országgyűlésen a határozati párttöredékhez csatlakozva. Megismerkedik Tisza Kálmánnal. Benke Róza halála. 1863-ban megalapítja A Hont a volt „határozatisták” támogatásával. Gróf Zichy Nándor vezércikke miatt április 24-étől kezdve egyhavi börtönbüntetést tölt ki Budán. 1865-ben ismét Siklós képviselője lesz az országgyűlésen. 1867-ben Balatonfüreden telket vásárolnak; 1868-ban Pesten, a Külső-Stáció utcában (mai Baross u.) házat vesznek. 1869. március 23-24-én a terézvárosi választókerületben leveri Gorove István minisztert. Laborfalvi Róza nyugdíjba vonul. 1874 február-márciusában Prágában és Berlinben jár, Bismarck kihallgatáson fogadja. Munkáinak németországi elterjesztésére törekszik. 1875 igen népszerű a politikában: a fúzió után a Józsefváros képviselője lesz, még három helyen jelölik. 1876. áprilisban első olaszországi utazása. Augusztusban Torockón és Teleki Sándornál jár. 1881-től Illyefalva, Udvarhely megyei község képviselője három évig, s ez az erdélyi és székely témák eluralkodásával jár. Az évtized elején többször meglátogatja Észak-Magyarország festői tájait (Vág-völgye, Tátra, Lőcse, Krasznahorka), szintén írói céllal. 1882-ben A Hon összeolvad Csernátony Ellenőrjével, belőlük Nemzet címmel kormánypárti lap lesz, amelynek Jókai a főszerkesztője - egyre formálisabban. Elköltöznek a Külső-Stáció utcából a Kerepesi (Rákóczi) útra. 1884-ben közeli ismeretségbe kerül Rudolf trónörökössel, elvállalja a tőle kezdeményezett Az 0sztrák-Magyar Monarchia írásban és képben magyarországi részének szerkesztését. A sorozat 1901-ig folyik. 1886. november 20-án meghal Laborfalvi Róza, decemberre esik második itáliai utazása. 1888-ban III. Róza férjhez megy Feszty Árpád festőművészhez. Ezután 11 évig együtt él a „fiatalokkal”. 1890 márciusában lemond Tisza Kálmán, ez végképp elidegeníti a politizálástól. A tengerszemű hölgy elnyeri az MTA százaranyas Péczely-díját, az első jelentős irodalmi díjat életében. 1894. január 6-án ötvenéves írói jubileumának ünnepségei, százezer forint nemzeti ajándék a Díszkiadás első ezer előfizetője után. A sorozat 1898 végén a századik kötettel befejeződik. Április l-jén gyászbeszédet mond Kossuth Lajos temetésén. Péczely-díjat kap a Sárga rózsáért. 1895-ben az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán beszédet mond a sovinizmus és a háborús uszítás ellen. Ez öregkori békebarát tevékenységének csúcspontja. 1896-ban megbukik a karcagi választáson; 1897-ben Ferenc József kinevezi a főrendiházba. 1899. szeptember 16-án feleségül veszi a húszéves Grósz (Nagy) Bellát. Meghasonlik rokonságával, elköltözik Fesztyéktől, országszerte támadják. 1900 júniusában Bellával megtekinti a párizsi világkiállítást. A francia írók szép fogadtatásban részesítik. 1902. október 13-14-én Nagyvárad társadalma ünnepli, visszahatásként a reakciós megnyilatkozásokra. Találkozik Adyval. 1904. május 5-én este 9 órakor rövid szenvedés után meghal.''

Az utca a Tetemvár előtt fut, a Szeles utcából indul és a Fazekasba torkollik.

 

 11886.jpg

Madarász Viktor 

 

Madarász Viktor (1830–1917)

,,A legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója. A Gömör vármegyei vashámortulajdonos Madarász családnak régi, a Rákóczi-szabadságharcig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Amikor 1848-ban kitört a szabadságharc, az iglói, pécsi, majd pozsonyi jogi tanulmányokat folytató Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. Részt vett a szabadságharcban, és előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált a világosi fegyverletételig, amikorra már hadnagyi rangban szolgált. A szabadságharc meghatározó élménye maradt élete végéig, ám részvételéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé rakatta őket. A fegyverletételkor Eszékről gyalogszerrel tért haza, majd rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. Kívánságuknak megfelelően folytatta jogi tanulmányait, de egyúttal egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat. 1853-ban a bécsi akadémia előkészítő évfolyamán, majd 1855-ig a történeti-festészeti szakosztályon volt hallgató, és Ferdinand Waldmüller magániskolájában is tanult. Ekkoriban készültek első történelmi tablói, amelyeket 1855-től láthatott a nagyközönség. A Kuruc és labanc című festmény hatalmas sikert aratott. Hunyadi László siratása 1856-tól kezdve Léon Cogniet párizsi műtermében és az École des beaux arts-ban tanulta ki az akadémikus-romantikus stílust. Leginkább Paul Delaroche történelmi festészete hatott rá. Párizsban, 1859 folyamán születtek meg legnagyobb művei: (Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában). 1864-ben készült el a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1868-ban a Dobozi és hitvese és a Dózsa népe címet viselő kompozíció. Ez volt művészetének csúcsidőszaka, a Hunyadi László siratása képéért az 1861-es párizsi Szalonon aranyéremmel jutalmazták. 1870-ben tért vissza Magyarországra, de a hazai kritika ellenségesen viszonyult franciás stílusához. Bethlen Gábor tudósai körében című pályamunkáját is visszadobták. 1873-ban visszavonult, az apjától örökölt üzletet vezette tovább. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy miután később Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain. Az ebben az időben készült Petőfi halála már a hanyatlást vetítette előre. A helyzetet súlyosbította, hogy üzlete tönkrement, és elárverezték (1902). Az idős Madarász 1903-ban ismét megpróbálkozott a festéssel, de arcképei és történelmi munkái nem ütötték meg a korábbi színvonalat. Szinte elfeledetten hunyt el 1917-ben.''

Az utca a Szeles utcától indul, végig a pláza mellett a Földes mögött induló Batthyány utcába torkollik.

 

 

Vécsey Károly (1803–1849)

,,Honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. Az Ugocsa és Abaúj vármegyékben honos Vécsey család eredetét a 15. századig tudja visszavezetni. A család nevét az Abaúj vármegyei Hernádvécse falu nevéből vette, melyet első ismert őse, az 1470-ben született Szőllősi Balázs és fiai kaptak birtokadományként II. Lajos magyar királytól 1517-ben. A család vagyonát jelentősen gyarapította Vécsey Sándor, mikor elvette a kihalt Csapy családból származó Csapy Máriát és birtokába jutott Hajnácskő várának. 1692. november 21-én I. Lipót Vécsey Sándort és László, illetve Mária nevű gyermekeit bárói rangra emelte. A család ezzel két ágra szakadt, a gömöri és a váradi ágra. A 18. és 19. században a család tagjai kitűntek feltétlen udvarhűségükkel, többen katonaként szolgálták a dinasztiát. A gömöri ágból származó Vécsey Siegbert, Vécsey Károly nagyapja 1789-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rendet és altábornagy lett. Fia, gróf Vécsey Ágoston lovassági tábornok, a Katonai Mária Terézia-rend tulajdonosa, a bécsi Magyar Nemesi Testőrség utolsó parancsnoka volt. Felesége, Vécsey Károly édesanyja, Colson Amália csillagkeresztes hölgy 1826-ban meghalt. (...) Vécsey Károly feleségét, Duffaud Karolinát 1849. augusztus 15-én Soborsinban vette feleségül, gyermekük nem született. Vécsey az aradi kihallgatásakor az alábbiakat vallotta: „Nevem gróf Vécsey Károly, Pesten, Magyarországon születtem, negyvenkét éves vagyok, katolikus vallású, nős, gyermektelen” (...) Gyermekkoráról kevés értékelhető adat maradt fenn. Ismert, hogy nyarait a solti Vécsey-kastélyban töltötte és sokat időzött nagybátyjánál, a bárói ágból származó Vécsey Józsefnél, a Gömör vármegyei Feleden. Solton kevés magyar szót hallhatott, mert édesanyja nem beszélt magyarul és édesapja is csak keveset. Vécsey Károlyt feltehetően Feleden érték az első nemzeti hatások, itt formálódhatott magyarságtudata. Természetesen ezek a hatások csak gyengék lehettek, nem ellensúlyozhatták feltétlen dinasztiahű neveltetését. Így szinte természetes volt, hogy a családi hagyományokat követve ő is a katonai pályát választotta és tanulmányait a birodalom legrangosabb katonai iskolájában, a Theresianumban folytatta. (...) A szabadságharc alatt. A helyszínen lévő alakulata a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban. Vécsey Károly ott volt a hadszíntér jelentősebb ütközeteiben. (...)Esterházy távozása után, január 17-én átvette a bácskai hadtest parancsnokságát és a Bácska kiürítése, a hadtest felvonulása a főerőkhöz, már az ő parancsnoksága alatt történt. (...) 1849. április 7-én kinevezték az aradi várat ostromló V. hadtest élére. Kezdetben új beosztása nem tűnt szerencsés választásnak, mert huszártisztként sem műszaki, sem erődítéstani ismeretei nem voltak, végül azonban kiváló szervezőkészségét hasznosítva, elődeihez képest sikeresen oldotta meg a feladatot. (...) A sikeres erdélyi hadjárat után Bem tábornok feladata a Bánság megtisztítása volt. Az áprilisban megindult hadjárat első állomása Temesvár elfoglalása lett volna, azonban a vár körülzárásakor már nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló két hadosztálynyi erő a mintegy 9000 fővel és 213 löveggel rendelkező erősség zárolására sem elegendő. Bem ezért úgy határozott, hogy a zárolást átadja az V. hadtestnek, ő pedig csapataival megindul a Bánság megtisztítására. A védők érzékelték, hogy a váltás időszakában a zárolás erőssége gyengül és ezt fel is használták egy nagyszabású kitörés végrehajtására. A május 12-én lezajlott freidorfi ütközetet Vécsey csapatainak megjelenése döntötte el, a vereséget szenvedett császári csapatok visszavonultak a várba. Míg az aradi vár átadásáról szóló tárgyalások meg nem kezdődtek, addig Vécsey csak mintegy 4400 főt tudott állomásoztatni a temesvári vár körül, azonban június közepén már a teljes hadtestével szabályos ostromzár alá vette az erődöt. (...) A temesvári csata után Vécsey csapatai a magyar főerőket követve, Lugos felé vonultak. Lugost elérve a magyar sereg két felé oszlott, kisebbik része Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos vezetésével Karánsebes, nagyobb része Vécsey Károly és Guyon Richárd vezetésével Facsét felé vette az irányt. Bem altábornagy augusztus 16-án érkezett Facsétra, azzal a szándékkal, hogy a sereggel az erdélyi hegyekbe vonul, ott egyesül a még meglévő magyar erőkkel és onnan folytatja a harcot. A haditanácson, ahol Bem terveit ismertette azonban Vécsey kijelentette, hogy alakulatával átkelve a Maroson Görgei Artúr seregéhez kíván csatlakozni. A magyar sereg ezzel ismét két részre szakadt, Vécsey másnap mintegy 8000 főnyi hadtestével Kápolnás felé elhagyta a magyar tábort. Jakab Elek állítása szerint Bem a következő szavakkal búcsúzott Vécseytől: „Rendben van tábornok úr! Menjen ön. Különben meg kell mondanom, hogy az osztrákok fel fogják önt akasztani!” Miután Vécsey serege átkelt a Maroson, Tótvárad közelében támadás érte az üldözésére kiküldött császári dandár részéről, melynek áldozatául esett a hadtest készleteit szállító közel kétezer szekér. A magyar sereg ekkorra már a felbomlás határára jutott, a honvédek raboltak, fosztogattak, fegyvereiket eldobálták és igyekeztek mindentől megszabadulni ami a haladást gátolta. A sereget már csak az oroszok előtti fegyverletétel lehetősége, az ott remélhető kedvezőbb bánásmód és a tisztek számára az esetleges átlépés lehetősége tartotta egyben. Vécsey, aki időközben értesült Görgei fegyverletételéről, Borosjenő közelébe érve ezért szintén elhatározta magát a fegyverletételre. Augusztus 19-én Rákóczy–Parcsetich Zsigmond ezredes és Dessewffy Lajos főhadnagy személyében követeket küldött a Borosjenőn állomásozó orosz dandár parancsnokához, hogy a fegyverletétel részleteiről tárgyaljanak, ő maga pedig lovasságával egyenesen Paszkevics főhadiszállására, Nagyváradra vonult és ott adta meg magát. (...) A szabadságharc után az udvar elégtételt kívánt venni mindazokért a sérelmekért, melyeket 1848 tavasza óta a magyaroktól, illetve a magyar szabadságharc következtében el kellett szenvednie: a megaláztatásért, hogy 1849 áprilisában engednie kellett, és a birodalom nemzetközi tekintélyének mélypontra zuhanásáért, mivel Oroszország katonai segítségét kellett kérnie. A szabadságharc elhúzódásának, így az udvar megaláztatásainak okozója elsősorban a magyar honvédség működése volt, ezért természetes, hogy a megtorlás is elsősorban a fegyveres harcok résztvevői, a honvéd hadsereg tagjai ellen irányult. I. Miklós hiába tanácsolta Ferenc Józsefnek, hogy Ausztria politikai érdeke a magyarokkal való kiegyezés és ennek érdekében a megtorlás mellőzése, Bécsben a józan politikai érdeken az érzelmi megfontolások, valamint az elrettentés szándéka kerekedett felül. A megtorlás alapelveit először Haynau 1849. július 1-jén Győrben kiadott kiáltványa foglalta össze. teljhatalmat kapott Haynau már eldöntötte sorsukat. A császári fővezér 1849. augusztus 18-án levélben számolt be szándékairól Radetzky tábornagynak: „...a lázadóvezéreket fel fogom köttetni, és minden császári királyi tisztet, aki a forradalmárok szolgálatába állt, agyon fogok lövetni, gyökeresen irtom ki a gazt, és egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet és békességet egy évszázadra biztosítani." Az I. Ferenc József elnökletével tartott augusztus 20-ai bécsi minisztertanácson a megtorlás módozatairól, az érintettek köréről részletes utasítást dolgoztak ki. A felelősségre vonandó személyek körében kiemelten kezelték a honvéd hadsereg önálló seregtest- és csapatparancsnokait.(...) Vécsey a börtönben sokat olvasott, Schweidel József vezérőrnagyot is ő látta el könyvekkel. Az egyetlen összeköttetést a külvilággal felesége, Duffaud Karolina jelentette számára. A kivégzés előtti utolsó éjszakán is csak tőle búcsúzhatott levelével. Az ítéletet 1849. október 6-án reggel 6 órakor hajtották végre. Az aradi vértanúk kivégzése, mint a nemzeti mitológia része később számos legendát teremtett. Az egymásnak ellentmondó, sokszor utólag színesített visszaemlékezések megnehezítik e legendák valóságtartalmának megítélését. Egy ilyen hagyomány szerint Vécsey, mivel utolsóként végezték ki és már nem volt kitől elbúcsúznia, odalépett az előtte kivégzett Damjanich János kihűlőben lévő testéhez és bár személyes ellenfelek voltak, megcsókolta a kezét. A történet Sulyánszky Euszták minorita szerzetes, az aradi vértanúk egyik gyóntatója és a kivégzések egyik szemtanúja elbeszéléséből ismert. Egy aradi polgár visszaemlékezései szerint „Vécsey maradt utolsónak. Ő egy szót se szólt, csak némán végignézte valamennyi bajtársa kivégeztetését. Időközben a Maros túlsó partján levő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, amikor Vécsey a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember súlya alatt nagy robajjal leszakadt. Vécsey a zajra kiegyenesedett, s nagy érdeklődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csodaszerű segélyt remélne [...] Ezután ő is kiszenvedett.”

Az utca a Csabai kapuból nyílik, majd a Szabadságharc, a Vasvári Pál utcán keresztül a Knézich utca határolja.

 

 

Dessewffy Arisztid (1802–1849)

,,Honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. Az Abaúj vármegyei Csákányban született jómódú, magyar, evangélikus nemesi család tagjaként. Teljes neve "István Miksa Arisztid" volt. Apja, cserneki és tarkeői Dessewffy Gáspár (1778-1854), anyja, felsőkubinyi Kubinyi Julianna (1770-1815) volt. Tanulmányait a kassai és az eperjesi gimnáziumban végezte. 18 éves korában jelentkezett a császári hadsereg 5. (Radetzky) huszárezredébe kadétnek. A napóleoni háborúkat követő hosszú békeidőszak alatt az 5. tüzérezred aknász karánál és az 5. huszárezredben szolgált. Azonban ez nem kedvezett katonai karrierjének, ezért 1839-ben kapitányi rangban nyugdíjaztatta magát, megnősült, és Eperjesen gazdálkodásba fogott. Gyermekei és felesége még a forradalom kitörése előtt meghaltak. Az 1848-as forradalom kitörése után ismét szolgálatba lépett, szeptember 22-étől nemzetőr őrnagyként részt vett a Sáros vármegyei nemzetőrség szervezésében. November 26-án alezredessé és a felső-tiszai hadtest dandárparancsnokává nevezték ki. Részt vett a december 11-ei budaméri ütközetben. Az 1849. január 4-ei kassai ütközetben az ő vitézségének és az általa vezetett hadosztály kitartásának volt köszönhető, hogy a Mészáros vezette hadtest nem szenvedett még nagyobb veszteségeket Schlik tábornoktól. Klapka György parancsnoksága alatt részt vett a felső-tiszai hadtest újjászervezésében, majd dandárával kiválóan szerepelt a Schlik-hadtest elleni Tisza mentén vívott győztes ütközetekben. Február 14-én ezredessé léptették elő. Február 18-án Kompoltnál két huszárosztály élén szétvert egy császári vértes különítményt. Kitüntette magát a kápolnai csatában, majd a tavaszi hadjárat ütközeteiben, ezért április 18-án megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát, majd április 30-án az I. hadtest lovashadosztályának parancsnokává nevezték ki. Hadtestével jelen volt Buda ostrománál. Június 2-án átvette a IX. hadtest parancsnokságát, egyben megkapta vezérőrnagyi kinevezését. Július 5-én másodszor is megnősült, Szinnyei Merse Emmát (1822-1871) vette feleségül. Július elejétől a felső-magyarországi hadsereg lovassági főparancsnokaként feladatul kapta az orosz sereg előrenyomulásának akadályozását. A lovasság élén kiválóan szerepelt a július 20-ai turai ütközetben. A Szeged környékén összpontosított magyar főerők lovassági főparancsnoka, majd augusztustól ismét a IX. hadtest parancsnoka lett. Részt vett az augusztus 5-ei szőregi, majd az augusztus 9-ei temesvári csatában. Augusztus 16-án átadta a hadtest parancsnokságát Lázár Vilmos ezredesnek. Lehetősége lett volna Törökországba menekülni, de volt bajtársa, Franz von Liechtenstein herceg altábornagy biztatására augusztus 19-én Karánsebes mellett a császári csapatok előtt letette a fegyvert. Liechtenstein tábornok utóbb valóban közben is járt bajtársa érdekében, de eredménytelenül: az aradi hadbíróság Dessewffy Arisztidet kötél általi halálra ítélte. Mivel császári csapatok előtt tette le a fegyvert, ítéletét Haynau később „kegyelemből” golyó általi halálra változtatta. A golyó által kivégzettek négyes csoportjában másodikként lépett a kivégző osztag elé. A kivégzetteket az aradi vár árkában földelték el. Holttestét családja később titokban felkutatta és kicsempésztette a várból. A vértanú tábornok teste 1850 óta családjának margonyai birtokán nyugszik.''

Az utca a Tampere városrészben található, az Aulich utcából nyílik és a Szabadságharc utca keresztezi.

 

 

lazar_vilmos-01.jpg 

Lázár Vilmos (1817–1849)

,,Honvédezredes, az aradi vértanúk egyike. Örmény származású magyar nemesi családban született. Katonai szolgálatát 1834-ben kezdte a 34. gyalogezredben. Ferdinánd császár 1. huszárezredében hadnagyi kinevezést nyert, de ő 1844-ben elhagyta a katonai pályát, és feleségével, báró Revitzky Máriával visszavonult zempléni birtokára gazdálkodni. 1847-től a vasúttársaság főpénztárnoka volt. Az 1848-as események hatására belépett a magyar honvédseregbe. Október 19-én a győri 39. honvédzászlóaljban főhadnagy, majd november 13-ától az első utászzászlóaljban százados lett. Részt vett az utászkar szervezésében és 1849 januárjában Perczel Mór hadtestében teljesített szolgálatot. Február 1-jétől, őrnagyi rendfokozatban Répásy Mihály tábornok segédtisztje volt. Tábornokát képviselve jelen volt a március 3-ai tiszafüredi gyűlésen, ahol Görgei kikényszerítette Dembiński lemondását. Április 5-én kinevezték egy akkor a Zemplénben állomásozó dandár parancsnokának. Egységével feladata volt a megye Galíciai határának biztosítása. A hónap végén ezt a dandárt a Kassán szerveződő felső-magyarországi hadtesthez rendelték és június közepétől magasabb beosztásba került hiszen a hadtest egyik hadosztályának lett a parancsnoka. Részt vett a Duklai-hágón át június 17-e és 19-e között betört cári fősereg elleni utóvédharcokban. Július 16-án alezredessé léptették elő. Kiválóan szerepelt a szabadságharc utolsó csatáiban. Augusztus 12-én Bem tábornok ezredessé léptette elő és megbízta a felső-magyarországi hadtest maradványaiból alakított IX. hadtest parancsnokságával. Csatát vesztett seregével Lugos irányába vonult. Karánsebesnél elvált Dessewffy Arisztidtól, s Hátszeg felé vette az irányt, azonban augusztus 19-én hadteste mintegy 4600 főnyi maradványával kénytelen volt a császári csapatok előtt letenni a fegyvert. Arad Noha csak ezredesi rendfokozatot viselt, mint önálló hadtestparancsnokot a szabadságharc tábornokaival együtt állították az aradi hadbíróság elé. Mivel a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték. Az aradi vértanúk között őt végezték ki elsőként. Csontjait csak 1913-ban találták meg az aradi vár sáncában. Most az emlékoszlop kriptájában nyugszik.''

Az utca a Benke József utcából nyílik és a Dessewffy utca határolja.

 

 

Aulich Lajos (1793–1849)

,,Honvéd vezérőrnagy, hadügyminiszter. Német anyanyelvű polgári családban született. Édesapja testvérével együtt magániskolába járatta, ahol katonai képzés is folyt; vélhetően ez indította a két testvért arra, hogy katonai pályára lépjenek. Lajos öccse, Pál később hadbíró lett, a szabadságharc alatt az itáliai hadszíntéren szolgált. Aulich Lajos katonai pályafutását hadapródként kezdte 19 éves korában – a kényszerű szövetségnek köszönhetően – Napóleon oroszországi hadjáratában; rátermettsége miatt még ebben az évben zászlóssá léptették elő. 1813-14-es hadjáratban – már Napóleon ellen – részt vett a döntő lipcsei csatában, ahol helytállásáért hadnaggyá nevezték ki. 1848 áprilisáig a császári és királyi hadsereg I. Sándor orosz cár nevét viselő gyalogezredében szolgált, 1847–1848-ban ő volt az utolsó rendi országgyűlést biztosító zászlóalj parancsnoka. A forradalom és szabadságharc kitörését követően a 2. gyalogezred zászlóaljparancsnokaként részt vett a délvidéki hadjáratban, ahol helytállásáért ezredessé léptették elő és a 2. gyalogezred parancsnokává nevezték ki. Az egység 1848 októberében csatlakozott a honvédő sereghez, és miután délvidéken elcsendesedtek a harcok, a gyalogezred 2. és 3. zászlóalját Aulich vezetésével a feldunai hadsereghez vezényelték át. A hadsereg főparancsnoka, Görgey Arthur hamar bizalmába fogadta, és dandárparancsnokká nevezte ki. Feladata a Kosztolányi-dandárral együttműködve Pozsony védelme lett volna, de még a hadműveletek megkezdése előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a város ilyen túlerővel szemben nem védhető, ezért december 17-én parancsot kapott Pozsony kiürítésére. A Duna bal partján álló magyar csapatok maradékával Komáromba, majd a fővárosba vonult. Itt a parancsnoksága alá tartozó alakulatokkal együtt ismét csatlakozott a Görgey által vezetett feldunai haderőhöz, amely a hadsereg átszervezését követően VII. hadtest néven működött tovább. A hadtestet ezután Lipótvár felmentésére vezényelték, amely noha nem sikerült, de a stratégiai célt, a császári erők megosztását elérték, és ezt követően a visszavonulás a szabadságharc egyik legjobban végrehajtott hadművelete lett. Miután a hadtestet átszervezték, Aulich Lajost a négy hadosztály egyik parancsnokának nevezték ki. A hadtest ismét megkísérelte Lipótvár megközelítését, és Aulich hadosztályát az osztrák császári erők által elfoglalni kíván Körmöcbányára vezényelték, de a csapatok még Turcseknél találkoztak és megütköztek. A hadtest január 21-ei szélaknai és a január 22-ei hodrusbányai ütközetben elszenvedett emberveszteségei miatt Görgey úgy döntött, hogy az erőit Besztercebányán összpontosítja, és a Szepesség felé elhagyják a bányavárosokat. Közben a császári seregek körbevették a hadtestet, a bekerítésből január 24-én éjszaka bányaalagúton keresztül sikerült átvezetni Aulich hadosztályát Besztercebányára. Tábornoki előléptetését a kápolnai csata előtt kapta meg, és a 2. hadtest parancsnokának nevezték ki. Részt vett az isaszegi csatában és Buda visszavételében is. Kossuth politikáját, különösen a trónfosztást tiszttársaival ellentétben lelkesen támogatta. Buda bevételét követően reumatikus fájdalmai gyógyításának idejére felmentését kérte, a szabadságharc hátralévő idejében csapatvezénylői megbízást már nem kapott. Miután Görgey lemondott a hadügyminiszteri tisztségéről, utódjául Aulich Lajost nevezték ki, aki 1849. július 14-étől augusztus 11-éig a szabadságharc utolsó hadügyminisztere volt. A válságos időszak alatt képességei kibontakoztatására nem maradt sok ideje. Részt vett a kormány utolsó, 1849. augusztus 10-ei ülésén, majd másnap lemondott a hadügyminiszterségről. Ezután csatlakozott Görgey seregéhez és azzal együtt, a szőlősi síkon tette le a fegyvert. A tárgyaláson - társaihoz hasonlóan - nem kért kegyelmet. Mikor az aradi várbörtönben a kirendelt minorita lelkész október 5-én délután két órakor kivégzése előtt utoljára meglátogatta, gyertyaláng mellett Horatius költeményeit olvasgatta. A lelkészt szivarral kínálta volna, de látva, hogy abban már csak egy szál szivar van, a következőket mondta: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.” A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is "kiváló embernek" nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Földi maradványait az 1932-es májusi aradi árvíz idején találták meg. Hamvai 1974 óta a vértanúk emlékoszlopa alatti kriptában nyugszanak. A kivégzés előtti utolsó mondata: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

Az Aulich utca a Dessewffy utcából nyílik a Tampere városrészben és össze-vissza kanyarogva a Szabadságharc utcába fut.

 

 klapka_gyorgy_tabornok.jpg

Klapka György (1820-1892)

,,1820. április 7-én látta meg Temesváron a napvilágot Klapka György, az 1848-49-es szabadságharc tábornoka, emigráns magyar politikus és későbbi országgyűlési képviselő. A cseh–német származású, katonacsaládba születő Klapka iskoláit Temesváron és Szegeden végezte, majd 18 évesen Karánsebesen belépett a tüzérek közé. Apja segítségével hamarosan Bécsbe került, ahol a magyar testőrségben, majd a bécsi gárdában szolgált, ott kötött barátságot Görgei Artúrral. 1847-es leszerelésekor főhadnagyi rangban hagyta el a császárvárost. Klapkát 1848 májusában bízta meg a Batthyány-kormány a székely katonaság mozgósításával, szeptemberben pedig Komárom várának megerősítését kapta feladatul, várparancsnoki előléptetésben részesülve. Windisch-Grätz 1848 végi támadásakor már vezérkari őrnagy, január 9-től ezredes volt, Pestről visszavonulva a felső-tiszai hadsereg ráncbaszedését kapta feladatul. Klapka nem csak a várvédelem, hanem a hadsereg megszervezésének terén is ügyesnek bizonyult, Tarcal, Bodrogkeresztúr, majd Tokaj mellett három ízben megverte Schlik tábornok csapatait, és bár a február 8-i, hidasnémeti győzelme után nem sikerült bekerítő manővere, érdeme mégis hatalmas volt, mert a Tisza vonalának megtartásával megmentette a Debrecenben szerveződő ellentámadás esélyeit. Később részt vett a Dembinszki vezetése alatt elvesztett kápolnai ütközetben (1849. február 26-27), a vereség miatti zendülésben Görgeit támogatta. Klapka március 28-án kapta meg tábornoki kinevezését, a tavaszi hadjárat az ő tervei alapján indult meg, igaz, nem zökkenőmentesen, Tápióbicske és Isaszeg mellett ugyanis csak Damjanich és Görgei beavatkozása mentette meg a vereségtől. A Nagysalló és Komárom mellett aratott győzelmekben ugyanakkor Klapkának volt oroszlánrésze. A komáromi vár visszafoglalása után egy hónapra helyettes hadügyminiszter lett, és a szabadságharc hátralévő részében már a Dunántúl északi részén küzdött. Az orosz beavatkozás hamarosan megfordította a háború állását, a végső szakaszban, július 2 után egy ideig a fővezérséget is átvette a komáromi csatában megsebesülő Görgeitől. Klapkához fűződnek a szabadságharc utolsó sikerei: nem vonult a fősereggel délre, hanem maradt Komáromban, augusztus 3-án, a világosi fegyverletétel előtt tíz nappal a tábornok váratlanul kitört, elfoglalta Győrt és Pozsonyt, Fehérvár pedig fellázadt az oldalán. 1849. augusztus 13-a után visszahúzódott a várba, támogatás híján alkudozásba kezdett a várat ostromgyűrűbe foglaló császári seregekkel, elérve, hogy 1849. október 5-én a védők bántatlanul elhagyhassák Komáromot. Klapka ezután külföldön keresett menedéket, a következő éveket Lipcsében, Londonban és Genfben töltötte, majd 1859-ben Kossuth Lajossal és Teleki Lászlóval megalapította az emigráns Magyar Nemzeti Igazgatóságot. Éles szemmel figyelte az európai politikai folyamatokat, az olasz és a német egységért folytatott küzdelmet, és abban bízott, hogy a Habsburg-ellenes koalíciót megnyerheti akár a magyar függetlenség kivívásához is. 1866-ban közvetítők révén megállapodott Bismarck porosz kancellárral egy magyar légió felállításáról, mely a porosz-osztrák háború során egy időre behatolt Magyarországra. Poroszország azonban a prágai béke megkötésével cserbenhagyta Klapka légióját, Bismarck a Habsburg Birodalom pillanatnyi megzavarásán túl nem fűzött érdekeket sem a tábornok akciójához, sem a magyar függetlenséghez, mely korlátozott formában az 1867. évi kiegyezési törvénnyel megvalósulhatott. Klapka nemzeti hősként térhetett haza, de I. Ferenc József (ur. 1867-1918) közbelépésére katonai szolgálatot már nem vállalhatott. A tábornok ezután a Deák-párt országgyűlési képviselőjeként és 1868-tól a honvédelmi egyletek vezetőjeként reprezentálta magát a politikában. Klapka György 72 esztendős korában, Budapesten hunyt el, tiszteletére 1990 óta lövészdandár viseli a nevét.''

Az utca az Avason található, a Leszih Andor utcából indul és a Fényi Gyula térbe torkollik.

 

 

Benke József (1781–1855)

,,Színész, színházigazgató, drámafordító. Laborfalvi Róza édesapja. Székely katolikus nemesi család leszármazottja. Eredetileg ügyvédnek készült, a nagyenyedi kollégiumban tanult, de már 1804-ben fellépett a kolozsvári színtársulatban. Mivel nem volt sikere, Bécsbe ment, hogy folytassa tanulmányait. Visszatérve Kolozsvárra színészként, színlapszerkesztőként és dramaturgként is alkalmazták. Főként klasszikus művek hős- és apaszerepeiben tűnt ki, például a Hamlet több férfiszerepét is játszotta. Foglalkozott színházelmélettel, de műfordítóként is dolgozott, többek között Schiller és Dumas műveit ültette át magyarra. Vándorszínészként járta az országot, Debrecenben, Szegeden, Pesten és Győrött is játszott, 1811-1815 között a társulat színigazgatója volt. Győrben különösen nagy sikerük volt és ebből az időszakból maradt fenn az első magyar nyelvű színlap, Dugonics András: Bátori Mária című színművének az előadásáról. Itt ismerkedett meg Katona Józseffel is. Benke volt az, aki Schenbach Rozáliát elindította pályáján és az ifjú színésznő az ő javaslatára változtatta nevét Széppataki Rózára. 1815 után felhagyott a színészettel, 1820 körül megházasodott és tanító lett. Egyik leánya, Benke Judit Laborfalvi Róza néven a magyar színjátszás egyik legnagyobb színésznőjévé vált. Korának legműveltebb színészei közé tartozott. Öt nyelven beszélt, 20 drámafordítást készített és 162 dráma 182 szerepét játszotta el. Benke József 1855-ben halt meg Diósgyőrben. Földi maradványai 1882-ben kerültek a miskolci Mindszenti temetőbe, ahol síremléke a mai napig is áll.''

A Benke utca a Csabai kapu/Görgey utca kereszteződéséből indul és a Dessewffy utca határolja immár a Tampere városrésznél.

 

 

Jósika Miklós (1794-1865)

,,Magyar regényíró, cs. kir. kamarás, a Kisfaludy-társaság első elnöke, a m. tudom. akadémia tagja, az 1848–49. honvédelmi bizottmány tagja; b. J. Miklós és Lázár Eleonora fia, szül. 1796. ápr. 28. Tordán; anyját gyenge gyermekkorában (1799.) elvesztette s apai nagyanyjának (Bornemisza Anna) házában s felügyelete alatt növekedett, 1804-től a kolozsvári convictusban, különféle, többször változó nevelők vezetése alatt, kik közt legnagyobb hatással volt reá Lenoir Dubignon d'Armand franczia emigráns ezredes, míg a kolozsvári convictusba nem vitetett, hol a jogot elvégezvén a classikusokkal is megismerkedett; a magyar irodalmat már atyjánál, ki a tudomány nagy nevelője volt és szép könyvtárt gyűjtött, alkalma volt megismerni. 1811-ben, saját óhajtása szerint, katona lett a szavójai dragonyos ezredben és Szászországban, 1812-ben Galicziában, 1813–1814. Olaszországban élt; ez utóbi helyen részt vett a francziák elleni hadjáratban és a Mincio melletti ütközetben kitüntetvén magát, 1814. febr. 8 a csatatéren neveztetet ki főhadnagygyá s márcz. 18. kapitánynyá a Coloredo gyalogezrednél. Néhány hétre Erdélybe utazott; honnét visszatértekor párbaja volt, melynek maradványa mindig meglátszott arczán. 1815-ben részt vett a francziaországi hadjáratban és e közben megismerkedett a párisi élettel, irodalommal és művészettel. 1816-tól 1818-ig Bécsben állomásozott; 1817-ben eljegyezte Kállay Leo leányát, Erzsébetet, kit 1818-ban kilépvén a katonaságtól, nőül vett. Azután részint Szabolcsvármegyében Napkoron, apja birtokán, részint Erdélyben visszavonulva irodalmi tanulmányainak és költői álmodozásainak élt; azonban szerencsétlen házasságát, miután áttért az ev. ref. hitre és Szurdokra költözött, 1834. nyarán tényleg felbontotta. Erdély közéletében1834-ben kezdett szerepelni, midőn az ottani országgyűlésen félénken és tartózkodva bár, de határozott szabadelvű irányban lépett föl a megtámadott közvélemény védelmére. Természeti félénkségével és túlszerénységével maga sem érezvén magát közéleti szereplésre hivatottnak, egészen az irodalomnak kezdett élni s azontúl Pestre tette át lakását és csak a nyarat szokta regényes fekvésű hunyadmegyei jószágán, Szurdokon tölteni, a szép természet kebelén. Keresve képeket és lelkesülést regényei számára. Bajza s Vörösmarty buzdítása birta reá, hogy erdélyi mágnás rokonai s barátai ellenzése daczára fellépjen Abafi cz. regényével, melyről, kétségkívül egyik legjobb művéről, a Figyelmezőnek birálója Szontagh Gusztáv, elragadtatva az új tünemény szépségei által, jónak látta birálatát e szavakkal kezdeni: «Uraim, le a kalapokkal!» Erre csakhamar a m. tudom. akadémia 1836. szept. 10. az igazató tanács tagjává, a Kisfaludy-társaság létrejöttekor (1836. nov. 12.) tagjává, 1840. febr. 1. igazgatójává s 1841. október 12. első elnökévé választotta. Pesten tartózkodása alatt 1836-ban megismerkedett báró Podmaniczky Juliával, kivel tiz évig járt jegyben és kit csak 1847. augusztusban, miután válópere véget ért, vehetett nőül. Mint Közép-Szolnok követe 1848-ban részt vett az erdélyi országgyűlésen és a július 2-án megnyilt első képviseleti országgyűlésre mint a főrendi ház tagja Pesten jelent meg; később a honvédelmi bizottmány egyik tagjává szemeltetett ki s a kormányt e minőségben Debreczenbe, Szegedre s Aradra is követte. Kossuth kormányzósága idején a kegyelmezési legfőbb törvényszék tagjává neveztetett ki. A világosi gyásznapok után nejével együtt Lippára bujdokolt. Itt váltak el egymástól. J. rábeszélte nejét, hogy a menekülés megkönnyebbítése végett külön-külön menjenek külföldre. Találkozó helyül Lipcsét tűzték ki. Álutakon bolyongva jutottak el oda. J. előbb érkezett meg mint felesége s álruhában, mint angol molnár, idegen név alatt bujdosott a városban, a hol a gyanakvó osztrák hatóságok folytonosan zaklatták. Néhány napi tartózkodás után kiutasították a városból, a nélkül, hogy nejével találkozott volna. Nem akart a hatósággal ellenkezni, összeszedte csekély pogygyászát és gyalog indult meg Lipcséből, maga sem tudta hova. A város határában találkozott nejével, a ki sok veszély leküzdése után éppen akkor ért a város falai alá. (...) 1850. jan. 5-én őt is megidézte a rendkivüli hadi törvényszék és mint felségsértőre s lázadóra kimondta a halálos ítéletet; Pesten 1851-ben az újépület mögötti téren ezt rajta s 35 társán in effigie végre is hajtották. A sok szenvedéstől megtört Jósikát búskomorság fogta el. Érzéketlen lett minden iránt. Hazája jövője felől sötét sejtések gyötörték és elrabolták minden nyugalmát. Brüsselbe érkezésükkor még mintegy kétezer forintnyi vagyonkájuk volt. Magyarországi birtokaikat a hadi törvényszék lefoglalta, rokonaikkal nem érintkezhettek, s így senkijök sem volt, a kitől segélyt várhattak. Neje csipkeűzlete mellett, fordítgatta németre férje regényeit és azoknak kiadót szerzett; később J. regényeit is kiadhatták névtelenül és így mindez idővel gondtalan anyagi életet biztosított számukra. (...) 1859-ben J. vezetése alatt központi iroda állíttatott fel az emigransok számára, hogy minden világlappal érintkezvén, folyton napi kérdéssé tegye a magyar ügyet és tartsa iránta ébren az érdeklődést; nov. 1. kezdte meg működését; J. e tárgyban 130 levélnél többet váltott Kosuthal. Az élénk működés azonban 1861. máj. a pénzhiányon akadt fenn. Az ekkor már Európaszerte népszerű író hetven év terhe alatt roskadozni kezdett. Lelke, szelleme erős volt még mindig, de a teste kimerült a folytonos küzdelemben. Csak rövid ideig laktak az új otthonban. J. betegsége miatt az enyhébb éghajlatú Drezdába költöztek át. Itt érte Jósikát az a csapás, hogy magyarországi kiadói minden alapos ok nélkül felmondották neki szerződéseit. Kis tőkéje hamar felemésztődött és kénytelen volt brüsseli házát eladni, hogy megélhessen. J. betegeskedése napról-napra sulyósbodott; hasztalan volt neje önfeláldozó ápolása: a kor pusztító erejével nem tudott versenyezni a hitves szeretete. J. 1865. febr. 27. meghalt. A m. t. akadémiában Greguss Ágost titkár tartott felette 1866. febr. 6. nekrologot, a Kisfaludy-társaságban pedig Jókai Mór 1867. febr. 5. emlékbeszédet. A Kisfaludy-társaság 1888. febr. 1. elhatározta arczképének lefestését, a mit Ábrányi Lajos teljesített. 1894. máj. 5. pedig megünnepelte születésének százados évfordulóját, mely alkalommal a Strobl Alajos által közadakozásból készített mellszobra bemutattatott és Gyulai Pál elnök megnyitó beszédet tartott, Tóth Lőrincz a társaság tagja olvasott felőle bővebb emlékezéseket, Endrődy Sándor pedig magasztaló verset. A társaságnak azt a szándékát, hogy hamvait és utána elhalt nejét a külföldről hazaszállíttassa, megelőzte ifj. Jósika Samu báró kegyelete, ki Jósikának egyik unokáját bírja hitvesül és a ki a drága hamvakat a drezdai sírkertből saját költségén haza hozatta s a kolozsvári temetőben 1894. ápr. 25. elhelyeztette.''

Nagyon jó ez a régi magyar nyelvezetben íródott életrajz, gondoltam megosztom ebben a formában. A Jósika Miklós utca az Avason található, A Klapka utcából nyílik és kacskaringós úton ugyancsak a Klapka utca határolja.

 

 200px-fenyi_gyula_emlektabla.jpg

Fényi Gyula (1845-1927)

,,Fink István néven látta meg a napvilágot, a család több tagja ma is ezt a nevet használja – nevét belügyminisztériumi engedéllyel magyarosította Fényire, a Gyulát (mint Julius) a jezsuita rendbe való belépésekor vette fel. A bencés rend soproni gimnáziumának diákja volt. Matematika és fizika iránti természettudományos érdeklődése már korán megmutatkozott. 1864-ben jelentkezett a jezsuita rendbe. Nagyszombatban filozófiát, klasszika-filológiát, matematikát és fizikát tanult, 1871 és 1874 között a jezsuita rend kalocsai gimnáziumában tanított fizikát. 1874-től 1878-ig Innsbruckban teológiai tanulmányokat folytatott. 1877-ben szentelték pappá. 1878 és 1882 között a neves jezsuita csillagász, Karl Braun tanítványaként, majd asszisztenseként a kalocsai Haynald Obszervatóriumban dolgozott. Ezután 1885-ig Pozsonyban tanárkodott és átvette a kalocsai obszervatórium igazgatását, a feladatot egészen nyugdíjba vonulásáig, 1913-ig látta el. Elsősorban a Nap, és ezen belül a protuberanciák megfigyelésével foglalkozott, e téren nemzetközi hírnevet is szerzett. Megfigyeléseit többnyire a Haynald Obszervatórium publikációiban, és számos szakfolyóiratban adta ki. 1916-tól – több más, külföldi tudós társaság mellett, mint például az Instituto Solare International vagy az Astronomische Gesellschaft – a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. 1927. december 21-én, pár nappal 83. születésnapja előtt hunyt el Kalocsán.''

A Fényi Gyula tér a Klapka és a Szentgyörgy utca között található, az ugyanezen nevet viselő iskola előtt.

  

 

 

Források:

 

kulturpara.blog.hu

mult-kor.hu

rubicon.hu

arcanum.hu

Wikipédia

Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúi

kulturpont.hu

hungaricana.hu

haon.hu

sulinet.hu

Serfőző Péter képe

A bejegyzés trackback címe:

https://miskolciszemelvenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr3513516785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.