A Miskolci Holding együttműködésével egy izgalmas projekt van készülőben: szeretnénk közelebb hozni a miskolci főutca épületeinek történetét a város lakóihoz és az ide érkező turistákhoz.

Ebben az írásban két különleges történetet mutatok be.

Az egyik a főutca egykori ékköve, az Erzsébet fürdő, amely nem csupán tisztálkodási hely volt, hanem a polgári élet fontos színtere. Gőz, elegancia, társasági jelenlét – a városi modernitás egyik jelképe a maga korában.

A másik a legendás Három Rózsa Szálló, amely utazók, kereskedők, művészek és közéleti szereplők találkozóhelye volt. Falai között nemcsak vendégek szálltak meg, hanem történetek is születtek.

Két épület, két funkció – mégis közös bennük, hogy a miskolci főutca lüktetését, társadalmi és gazdasági pezsgését tükrözik. Olyan helyek, amelyek mellett ma talán észrevétlenül haladunk el, pedig múltjuk a város egészének történetét meséli el.

Az Erzsébet fürdő – Miskolc első közfürdőjének története

Amikor a Papmalom helyén a város teret rendezett, a miskolciak hamar felismerték: a fejlődő, polgárosodó városnak korszerű közfürdőre van szüksége. A korábbi fürdők már nem tudták kiszolgálni az egyre növekvő igényeket, így 1890-ben felvetődött egy modern városi fürdő megépítésének gondolata.

A terveket Adler Károly készítette. Az építkezés 1892-ben indult, és néhány hónap alatt elkészült az eklektikus stílusú közintézmény, amelyet 1893-ban adtak át. A beruházást részvényjegyzéssel is támogatta a város közönsége – sokan érezték úgy, hogy egy modern fürdő a polgári kultúra elengedhetetlen része.

A fürdőtársaság elképzelése szerint az épület centrumában meleg vizű medence kapott helyet, mellette egy langyos és egy kisebb hideg vizű medence szolgálta a vendégeket. A Szinva felőli oldalon 22×9,5 méteres uszodát alakítottak ki. Az építmény főhomlokzata a telek felét foglalta el; a fennmaradó, mintegy 50 méter hosszú és 34 méter széles terület későbbi bővítésre szolgált volna – ez azonban végül nem valósult meg.

Fotó: Dobrossy István - Barna György: Miskolc belvárosa - házak, emberek, történetek

A 49,5×12 méteres alapterületű főépület középpontjában lépcsőn megközelíthető, kupolás előcsarnok állt, amely a belső tér reprezentatív magja volt. Innen jobbra és balra folyosók nyíltak: az északi oldalon első osztályú, a délin másodosztályú kádfürdők kaptak helyet. A belső elrendezés a keleti és nyugati homlokzaton is azonos tagolást mutatott.

A kupolacsarnokból külön előtéren át lehetett eljutni az uszodába, illetve a medencék vetkőzőihez. Az uszoda és a fürdőmedencék önálló építményként kapcsolódtak a komplexumhoz. Az uszoda kelet és dél felé kapott nyílászárókat, míg a medencék – a hozzájuk tartozó zuhanyzóval, gőzkamrával, dörzsölővel, szárítóval és fodrászteremmel – keleti, északi és nyugati irányból természetes megvilágítást biztosító ablakokkal épültek. A nyugati határon szoba, konyha, kazánház, gépház és szivattyúterem zárta az épületegyüttest.

A fürdőhöz – és a városképhez – szervesen hozzátartozott a messze magasodó kémény, amely évtizedeken át jelezte a széntüzeléses vízmelegítés működését. Ezt 1974–1975 között robbantással bontották le, ekkor szűnt meg a régi fűtési rendszer.

Az Erzsébet fürdő már a 20. század elején népszerűvé vált, ezért európai minták alapján korszerűsítették és bővítették. Az ötvenes évektől a Miskolci Vízművek és Fürdők Vállalat üzemeltette. Az idő azonban nem kímélte az épületet: állapota az 1990-es évekre jelentősen leromlott, 1994-ben bezárták.

1996-ban a város értékesítette az ingatlant. A főépület felújításon esett át, az uszodarészt elbontották. A rekonstrukció – amelynek során a kupolát üvegszerkezettel építették újjá – új, modern karaktert adott az épületnek. 2010-ben az egykori közfürdő immár komplex diagnosztikai és egészségügyi központként nyílt meg újra. Ma gyógyászati magánrendelők és egészségmegőrző szolgáltatások működnek falai között.

Az Erzsébet fürdő története így jóval több, mint egy intézmény históriája. Összekapcsolja az Erzsébet tér, a Dísz tér, majd a Szent István tér átalakulását és a belváros integrált fejlesztését. Volt a polgári tisztálkodás és találkozás tere, a modern városi infrastruktúra jelképe, majd a gyógyulás helyszíne.

Ahogy változott Miskolc arculata, úgy változott a fürdő funkciója is – de kupolája ma is emlékeztet arra a korszakra, amikor a város tudatosan építette saját jövőjét.

A Három Rózsa manapság

„Grand Hotel”, a Három Rózsához

A Széchenyi és a Kazinczy utca sarkán álló, ma is meghatározó rózsaszín épület nem csupán városképi elem, hanem Miskolc egyik legsűrűbb történeti emlékezettel bíró helyszíne. Ezen a telken mindig korcsma vagy fogadó állt: már az 1702-es miskolci kötelkönyv is említi, amikor még „Kura korcsma” néven működött itt italmérés.

1767-ben a diósgyőri koronauradalom új, korszerű fogadót építtetett a helyén: ötszobás házat pincékkel, istállóval és kocsiszínnel – a kor vidéki vendéglátásának minden kellékével. Ekkortájt rögzült a neve is: „uradalmi Három Rózsa”. Az 1830-as leírás szerint „jó anyagból, szilárdan épült, zsindelytetős ház” volt, amely hamarosan Miskolc egyik legfontosabb közlekedési és társadalmi középpontjává vált. 

1840-ben itt szállt meg kíséretével Kossuth Lajos, aki Zemplénből Pest felé tartva állt meg Miskolcon. A korabeli beszámolók szerint a fogadó előtti hepehupás kövezeten, egy olajlámpa fényénél hallgatták beszédét az összesereglett fiatalok.

1851-ben Albrecht főherceg is itt volt vendég, később pedig megfordult a falak között Ferenc József, Rudolf trónörökös és Edward walesi herceg is. A rangos látogatások már egy új korszak előszelét jelezték. 1872-ben két tehetős miskolci polgár, Szabó Gyula és Pilta Miklós megvásárolta az épületet az uradalomtól. A régi fogadót földig bontották, és 1878-ra felépítették azt a kétemeletes, modern szálloda- és üzletház-együttest, amelynek alaprajza és homlokzata lényegében ma is meghatározza a városképet. Megszületett a Grand Hotel.

Az új szálloda rövid időre Miskolc első számú vendéglátóhelyévé vált, ám neve és bérlői gyakran változtak. Első bérlőjéről Hotel „Stőgmáyer”-nek hívták, 1888-tól „Dresdner” Szállodaként működött, majd „Seper” Szálló, később „Kepes” Szálloda néven hirdették. Éttermei, kávéháza, sörözője és szobái azonban hosszú távon nem bizonyultak jövedelmezőnek: magánszemélyek és részvénytársaságok sora ment csődbe az üzemeltetés során. Az első világháború után egy görög kereskedő leszármazott, a gazdag földbirtokos Xiffkovics Emil vásárolta meg az épületet. A Reggeli Hírlap 1919 novemberében már arról tudósított, hogy Freidmann Dávid megszerezte a bérleti jogot, és vállalta a „modernizálást” is.

A gazdasági válság azonban kimondta a történelmi ítéletet: 1934-ben, 56 év működés után a szállodát megszüntették. A Felsőmagyarország című lap így búcsúzott tőle:

„Fényes fogadások, nagyszerű bankettek, híres bálok és hangversenyek színtere volt a Három Rózsa vendégfogadó… melyet szállodai minőségben halálra ítélt a gazdasági válság.”

A szállodát Manner László tervei alapján Katona Lajos és fia alakították át. A terv négy nap alatt készült el, az átalakítás alig három hónapig tartott. A Grand Hotel helyén Miskolc egyik legmodernebb bérháza született meg. Az első és második emeleti lakásokat hamar birtokba vette a városi elit: orvosok, ügyvédek, kereskedők találták meg itt új otthonukat a még csendes főutca előkelő lakásaiban.

A Három Rózsa tehát nem pusztult el – átalakult. Földszintjén üzletek nyíltak, köztük a közelmúltig működő Fehér Kígyó gyógyszertár. Az épület túlélte korát, funkciót váltott, és új jelentést nyert. A 20–21. századi felújítások és műemléki védelem révén ma ismét a belváros dísze: csendes tanúja annak, miként válik a fényűző múlt emlékezetté, az emlékezet pedig identitássá Miskolc szívében.