Három ikonikus miskolcit mutatok ma be a mai írásomban. Böczögő Józsefről már sokszor írtam, Mátyás Rudolfról és Mayer Józsefről talán kevésbé, ezt a mulasztásomat szeretném most pótolni.

Forrás: A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. - Dobrossy István: A miskolci Arany Korona Szálloda története

Mátyás Rudolf – Miskolc íze, Miskolc becsülete

Amikor Mátyás Rudolfról beszélünk, akkor nem egy „messzi világsztárról” van szó, hanem egy miskolci emberről, aki innen indult, és aki soha nem felejtette el, honnan jött.

Miskolc mindig kemény város volt. Itt semmit nem adtak ingyen. Aki boldogulni akart, annak dolgoznia kellett, tanulnia kellett, és ki kellett tartania. Mátyás Rudolf ebben a közegben nőtt fel, itt tanulta meg a szakma alapjait, és itt tanulta meg azt is, hogy minőség nélkül nincs becsület.

Ő nem a könnyebb utat választotta. A magyar konyhát képviselte akkor is, amikor a világ másfelé nézett. És mégis: világbajnok lett. Olyan szakmai elismeréseket szerzett, köztük a gasztronómia Oscar-díját, amelyek a legszűkebb nemzetközi elitbe emelték. Egy miskolci szakács.

De ami igazán fontos: Mátyás Rudolf nem elszakadt, hanem visszakötött. Vissza Miskolchoz, vissza az emberekhez, vissza a hagyományhoz. Ezért volt természetes, hogy részt vállalt a Miskolci Kocsonyafesztiválban is – nem dísznek, hanem felelősséggel.

Zsűritag volt, szakmai irányt mutatott, és egy időben a „kocsonyaőr” címet is viselte. Ez nem csak egy kedves elnevezés: azt jelentette, hogy a miskolci kocsonya minőségéért ő állt jót. Egy világszínvonalú szakember mondta ki, hogy ez így rendben van, ez Miskolchoz méltó.

Nevéhez kötődik a világ egyik legnagyobb kocsonyájának elkészítése is. Lehetne ezt rekordként emlegetni, de valójában ennél többről van szó: arról, hogy megmutattuk, a hagyomány és a teljesítmény nem ellentétei egymásnak.

Mátyás Rudolf története pontosan azt üzeni, amit Miskolc is: lehet nehéz sorsunk, lehetnek küzdelmeink, de ha van tudásunk, tartásunk és közösségünk, akkor nem kell lehajtani a fejünket senki előtt.

Ezért fontos emlékezni rá. Nem csak mint világbajnokra, hanem mint miskolci emberre, aki példát hagyott maga után.

A világ legnagyobb kocsonyája. rekordok.hu 

A Böczögő-korszak – a Korona aranykora

1907-ben új fejezet kezdődött a miskolci Korona Szálló történetében. A bérleti jogot Böczögő József nyerte el, aki korábban a Három Rózsa Szálloda üzletvezetőjeként már bizonyította kivételes tehetségét. A Korona fénykora egybeesett Miskolc városának aranykorával – nem véletlenül nevezték ezt az időszakot a „Böczögő-korszaknak”.

Böczögő József 1877-ben született Zala megyei Orosztonyban. Vendéglátós tudását Vas megyében és az ausztriai Ferringben szerezte meg. 1898-tól a miskolci Három Rózsa, majd az Abbázia Szálloda irányítója volt, 1907-től pedig a Korona Szálló és étterem bérlője lett. Munkája nyomán a Korona rövid idő alatt országos hírű hellyé vált.

Egészen új szemléletet hozott Miskolcra: a vendég számára a figyelem, az elegancia, a minőség volt az első. A Korona konyhája messze földön híressé vált, rendezvényei a pesti nagy szállodák színvonalát idézték. Nem véletlen, hogy elterjedt a mondás:

„Böczögő a legszerényebb ember, hiszen megél egy Koronából is.”

Pesti Hírlap

Grófok, bárók, hercegek, művészek és írók fordultak meg asztalainál. A pesti Gundel után az ország második legjobb vendéglőjeként tartották számon. Az Avason pincét vásárolt, Tapolcán az Anna vendéglőt vezette, és szőlőbirtokán házat épített – mindezt a szakma iránti szenvedély és a város iránti elkötelezettség vezérelte.

A hanyatlás nem az ő hibájából indult. A város a Korona felújítását vállalta, ám pénzhiány és politikai botrányok miatt a terhek Böczögő vállára kerültek. Saját vagyonából próbálta fenntartani és korszerűsíteni az épületet, miközben bevételei elapadtak. Bár országos sajtókampány és szakmai összefogás állt mellé, végül mindene ráment a Koronára.

1937-re csődbe jutott. A város megvonta tőle a bérleti jogot, a szállót mások kapták meg. Böczögő József – aki többet tett Miskolc idegenforgalmáért és hírnevéért, mint sok kortársa – megalázottan és elszegényedve hagyta el a várost. Kassán hunyt el 1946-ban.

Története nemcsak egy kivételes vendéglős sorsa, hanem figyelmeztetés is: hogyan bánik egy város azokkal, akik tehetségükkel és munkájukkal felemelték. Böczögő József neve méltán tartozik Miskolc legnagyobbjai közé – még ha életében ezt nem is kapta meg.

Mayer József és a Kispipa – egy miskolci vendéglő, amely várostörténetté vált

Vannak házak Miskolcon, amelyek nem pusztán falakból, téglákból és vakolatból állnak. Olyan helyek ezek, ahol generációk hagyták ott a hangjukat, a nevetésüket, az asztalra tett poharakat és a komoly beszélgetések súlyát. A Rákóczi utca egyik ilyen épülete volt – és bizonyos értelemben ma is az – a Kispipa vendéglő háza. Története pedig elválaszthatatlan Mayer József nevétől.

A Rákóczi utca 2. szám alatti, egyemeletes épület már a 19. század elején állt. Kezdetben görög kereskedők lakták, majd az 1840–50-es évektől fokozatosan vált vendéglátóhellyé. A ház sorsa azonban igazán akkor fordult várostörténeti irányba, amikor a 19. század végén Mayer József tulajdonába került.

Mayer József 1856-ban született, és már fiatalon a vendéglátás világában találta meg hivatását. Huszonkét éves korától vezette a Diósgyőri–Tapolca vendéglőt, később a vasgyári vendéglők bérlője lett, s ekkorra már egész Miskolcon ismerték nevét. Nem egyszerű vendéglős volt: szervező, közösségépítő, s egyben a város társasági életének egyik meghatározó alakja.

Mayer József. Fotó: Wikipédia

A Kispipa vendéglő Mayer József keze alatt nyerte el végleges arculatát. A korábbi kocsmából olyan vendéglátóhelyet formált, amely már nemcsak az ételről és italról szólt, hanem az együttlétről. Lakása az épület emeletén volt, így a Kispipa valóban „háznál lévő” vendéglővé vált: gazdája nemcsak nyitotta és zárta, hanem együtt élt vele.

A név – Kispipa – sem volt véletlen. A korabeli visszaemlékezések szerint Mayer József különös, több mint egy méter hosszú pipából szívta a dohányt, s ez a jellegzetes kellék idővel a vendéglő védjegyévé vált. De a Kispipa nemcsak egy anekdota miatt lett híres.

Mayer József szorosan kötődött a Miskolci Polgári Egylethez, majd a Polgári Kaszinóhoz, amely a város 19–20. századi szellemi és társasági életének egyik legfontosabb fóruma volt. A kaszinó rendezvényeinek rendszeresen a Kispipa adott otthont, s Mayer nemcsak vendéglősként, hanem szervezőként is meghatározó szerepet játszott az egylet életében. A beszélgetések, viták, előadások és baráti összejövetelek mögött ott volt az ő biztos keze – és a jól megtöltött poharak.

Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Mayer József kiváló bortermelő volt. Saját pincegazdaságának borai „Bodóvölgye” néven váltak ismertté, szüreti mulatságai pedig nemcsak a városban, hanem képeslapokon, országos híradásokban is hírét vitték Miskolcnak. A Kispipa így egyszerre volt vendéglő, borosgazda-birodalom és társasági központ.

Mayer József szakmai és emberi tekintélyét jól mutatja, hogy húsz éven át vezette a Borsod–Gömör–Kishont vármegyei Vendéglősök, Korcsmárosok, Kávésok és Szállodások Egyesületét, majd haláláig örökös díszelnöke maradt. 1939-ben, 83 éves korában hunyt el; sírja a mindszenti római katolikus temetőben található.

A Kispipa Mayer halála után még egy ideig megőrizte hírnevét, özvegye és gyermekei vitték tovább az üzletet. Az igazi törést az 1951-es államosítás hozta el: ezzel véget ért az a közel fél évszázados korszak, amikor a Kispipa neve egyet jelentett a miskolci vendéglátás minőségével és a városi polgári élettel.

A ház azonban megmaradt. Bár homlokzata az idők során egyszerűbbé, sivárabbá vált, s a régi cégér helyét később idegen reklámok vették át, a falak még ma is őrzik azt a múltat, amikor a vendéglő nemcsak kiszolgált, hanem közösséget teremtett.

A Kispipa és Mayer József története túlmutat önmagán. Arról mesél, hogy Miskolc polgári világa nem elvont fogalom volt, hanem mindennapi gyakorlat: beszélgetésekben, vitákban, poháremelésekben és szüreti mulatságokban élt. És amíg emlékezünk ezekre a helyekre és emberekre, addig a város múltja nem lezárt fejezet, hanem élő örökség marad.

Források:

Déli Hírlap - 1988. december 16; 1993. június 16.

Dobrossy István: A miskolci vendégfogadók és a vendéglátás története 1745-1845

Borsodi Levéltári Füzetek 39. - Kárpáti Béla: Miskolci várostörténeti kalendárium 

Pesti Napló - 1933. június 4., 1938. március 3.

miskolciszemelvenyek.blog.hu - A Korona-Avas szálló története 

Reggeli Hírlap - 1934. február 18.

Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap - 1935. november 8.

Magyar Nemzet - 2015. május 9.

A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. - Dobrossy István: A miskolci Arany Korona Szálloda története 1783-1987

Kárpáti Béla (szerk.): Első lépések a történelembe - Molnár Ferenc - Mátyás Gábor: A Korona Szálló története 

Pesti Hírlap - 1910. augusztus 20.

Ellenzék - 1909. november 3.

Esti Újság - 1938. július 20.

Üstökös - 1906. január 6.