Miskolc városa - mint sok más város hazánkban - sokat szenvedett az első világháború folyamán. Szerencsére olyan zseniális ember álltak városunk élén ebben az időszakban dr. Nagy Ferenc és Szentpáli István személyében, akik a lehető legkisebb veszteségek elszenvedésével irányították Miskolcot.
Nagy Ferencnek méltó tanítómestere volt - az elődje, aki majd az utódja is lesz - Szentpáli István. Mellette dolgozott nyolc évig, ezalatt olyan lelkesedéssel, hogy mindenki benne látta a kiemelkedő képességű Szentpáli utódját. Így is történt, 1912-ben őt választották a leköszönő, országgyűlési képviselői mandátumot elnyert nagy polgármesterünk utódjául. Nagy tervekkel látott munkához, de sajnos csak két éve maradt békeidőben, ez jelentősen befolyásolta tevékenységét.
1914-ben Miskolcról is hadba vonultak a férfiak, a családfők, a fiatal és középkorú erős, dolgozó réteg tagjai. Az otthon maradottakról gondoskodnia kellett a városnak. Sajnos azonban három új rétege is kialakult a miskolci lakosságnak - de országosan, vagy Európa-szerte is mondhatjuk ezt - a háború sajátossága következtében. Az özvegyek, a hadiárvák és a hadirokkantak.
Nagy Ferenc a városépítési programját nem tudta megvalósítani, e helyett a lakosság élelmezésére kellett figyelmet fordítania. Olyan sikeres volt ezen a téren, hogy munkájára felfigyeltek országos szinten is. 1917-ben két hónapra főispánná nevezték ki, de csak azért, mert ez a "lépcsőfok" szükséges volt az Országos Közélelmezési Hivatal államtitkári pozíciójának elnyeréséhez. 1918 őszén pedig már a Közélelmezési Minisztérium tárca nélküli minisztereként láthattuk viszont.
1912-ben Miskolc a Sajó hajózhatósági munkálatainak végrehajtási központja lett, melynek terveit elhalasztották a háború miatt. Ekkor kezdődött az úgynevezett Agrártelep kialakítása is a Népkert mellett, ahol 1912 és 1914 között villanegyed épült. Vas- és fémipari szakiskola nyílt, kötőszövő gyár, palagyár kezdte meg működését. A Hejőcsaba és Felsőzsolca felé vezető utat állami pénzen újraburkolták.
A háborús készülődés fokozódott. Diósgyőrben a Vasgyár ágyút, géppuskát és acéllövedéket termelt. A nagyüzem mellett megépült az új fegyvergyár is.
1913. január 8-án dr. Tarnay Gyula lett Miskolc főispánja. Ebben az évben a miskolci bolgárkertészek a szerb-bolgár háború miatt hazatértek, ezáltal a piac zöldségek nélkül maradt. Gyorsan cselekedni kellett, a város állami kertészetet hozott létre 50 holdon a város határában. 1914-re ez a terület már 100 holdra bővült. Áprilisban honvéd-dandárparancsnokság alakult városunkban, majd egy városi téglagyár kezdte el termelését. A Szentpéteri kapuban kialakították az új köztemetőt, ezzel egyidejűleg a város 13 temetőjét zárták be. A Soltész Nagy Kálmán utcán új Szinva-híd létesül.
1914-ben csaknem másfél millió koronát szavaz meg a városi közgyűlés a vízvezeték és csatornázási, illetve útburkolati munkákhoz, amely már nem valósul meg a háború okán. A húsárak szabályozására hatósági mészárszék felállítását határozta el városunk. Állami borospince nyílt, illetve a villamosvasút második vágányának építésére is elkészültek a tervek. A leányiskola leánygimnáziummá való minősítését is támogatta a város.
Július 1-jén a város rendkívüli közgyűlésén dr. Tarnay Gyula jelentette be a trónörökös meggyilkolását, ekkor már mindenki sejti egy háború kirobbanását, illetve érzi ennek előszelét. Július 29-én Tarnay bejelenti a mozgósítás elrendelését is.
,,Tekintetes közgyűlés!
Midőn e közgyűlést megnyitom, mindnyájan hatása alatt állunk a közelmúlt napok tragédiájának. Ferencz Ferdinánd ő császári és királyi fenség vasárnap délelőtt Sarajevóban hitvesével együtt gálád merényletnek estek áldozatul.
Mint az összes fegyveres erő főfelügyelőjét hivatásának telesítése közben érte őt a fanatizált merénylő golyója mérhetetlen gyászba és fájdalomba borítva a monarchiát és vele együtt a magyar nemzetet és újabb szivetrázó megpróbáltatásnak téve ki a Habsburg-ház fejét, a királyok nesztorát, Szent István koronájának viselőjét, azt a csodálatos aggastyánt, ki az emberi kor végső határának területén is ép lélekkel, nagy lelki erővel intézi nemzetek sorsát s a mártírokra emlékeztető hitbeli szilárdsággal viseli a súlyos megpróbáltatások töviskoronáját.
Véres tragédiákban látta végzetszerűen elhullni azokat, akik szivéhez emberileg legközelebb álltak és most ismét egy rémes és kihalásában rettenetes merénylet folytán elvesztette oldala mellől azt a providenciánig férfiút is, akinek tudatos energiájára, tapasztalatokban megérett lelki tulajdonságaira nemzetek sorsát intéző gondoskodásában biztosan számíthatott.
A trónörökös személyéhez ködhomály, bizonytalanság, kétkedés és homály volt kötve, mégis mindannyian reménnyel és bizodalommal tekintettünk feléje, mert maga a nemes áldozat és felesége mint emberek vonzóak voltak és tiszteletreméltók. Példás házaspár, példás szülők, szereplésük szerint visszavonultak, de jótékonyak és barátságosak. Házasságuk által minden érző lélek és ideális szívmintaképei; mert a hatalom csúcsára hivatva, a legszebb érzést fölébe tették mindennek a világon és ezer akadályon keresztül diadalra vitték. Bizonyára nem közönséges lelkek azok, kik az igazi, mély emberi érzelmek valóságos hősei voltak és aki saját sorsának intézésében ekként cselekszik, az a népek érzelmeivel és sorsával sem bánhatott volna rosszul. Sajnos, mielőtt beléphettek volna a históriába, gonosz lelkek kinyitották előttük az örökkévalóság kapuját. Nem a trónra léptek egy új élet és kornak ígéretével, hanem leléptek szó nélkül az élet színpadáról mindörökre.
Vajjon nem tűnt-e el erős egyéniségével a monarchia imperializmusa, melyet csak egy öntudatos, erős akarat tarthatott fenn és valósíthatott meg? Vájjon meglesz-e a fiatal utódban minden képesség arra, hogy a széthúzó nemzetiségeknek imponáljon és azokat összetartani tudja?
Mindezek oly kérdések, melyekre választ adni nem tudunk, éppen úgy, mint ahogy keressük a merénylet okát, keressük a bűnöst és kénytelenek vagyunk megvallani, hogy történeti, lélektani és erkölcsi lehetetlenségbe ütközünk. Ez okból van a mi szivünk tele bánattal és fájdalommal és ez okból veszi körül bánat és fájdalom őszintén és mélyen ősz királyunkat. Mert mindegyikünk át van hatva azon gondolattól nehéz viszonyaink között, hogy az ő lelki erejére, hivatásának teljes átérzésére, balsorsban megedzett egyéniségére égető szükségünk van.
Alattvalói szeretettel, hűséggel, részvéttel állunk mindannyian urunk, királyunk oldala mellett, részt kérünk bánatából és a hívők imádságával ostromoljuk az eget, hogy viselni tudja, amit isten reá mért, hogy a legelvetemültebb, leggaládabb szándék is, mely a merényletben tetté vált, célját tévesztve a gondviselés kezében rá és nemzetünkre ne átkot, hanem áldást hozzon.
Az ősöktől öröklött alattvalói hűséggel és hódolattal adok e város nevében kifejezést érzelmeinknek és kérem a város polgármesterét hogy a részvét kifejezésére szolgáló inditványát előterjeszteni sziveskedjék.
(Miskolczi Napló – 1914. július 2.)
A város harci lázban égett. A kávéházak teraszain Rákóczi, Kossuth és Prinz Eugen indulókat húztak a városiak nagy-nagy örömére. Miskolc is háborút kívánt. A fiatalok lelkesek voltak, de a családosok rezignáltan vették tudomásul a mozgósítási parancsot. Az utcákon önkéntes szónokok tucatjai éltették a háborút, a hadiállapot elrendelését. A mai Petőfi utcai - akkor Urak utcai - Szinva-parton táboroztak a bevonuló katonák. A frontra indulókat Miskolcra kísérték a családtagok szerte a megyéből. Könnyes szemmel búcsúztak a szeretteiktől, akiket talán soha nem láttak viszont...
Források:
Leszih Andor - Halmay Béla: Miskolc és Borsod-Gömör-Kishont megyebeli községek
miskolc.hu
Miskolczi Napló
Somorjai Lehel: Az őszirózsás forradalomtól a trianoni békekötésig
