Következő interjúm Kletz László Lajossal készült. Ő az első, aki "duplázik" az oldalamon, nem véletlenül. Első interjúnkban a családról, a díjakról, a konkrét eseményekről beszéltünk, most az események mögé próbálunk nézni egy kicsit, még jobban megismerni őt. Azt mondanom sem kell, hogy mennyire lokálpatrióta, milyen nagy művész. Öröm vele beszélgetni mindig, jókedvét semmi sem tudja elvenni, emberszeretete is példaértékű.

Kletz László Lajos 

- Amikor először találkoztunk, akkor még egy Győri kapui ingatlanban laktál, most azonban gyönyörű környezetben, Miskolctapolcán élsz. Volt egy kis gondom a hely megtalálásával, a GPS nem arra irányított, amerre kellett volna.

- Azt kellett volna tennünk, hogy rám csörögsz, amikor leszálltál a buszról. Ezekkel a GPS készülékekkel csak a gond van. A legjobb a paraszt GPS, az tudod milyen? Kiszállsz az autóból és megkérdezed azt, aki ismeri a környéket. Ez a legegyszerűbb és legjobb.

A nevetés az élet legfontosabb eleme - ezt vallja Kletz László Lajos.

- Ez egy rendhagyó interjú lesz, persze "felkészültem belőled", viszont nem írtam össze külön jegyzetet. A fejemben megvannak a kérdések, ezzel nem lesz gond, de ezúttal nem tereljük egy meghatározott mederbe a beszélgetést, szabadon érinthetünk minden témakört, amit szeretnél. De mindenekelőtt: hogy vagy?

- Jól. Nem voltam jól azonban nemrég, hiszen a szilvesztert a kórházban töltöttem, társaságot kerestem (nevet, a szerk.). Egy bevérzésem volt, agyi bevérzésem. Itt, ennél az asztalnál fejtettem rejtvényt, egyszer csak elkezdtem szédülni. Senki nem bántott, nem voltam ideges. Egyre erősebben szédültem, egyre jobban és jobban, a végén olyannyira forgott velem a világ, hogy álltam és fogtam a fürdőszobában az ajtót. Azt mondtam: itt jó nekem, innen nem mozdulok most már sehová, az életem hátralévő részét itt töltöm. A nejem nem így gondolta, úgyhogy azonnal hívta a mentőt. Először a sürgősségire vittek, onnan pedig a városi kórházba. Folyamatosan mosták az agyamat. Erre azt mondtam, inkább ők, mint a politikusok. Egy hétig voltam bent. Már másnap reggel jobban voltam, ekkor eljátszottam E.T.-t, mondtam a dokinak, hogy ,,Haza, haza!". A főorvos azonban nem engedett: művész úr, nem úgy van az, majd, ha a CT kimutatja, hogy minden rendben, akkor el lehet gondolkodni a hogyan továbbról. Amikor hazajöttem még egy ideig figyelni kellett a hirtelen mozdulatokra, a felállásra, sok mindenre. De mostmár lekopogom, rendben van minden. Szerencsés alkat vagyok egyébként, rám vigyáz a jó Isten, elég jó viszonyban vagyunk. Csak attól félek, hogy egyszer megunja azt, mindig rám kell vigyázni. Autó ütött el, rákos voltam, szívinfarktusom, agyi infarktusom volt, most pedig ez. Mindenből jól jövök ki, látod, itt vigyorgok melletted. Már emelhetek, bármit csinálhatok, nincs probléma, nem is szédülök egyáltalán.

- És hála Istennek nem is maradt semmilyen károsodás utána.

- Igen. Azt tudjuk, hogy az agyunknak csak egy kis százalékát használjuk. Az agyi infarktusnál az agy azon része elhal, ahol a bevérzés történik. Szerencsére azon a részen történt, amit nem használok semmire (nevet, a szerk.). Sokféle betegséget megismerhettem, de minden rosszban van valami jó. Ezek után jobban tudod az életet és az egészséget értékelni. Nagyon sok minden változik az életedben, nagyon sok mindent másképpen lát az ember, rádöbben arra, hogy mennyire törékeny az élet. Annak idején rengeteg dologgal foglalkoztam, 24 órából nekem 48-ra volt beosztásom. Mondta az orvos, hogy ennek nem lesz jó vége. Nemhogy a két végén égettem a gyertyát, hanem az egész gyertya égett. Erre azt válaszoltam neki: erős vagyok, mindent bírni fogok. Aztán jött az első baj. Amikor összeestem, akkor bizony kiderült, én sem vagyok kivétel, jobb vagy erősebb, mint a többi ember. Ugyanolyan halandó, ugyanolyan törékeny vagyok, mint mindenki más. Ekkor már racionálisabban kellett felfogni az életemet, és el kellett gondolkodnom arról, hogy mit csinálok, ha élni akarok tovább. Hiszek Istenben, nekem van egy őrangyalom, amelyik állandóan vigyázz rám. Drága nagymamámtól tanultam ezt az autóbalesetem után. Azért is van az összes - a legtöbb - konstruktív képemen egy angyal. Egy angyal, amelyik vigyáz rám, ugyanakkor van egy hitem. Addig fogok élni, amíg meg van írva odafent. Addig teljesen mindegy, mit hogyan csinálok, addig úgyis fogok élni. Ha azonban elérem azt az időpontot, ami nekem a végső, ami nekem meg van írva, akkor meg teljesen mindegy, hol vagyok, mit teszek, úgyis meg fogok halni. Ebből adódóan soha nem izgulok, ameddig élek, addig teszem a dolgom. Azért ügyelek magamra, jobban mint korábban, sok dolgot elhagytam, volt, ami fájt egy kicsit a szívemnek. A kultúra azonban maradt, 2022-ben szeretnék visszavonulni, 72 éves leszek addigra. Azért pont akkor - persze, ha az égiek megengedik -, mert 1972-ben volt az első kiállításom és szeretném elmondani magamról azt, hogy 50 évig voltam a pályán, a stúdióm pedig 45-46 éves lesz. Előtte azonban még sok feladat vár rám/ránk, hiszen lesz kiállításunk Felsőzsolcán, Miskolcon, Kazincbarcikán és Tiszaújvárosban is. Ez a stúdió Magyarország első olyan önálló, független alkotóközössége, amely máig működik és mindenféle állami támogatás nélkül is kiemelkedő eredményeket ér el. Nemcsak alkotóművész vagyok, hanem menedzser is. Nem olyan menedzser, mint sokan manapság, Pesten végeztem, szakképesítéssel rendelkezem róla.

Az a bizonyos meglepetés-torta az alsózsolcai kiállításról

- Azt akartam már régen megkérdezni tőled, hogy viszonyulsz azokhoz - biztos volt már ilyen -, akik irigyek rád, rosszindulatúak voltak veled, hátba szúrtak. Hogyan kezelted ezeket a dolgokat?

- Ez egy alkotóközösség. Azt már mindenkinek az elején elmondom, nálunk nincs demokrácia, nálunk szabadság van. Senkinek nem kötelező ebbe az közösségbe tartozni. Nálunk nincs zászló, igazolvány, tagdíj, nálunk semmi nincs. Azonban a saját fészkébe még a madár sem piszkít bele. Ha valakinek bármi gondja, baja van, szóljon. Bármikor hívhat, kereshet, megbeszélhetjük. "Kifelé" nem kommunikálunk rosszat, hiszen nem azt mondja valaki, hogy x vagy y problémás, hanem az alkotóközösséget éri hátrányos megkülönböztetés. Ez ugyanúgy vonatkozik az irigyekre is. Persze, jól látod, sajnos történt már ilyen. Bizonyos kereteken belül elviselem a kritikát is, az irigységet is, ugyanis anyám azt mondta, inkább száz irigyem legyen, mint egy sajnálkozóm. Ha azonban ez rosszindulatba megy át, elkezd valaki "fúrni", megbontja a csapatszellemet, az egységet rombolja, abban a pillanatban - bárkiről is legyen szó -, megválunk tőle. Sajnos két olyan eset is történt, hogy nagyon jó barátom volt az illető, nagyon szerettem, de elmondtam neki, figyelj, ezt még tőled sem tűröm el. Nem egyesület vagyunk - ezt mindig kihangsúlyozom -, alkotóközösség, és a közösséget csupa nagybetűvel: KÖZÖSSÉG. Vagy be tudsz illeszkedni a közösségi szellembe és akkor megyünk együtt, egy úton vagy akkor menj a saját utadon és semmi gond, de ne bántsuk egymást. A békés egymás mellett élésnek vagyok a híve. És még egy fontos dolog. Azt a bizonyos szekeret - ha azt akarod, hogy haladjon - csak egy irányba lehet húzni, különben szétesik és még a szekér is elvész. Nem mondom, hogy jól esik, amikor hátba szúrnak, de azzal tisztában vagyok, hogy emberek vagyunk, és az emberi tulajdonságok egyike ez, sajnos. Azoknak nem is hiszek - és fenntartásokkal fogadom őket -, akik túl kedvesen viszonyulnak hozzám. Engem nem lehet ilyennel levenni a lábamról, engem csak munkával lehet. Az alkotókat is úgy válogatom magamnak - nem baráti alapon -, hogyha tudom, valaki nagyon tehetséges, akkor felajánlom neki ezt a lehetőséget. lyenkor elmondom az illetőnek, hogy van itt egy szabad alkotóközösség - lehet önálló kiállítása, nincs vérszerződés, csak a csapatszellem -, jöhet hozzánk, de be kell tartania bizonyos szabályokat. Szoktak jelentkezni hozzánk. Ilyenkor mindig elmondom nekik, vannak különböző csoportok, ahová lehet jelentkezni, ott lehet tanulni, de, aki már itt van, az már elérte azt a színvonalat, amit a közösség képvisel. El kell ezt érni, a közösség színvonala alatta nem tudok felvenni senkit. Ha ezt eléri és nekem tetszik, akkor, csak akkor jöhet ide. Ebből is sok probléma akadt már, hallottam, hogy nagyképű vagyok. Nem vagyok nagyképű. Egyszerűen nem tehetem meg a többiekkel sem, hogy bárkit tagjaink közé fogadjak. Ha bárki "lefelé húzza a színvonalat", a többi kontójára megy, hiszen, ahogy már említettem nem azt mondják, hogy x vagy y rossz képet festett, hanem azt, a Diósgyőri Képzőművész Stúdiónak nem volt jó a kiállítása. Tehát sem az alacsony színvonalat, sem olyan viselkedési formát nem tűrünk meg, ami bomlasztja a csapategységet.

Közönségnek sosem volt híján a művész, rengetegen látogatják kiállításait

- Teljesen érhető ez a szemlélet. De milyen itt élni Miskolctapolcán? Sokkal csendesebb, sokkal szebb ez a környezet mint a Győri kapuban a bérházak között. Mikor is költöztél ide, lassan három éve már, igaz?

- Igen, három éve költöztünk ide. Csendes, nyugodt, csak a két macskám van itt, napközben csak velük tudok beszélgetni. Kedvenc időtöltésem egyike, hogy felülök a buszra és bemegyek a piacra. Imádok a piacon vásárolgatni, már csak azért is, mert akkor találkozom emberekkel. Emberközpontú vagyok, de nem mindenevő. Szeretek beszélgetni, nekem ez gyengém. 2001-ben, amikor az MSZOSZ-díjat kaptam, Göncz Árpi bácsi a fogadáson odajött gratulálni. Beszélgettünk pár szót, megkérdezte: fiam, miért nem jössz fel Budapestre, művészként sokkal többet lehet elérni itt, mint Miskolcon. Azt válaszoltam neki, hogy az a helyzet, ha én kimegyek a piacra és a Városház térnél leszállok a villamosról és két megállót gyalogolok, az normál körülmények között húsz perc. Nekem minimum két óra, annyi ismerősöm, annyi barátom van itt, akiket szeretek. Árpi bácsi elnevette magát. Itt éltem le az életem, nagyon sok mindent csináltam, ebből adódóan rettentő sok haverom, cimborám van itt, ráadásul az összes. Pest nekem teljesen idegen lenne. Hála istennek nincs olyan ismerősöm - lehet, hogy elrontottam valamit -, akit ha meglátok, átmegyek a másik oldalra. Jó, nem mindenkivel szimpatizálok, de nekik is köszönök és megyek tovább, nem haragszom én senkire. Egy szó mint száz, Miskolcot szeretem, nem tudnám itthagyni. Az őseim itt vannak eltemetve, a gyermekkori barátaim - sajnos, mind elhunytak - itt vannak eltemetve, valószínűleg én is itt fogok maradni Miskolcon. Amit el lehetett érni, úgy gondolom, elértem, sőt merem állítani, ha annak idején azt mondják nekem, amikor pályakezdő voltam, hogy ezekkel az eredményekkel büszkélkedem majd, el sem hiszem neki. Ennek a felével is nagyon meg lettem volna elégedve.

- Van azért valami tüske benned a várossal kapcsolatban?

- Egyetlen fájó pontom van Miskolc a kapcsolatban, hogy a stúdió nem kap elég publicitást, elismerést azért, mert egyszerűen megtagadtuk a politikát. Nálunk ez úgy működik, hogyha nem velünk vagy, akkor ellenünk. Nekem nincs előítéletem, csak a művészi értékek számítanak. Az, hogy magánemberként milyen viszonyban vagyunk, az egy másik dolog, nem számít más, csak a tehetség - ha tudással párosul - és az eredmény.

- Manapság illik elköteleződni valamelyik oldal felé, úgy gondolod?

- Igen, így van. Mondok egy példát arra, hogy én ezt hogyan gondolom. A HEROSZ (Herman Ottó Országos Állat- és Természetvédő Egyesület, a szerk.) megyei elnöke voltam, illetve az országos elnökségének is tagja. Kobold Tamásnak vetettem fel, hozzunk létre egy díjat, melyet az Élővilág védelme miatt kapnak majd évente az arra érdemesek. Erre azt felelte: a városnak erre nincs pénze, úgyhogy mi hoztuk létre a díjat, a város ezt húszezer forinttal támogatta. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mi történt egyik évben a díjak átadása után. Nagyon sokan megkerestek utána azért, mert egy olyan személy kapta a díjat, akit ki nem állhattam. Te ennek adtál díjat? De hát őt nem is kedveled! Ilyen megjegyzésekkel reagáltak rá. Azt válaszoltam nekik, hogy igen, őt magánemberként nem kedvelem, viszont el kell ismerni az állatvédő munkáját, mert az kiemelkedően jó. Ezért megérdemelte a díjat! Ez a szemlélet hiányzik a mai magyar valóságból.

Kletz László Lajos 250. kiállításának közönsége. Kanyog Miklós képei.

- Ez egy nagyon korrekt döntés lehetett.

- Sokan mondják nekem azt, hogyan lehetek ilyen nemeslelkű, hogy ennyi embert elindítottam a pályán. Ez is egyfajta önzés. Felfedezlek, támogatlak. De, ha te eredményt érsz el azzal az én értékeimet is növeled. Ugyanis, ha egy diák sikeres egy országos versenyen, akkor nem csak azt mondják, hogy Tóth Pistike milyen ügyes, hanem, azt is, hogy ebből az iskolából érkezett, ő volt a felkészítő tanár és így tovább. Mindenkinek azért érdemes a jó mellé állni, mert ez a másiknak és neked is jó. És, aki nagyon fontos, az a menedzser. A meghatározó pozíciókban menedzsereket kéne alkalmazni. Nem olyan menedzsereket mint manapság, hanem olyanokat, akik tényleg, iskolában tanulták ez a fajta tevékenységet. Egy ilyen iskola után nagyon sokat változik az ember szemlélete, ezt magamról is tudom. Persze az adott szakmát is ismernie kell, amiben működni fog, az elengedhetetlen. Amerikában ez úgy történik, hogyha van egy nagy cég, akinek a tulajdonosa a fiát akarja utódjának, az először beiskolázza, majd éveket tölt el a cég különböző osztályain, hogy megismerje a munkatársakat, a munkájukat és minden egyebet. Magyarországon a tulaj fiát beültetik az elnöki székbe, azzal a felkiáltással, hogy majd belejön. Lehet, először tönkreteszi a céget, nem számít. Ez rossz út, nem így kell ezt csinálni. Szóval ettől a szemlélettől is nagyon messze vagyunk itthon.

- Mitől sikeres a Diósgyőri Képzőművész Stúdió?

- Attól, hogy a fentiek szerint járok el. Már az utódomat próbálom "képezni", de persze erre születni kell. Tehetség kell ahhoz, hogy tudj kommunikálni, hogy pár perc alatt megkedveltesd magad valakivel és te is megkedveld őt. Mindezt azért, mert együtt kell dolgoznotok a kiállítás alatt. Elmondok egy érdekességet. A 300 kiállításom alatt soha, senkivel nem kötöttem írásbeli szerződést, mégis minden ragyogóan ment, működött minden. Meg tudtunk mindent beszélni mindenkivel, el tudtam adni magam. Utálok utazni, mégis bejártuk az országot Nagykanizsától Debrecenig. Sokszor mondtam azt, hogy van egy nagyon jó ötletem. Tudom, hogy nektek is pénz a megnyitó, programok, fellépők, szervezés. Mi lenne, ha nem lenne megnyitó? Oldjuk meg úgy, hogy ne legyen megnyitó. Küldeni fogtok majd egy meghívót a kiállításról, ennyi elég, ezzel ti is sokat spóroltok. Ennek még örültek is. Megköszönték, hogy ilyen nemeslelkű voltam, pedig nekem is ez volt a megfelelő. Régen megtanultam, hogy az az üzlet jó igazán, amely mindenkinek jó. Mindent átbeszélünk á-tól cettig, aztán tartjuk a szavunkat. Én nem vagyok politikus, művész vagyok. Nekem egy becsületem van, az adott szavam. Ezt még nem játszottam el, és szerintem már nem is fogom.

- Melyik volt a legkedvesebb kiállítás, a legjobb emlék számomra?

- Először is, Keszthely, Balaton Múzeum, főidényben. Három galéria fogott össze, hogy legyen kiállítás. Az egyik haverom mesélte - akkor éppen Keszthelyen voltak -, kihúzta magát, úgy járkált a főutcán, olyan büszke volt rám. Amerre ment mindenhol az én nevem volt kiplakátolva. Láttál már ilyet Miskolcon? Három galéria fogott össze, olyan három, amely meghatározó a művészeti életben, ráadásul főidény alatt! A másik nagyon nagy élmény Alsózsolcához köthető. Életemben először itt nem tudtam megszólalni. Ez a kiállítás jubileumi kiállítás volt, rengetegen voltak a helyszínen. Lezajlott a megnyitó, utána kis türelmet kértek. Látom, hogy az emberek húzódnak szét, valamit tolnak felénk. Csak álltam és néztem mit tolnak egyre közelebb. Egy hatalmas torta volt az, rajta az Éjszakák és nappalok című festményem. Meghatódtam, nem is tudtam megszólalni percekig. A 40 éves évfordulómra kaptam ezt a nagyon szép meglepetést. Nagyon örültem neki. Harmadik alkalom Budapesten volt. A mai napig összeszorul a szívem, ha arra gondolok. Az MSZOSZ-díjat vettem át. Nagyon zavarban voltam a feleségemmel együtt, mondtam neki, menjünk a tömeg után, nehogy vidékinek nézzenek minket. Egyszercsak nézek előre, látom a pódiumon Vitray Tamást, Jancsó Miklóst, Göncz Árpádot. Jaj, jaj, mondom a feleségemnek, nekünk biztos nem ide kell jönnünk, eltévedtünk. Megfordultunk, mennék el a helyszínről, amikor élénk toppan egy elegáns hölgy. Bemutatkozik, erre én is neki. Ohh, tessék már jönni csak önre várunk, tessék leülni. Hová? Hát oda az urak közé. Mondanom sem kell, mennyire meg voltam illetődve. Feljött a Kletz Laci Miskolcról és hová került? Ültem ott kigombolt zakóban, teljesen zavartan, hallom, hogy beszélnek valakiről, aki nagyon hasonló dolgokat csinált mint én... Aztán mondták a nevemet is. Felugrottam, átvettem a díjat, de nem is voltam magamnál. A műsor után odamentem az elnökhöz, és kérdeztem tőle: annyira zavarban vagyok, megköszöntem én egyáltalán ezt a díjat? Erre ezt a választ kaptam: Lacikám, itt csak nekünk van köszönni valónk. Aztán hazajössz..., és jön veled szembe a nagy miskolci valóság. Pesten ilyen emberek, így beszéltek rólam/velem, itthon meg... Miskolc az én városom kétségkívül, de itt az ember hozzá edződik a dolgokhoz, ez egy más világ. Csaltak Pécsre, csaltak Székesfehérvárra, nem mentem. Én itt vagyok otthon.

- Megbecsülés övezi a művészeket, az igazán értéket teremtő művészeket a városban?

- Amikor ment a versengés a kulturális főváros címért érdekes dolog történt. Kiállt a Miskolcot képviselő úriember, aki elkezdte sorolni a fejlesztéseket Miskolcon. Ezt nem is értettem. Ez az egész a kultúráról szólt, Miskolc mi vagyunk, a kultúrát teremtő művészek, írók, költők, a város lakosai, akik benne élnek. A pécsi polgármester így is tett, elkezdte sorolni, hogy ezek, meg ezek laknak itt, ez most települt haza Amerikából, kapott műtermet és lakást a várostól, satöbbi... Ne is ragozzuk a különbséget... Említették még a miskolciak az Operafesztivált. Ez egy szakmai tévedés volt szerintem. Az Operafesztivál nem Miskolc kultúrális értékeit mutatja be, hanem a befogadóképességét. Miskolc kultúráját az  alkotó- és előadóművészek, a költők, írók, színészek képviselik. Később létrehoztak egy díjat is. A neve Diósgyőr kultúrájáért-díj volt. Elmondták, hogy a díjat az kapja, aki a legtöbbet tette Diósgyőr kultúrájáért, és ezt a legszélesebb körben terjesztette az országban. A Diósgyőri Képzőművész Stúdió 1976-tól bejárta az országot, és a világ számos pontjára is eljutott. Ennél jobban senki nem tudja ezt terjeszteni. Az Ady Endre Művelődési Központ három nevet adott meg, már ebben sem voltunk benne... És a végén - nem sajnálom tőle, de rosszul esett - egy diósgyőri kosárfonó bácsi nyerte a díjat. Már bocsánatot kérek, de, szóval, ha tényleg azért akarok díjat adni, mert tényleg azoknak akarom adni, akik tényleg a legtöbbet tették, akkor cselekedjünk úgy. Ha egy barátomnak akarom adni egyet, valamilyen címen, akkor ne nevezzük, ne definiáljuk így a díjat...

- Szimpatikus az a nézeted, hogy tényleg az után kapjon valaki elismerést, amit letett az asztalra. Sosem voltál megalkuvó.

- Szeretek mindenkinek a szemébe nézni, ez a gyengém. Nem várom el senkitől azt, hogy azért, mert mi haverok jó barátok vagyunk, vagy ismerjük egymást, nekem bármi előnyöm legyen, bármilyen elismerést adjon azért. Csak a munkában hiszek. Persze ennek ellenére minden rendszerben megkaptam az elismerést, a stúdió elismerése azonban várat magára még... Elmondok mégegy történetet. A stúdió első, vagy második évében - akkor meg javában szocializmus volt - a városi tanács elnöke felhívott magához az egyik este. Mondta, hogy ismeri az anyósomat, apósomat, anyámat, apámat, feleségemet, egyedül engem nem ismer. Tehetséges grafikusnak mondanak, segíteni szeretne nekem. Ezt nagyon elrontotta. Mondtam, hogy nekem van egy alkotóközösségem, azt kellene segítenie. Páros lábbal rúgott ki, többet a köszönésemet sem fogadta. Itthon én voltam a véres rongy, hogy lehetek ilyen eszement. Ha azt mondta volna, hogy kérem szépen, láttam a munkáit, elismerésem, ezért támogatni szeretném, akkor igent mondtam volna. De csak azért mert ismeri a családomat, engem nem támogasson...

- Nagyon érdekes és tanulságos beszélgetésen vagyunk túl, köszönöm szépen, hogy elfogadtad a felkérésem! Jó egészséget, jó munkát, sok boldogságot kívánok neked a továbbiakban is!