Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc végén egy magas rangú orosz tiszt "akadt horogra", aki az orosz vezénylő tábornok testvére volt. Ruttkay Imre hadnagy vezetésével a Hámorban táborozó honvédek Görömbölytapolca környékén fogták el őt és kíséretét. A tábornok dühös lett, azonnali bombázással fenyegette meg városunkat, ha nem adják ki a testvérét. Az átadás megtörtént, közben az orosz és a magyar tisztek nagyon összebarátkoztak.

Az oroszok egyébként kedvelték Miskolcot és nem is egy katona a csapatát hátrahagyva a vármegyénkben lévő tót ajkú települések valamelyikén telepedett le.

Nézzük milyen véleménye volt Fatyiev kozák kapitánynak városunkról:

,,Utunkban Kassáról kezdve, már szőlőt is láttunk, csak aztán érkeztünk meg Miskolczra. No itt aztán már tiszta magyarok laknak. Ez a nép egészen más fajta, más jellem. E nép előkelő, derék, talán nem is vétkezem, ha kimondom, hogy nemes, jószívű, habár lázadó is volt."

(Forrás: Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV.)

Ennek az esetnek a hiteles leírására bukkantam az Egri Heti Lap egyik számában. Ezt a visszaemlékezést itt változtatás nélkül írom le. Ez egy felbecsülhetetlen emlék a szabadságharcról.

,,Ruttkay Imre, 1848—49-iki honvédbajtársunk, a „Borsodi Lapok“ egyik utóbbi számában a következő érdekes leírásátadja egy háborús kalandnak, melyet a 8-ik honvédzászlóalj egyikszázadával, melynek a nemrég elhalt Spányik volt a századosa,Ruttkay pedig a hadnagya, a muszkák betörése idején Diós-Győrtáján élt át:

>>A váczi ütközet után a mi századunk parancsot kapott, hogy kémszemlére menjen Beszterczebánya felé, mert már akkor hallatszott, hogy a muszka benyomult Magyarországba. Úgy is volt.

Csapatunk fölment Beszterczebányán túl, egészen a Kriván hegyekbe s a vidék egészen el volt lepve muszka csapatokkal. Görgei hadseregének zömével Losonczon kellett volna találkoznunk; de a mikor oda értünk, ott már a muszka hadsereg táborozott

Grabbe tábornok vezénylete alatt. Ott tudtuk meg, hogy Görgei onnan Rimaszombat felé Miskolcznak vette útját. Mi természetesen utána indultunk. De az országúton az azt meglepett muszkák miatt nem mehettünk, a hegyi utak használatára voltunk utalva,melyeken — ismeretlenek lévén a vidéken — gyakran eltévedtünk.

Utunk hosszú időt vett igénybe. Mikor a Hámorba értünk, hallóttuk, hogy Görgei Tokajnak ment s a muszkák ellepték a várost - így rekedtünk mi, csontunktól elválasztva, a Hámorba, nem mint guerillák, hanem mint rendes honvédek.

Ott persze saját föntartásunk és biztonságunk érdekében portyáztunk s előőrseink a muszka előőrsöket nem egyszer riasztották meg. Ott ismerkedtünk meg Herman Ottó édes atyjával, ki igen kedves, nyájas, úri ember volt. Ő és gyermekei gyakran kijártak hozzánk az Ó-Massába.

Egy nap Spányik kapitány azzal bízott meg engem, hogy egy szakaszt magamhoz véve, menjek le a diósgyőri erdőkbe cirkálni. Mi a „Tatárárkán“ keresztül hatolva, egy a „Komlós-árnyék“ szőllőben dolgozó embertől azt hallottuk, hogy onnan nem messzire egy fürdő van, görömbölyi Tapolcza.

— No oda már elmegyünk, — mondám embereimnek. — El is mentünk.

A mint a bokrok közül a mulató helyre tekintek, hát látom, hogy egy asztalnál két muszka tiszt ugyancsak fogyasztja a jó magyar bort. A harmadik tiszt ugyanakkor jött ki a fürdőből.

Embereimet az istálló hátsó fala mellé elrejtettem s meghagytam nekik, hogy onnan csak intésemre vonuljanak ki, magam pedig három altiszttel — kik föltüzött szuronynyal lövésre készen jöttek utánam, — a muszka tisztek asztalához közeledtem. Ezek, a mint észrevették, egészen láthatólag megrázkódtak. Egyik közülök pisztolyt ragadt s lőni akart, erre én „czél“-t vezényeltem s ők meggondolva, hogy ilyen közelről az én altisztjeim golyója mind a háromnak biztos halált oszt, megadták magukat s azonnal átadták kardjaikat. Intésemre az egész csapat utánam sorakozott és én a muszka tisztekkel ugyanarra a kocsira, melyen ők Miskolczról Tapolczára jöttek, fölülve, hajtattam egyenesen a Hámorba.

A három muszka tiszt hadi fogoly volt.

Másnap reggel a szegverő műhely mellett lévő korcsmánál (ha jól emlékszem, Zinzifa György volt benne a vendéglős) fölállított őrségtől jelentés jön, hogy csapatunk parancsnokával három civil ember és egy pap kiván beszélni.

Spányik kapitány kiadatta a rendeletet, hogy a három civil bejöhet, a pap pedig maradhat kinn a poszton.

Miskolczról egy küldöttség volt ez, László József városi főbíró vezetése alatt, két tanácsnok és Beller József felső-miskolczi plébános voltak a küldöttség tagjai.

Hárman voltunk Spányik kapitány szobájában: Ámon vasgyári igazgató, Spányik és én. Mikor a küldöttség megjelent, Amon magunkra hagyott bennünket.

László József főbíró remegő hangon ezeket adta elő:

— Kapitány ur! A Miskolczon székelő muszka generális megparancsolta nekünk, hogy a tegnap elfogott muszka tiszteket bármi áron is kiszabadítsuk. A három fogoly egyike magának a generálisnak édes testvére; nagyon is a lelkén feküdvén az elfogott tisztek sorsa, kimondta, hogy, ha a foglyoknak csak a hajok szála görbül is meg, ő Miskolcz városát fölgyujtatja, megbombáztatja.

Uraim! könyörüljenek, ne engedjék városunkat elpusztítani, adják át nekünk a tiszteket.

— Hja, uraim! — szól Spányik kapitány, — nem megy az olyan könnyen.

— Hát micsoda váltságot követelnek?

Ekkor Spányik és én a mellékszobába mentünk és elhatároztuk, hogy — a mint Spányik a küldöttségnek mondta: — Ha maga a generális értök jön, de egyedül, akkor a foglyokat kiadjuk.

A küldöttség eltávozott.

Még az nap este futár érkezett a főbírótól, a ki tudatta, hogy a generális kész másnap kijönni, ha Írásbeli okmányt adunk neki arról, hogy semmi bántalma nem lesz.

— Mondja meg küldőinek, — szólt Spányik a futárhoz, — mi magyar emberek vagyunk, kik erre szavunkat adjuk.

Másnap őrségünk tisztelgett a generálisnak. Alsó-Hámorban a fürdőház mellett fogadtuk őt. Fölvezettük a Táj partjára s a regényes utón - ő gyönyörködve a természet eme ritka szépségében — gyalog mentünk hárman Ó-Massára. A fogoly tisztek épen a tó partján sétáltak, midőn a generálist megpillantották. Futottak eléje, a generális össze-vissza csókolta testvérét és miután megtudta, hogy a foglyoknak milyen jó dolguk, úri ellátásuk volt, minket is össze-vissza csókolt.

Erre egy kis barátságos kvaterkázás következett. Ebben már Amon is részt vett, a ki értvén a tót nyelvet, annyira-mennyire tudott a muszkákkal beszélgetni. A búcsúzán alkalmával megkért bennünket a generális, hogy másnap adjuk vissza neki e látogatást- Miskolczon.

Ez a meghívás nagy szöget ütött, fejünkbe. Nem akartunk hinni a muszkának, bár ő is becsületszavával biztosított sértetlenségünkről, mégis nagy gondot adott nekünk. Végtére is katonák voltunk, háborús időben nem egyszer néztünk a halállal farkasszemet, elhatároztuk, hogy elmegyünk.

Másnap délután Ámon igazgató kocsiján mentünk Miskolczra.

Mikor Diósgyőrt elhagytuk, muszka lovasok czirkáltak az országúton. Mind félre állt és szalutált.

— Jó jel! — monda Spánvik, úgy látszik, hogy szívesen látott vendégek leszünk Miskolczon.

Ugy is volt.

Mikor a Nagy-Hunyad-utczára értünk, nagy néptömeg, polgárok és muszka katonák fogták kocsinkat körül. Egy törzstiszt jött lóháton elénk, a ki a nép sürü sorfala között vezetett bennünket a Szathmáry féle házba, melynek emeletén a generális lakott.

A nagy terem tele volt törzstisztekkel. Mikor köztük megjelentünk, először a generális megcsókolt mind a kettőnket. Azután a többi tisztek össze-vissza nyaltak-faltak, hogy a nagy szeretkezés miatt alig tudtunk egy kis italhoz jutni.

— Ráki! ráki! — nyújták a vad italt vagy tiz felől.

Jót huztunk belőle, de igen savanyu arczot vágtunk utána.

— Vino, vino! — mondom egy tisztnek.

Erre a szóra annyi boros üveget nyomtak a kezembe, hogy azt sem tudtam, melyikből igyam. Felséges bor volt.

Kis idő múlva asztalhoz ültünk. Ettünk, ittunk. Este felé már mindenik muszka tiszttel bruderschaftot ittunk. Éjfél tájon annyira belemelegedtünk a mulatságba, hogy Spányik és én egészen el voltunk érzékenyülve; talán még muszkául is beszéltünk.

Reggel azután egy egész életünkre szép emléket — a muszka ölelkezés emlékét — vive magunkkal, visszatértünk a Hámorba.

Szép napok voltak ezek. De nem sokára jöttek a keserű napok is.

Egy szép nap Vadnay Pál, ki akkor központi főszolgabiró volt, kihozta nekünk Görgei parancsát, hogy tegyük le a fegyvert s menjen haza mindenki békés otthonába.

Keserű érzések között raktuk le a fegyvereket.

— Elmehet mindenki haza! — mondó Spányik.

Elment mindenki. A körülbelül háromszáz embert számláló csapat mind a Duna mellékéről való volt. Csak én maradtam itt.

Meg az a muszka katona, ki a Kriván-hegy vidékén szegődött századunkhoz és azontúl az egész hadjárati idő alatt nem akart csapatunktól elválni. Hűséges, ügyes ember volt!

— Hát te merre mégysz? — kérdém tőle.

Csak jelek által mutatta hogy bizony ő nem megy Muszkaországba, hanem itt marad.

Már el is felejtettem a muszkát. De ezelőtt vagy tiz évvel a Fazekas-utczán járva, egy faszenes szekér mellől megszólít egy ember.

— Jó reggelt kívánok, hadnagy ur!

Kicsoda maga?

— Én vágyom a muszka. Szénégető vagyoni a Mályinkából. Ez a szekér az enyém, van házam feleségem, vannak gyermekeim.

No, az Isten áldjon meg!<<”

(Egri Hír Lap – 1886. május 4.)

Ruttkay Imre hadnagyról ezt találtam:

,,Ruttkay Imre (alsó- és felső-ruttkai), 1848—1849. honvéd-hadnagy, Miskolcz városát mint iktató 25 évig szolgálta. Meghalt 1887. jan. 1. Miskolczon 64 éves korában.”

(Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, 11. kötet)