Két különleges történet, amelyek az avasi temető csendje mögött rejtőző múltat hozzák közelebb hozzánk. Az egyik a sírkert titokzatos, olykor hátborzongató eseteit idézi fel, míg a másik egy különös, járvány idején született hagyományba enged betekintést. Legendák, valós események és emberi sorsok fonódnak össze bennük. Érdemes elmerülni bennük – mert az Avas nemcsak emlékhely, hanem történetek kimeríthetetlen tárháza is. 

Az avasi temető titkai

A húszas években az avasi református temető harangozója/toronyőre nyilatkozott a Miskolci Naplónak, a sírkertben történt legmeghökkentőbb esetekről. Többek között a higannyal bebalzsamozott emberről, a négy mázsás asszonyról vagy az ónodi országgyűlés halottairól.

,,Dobos Ferenc bácsi, a közel évezredes Avasi templom és temető öreg gondozója, szives mesélője évtizedek élményeinek s mikor megmondom neki, hogy miért jöttem, egész természetesnek veszi, hogy felkerestem őt. Beszól a lányának a kabátjáért, panyókára veti és elvonulunk a forgalmas út mellől egy csendes helyre s kedvesen invitál, üljek le én is mellé, egyik tavaszosam langymeleg kriptapárkányra. Itt adom félórás beszélgetésünk magvát.

- Bizony régen őrzöm, gondolom már ezt a portát. 38 év alatt Simon János és több más újságíró többször felkerestek s segítettem kutatni, keresni nekik az öreg temető hantjai között. Olyant tessék tehát kérdezni, ami iránt mások nem érdeklődtek."

(Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról)

És elkezdett mesélni Dobos bácsi, aki - bár ebben a cikkben erről nem volt szó - még Herman Ottót is sok információval segítette a munkája során.

Először egy négy mázsás halottról beszél, akit csak nagy nehézségek árán tudtak eltemetni.

,,- Még ilyen esetet talán a világ sem látott. Tóth Mihályné az Urak utcáján (a mai Petőfi Sándor utca, a szerk.) egy ügyvédnek volt a felesége s olyan kövér volt, hogy magunkfajta ember hat is kitellett volna belőle. Egymaga képtelen volt ültőhelyéből felkelni. A hónaljába egy „gurtnyi“ volt akasztva, amelyből két oldalt kötél mereszkedett a mestergerendába csavart csigába és azon húzta fel négy ember, ha fel akart állani.

- Mikor meghalt szegény - hírtelen halt meg -, volt nagy riadalom. Az egész megyét beszaladgálták koporsó után, de nem találtak sehol olyan széles koporsót, ami neki megfelelő lett, ki végre utolsó nap közönséges fenyőfadeszkából mi csináltunk neki egy hatalmas koporsót - de inkább láda volt az -, amelynek a szélessége 120 centiméter volt és abban helyeztük el a négymázsás halottat. A temetésével is szörnyű baj volt. Majd elfelejtem megmondani: a koporsót fekete bársonnyal vontuk be, azt szögeztük rá, hogy mégis nézzen ki valahogy.

- Mikor temetésre került a sor, eljött a fél város csudájára. Nyolc ember tartotta a koporsót, nyakukban „gurtnyival“ megerősítve. A Kardos-féle telek sarkán azonban megakadtak. Akkor kötelet kötöttünk a koporsóra és fölülről az avasi templom tövéből 20 ember húzta fel a partra a koporsót a nyolc emberrel együtt. A sirbatevésnél is baj volt. Négy kötélen tizenhat ember eresztette le a szörnyű terhet. De azért jól eltemettük. Három méter mély volt a sirja."

(Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról)

Egy jeltelen sír volt a következő állomás, amiből sok bonyodalma származott Dobos bácsinak. Pár évtizeddel az interjú előtt elmondta ugyanis Miskolcz-Simon János helytörténész-levéltárosnak, hogy ott fekszenek Rakovszky Menyhért és Okolicsányi Kristóf Turóc vármegyei követek, akiket az ónodi országgyűlésen kaszaboltak le Rákóczi Ferenc hívei, miután a fejedelemmel ellentétben a labancokkal való megegyezés hívei voltak. Állítólag azért kerültek ide, mert ez egyikőjüknek miskolci szerelme volt, ő hozatta el ide a temetetlen tetemeket.

,,Egyszer irt erről Simon János is pár sort és akkor nagy baj, nagy kavarodás lett belőle. Még az akkori polgármester, néhai Soltész Nagy Kálmán is följött miatta a temetőbe. Egész sereg úr kisérte, megvizsgálták a sírköveket, kötelet kötöttek rá és a két emlékkövet levitték a múzeumba."

(Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról)

De Dobos bácsi nem hagyta abba a mesélést, szinte"záporoztak"belőle a történetek.

,,- Itt alig pár lépésnyire van egy sír, most Varga Sámuel timármester nyugszik benne. Ennek is érdekes a története.

Ebben a sírban, mikor kiásták, megtaláltuk a higannyal bebalzsamozott embert. 1897-ben, mikor Varga Sámuel timármester meghalt, sírhelyet kerestek a hozzátartozók. Egy jeltelen, elsimult sirhant helyén jelölték ki a helyet, ahol az uj sirt meg kellett ásni. Hozzá is fogtak azonnal és mikor már három méter mélységnyire ástak, a sírásók rémes jajveszékelése és a kutyám rettenetes vonítása ütötte meg a fülemet. A sír felé szaladtam, de alig, hogy odaértem, vissza kellett fordulnom, mert borzalmas szag terjengett a sir körül. Hamar betömtem az orromat és fülemet fodormenta levéllel és leszállattam én is a gödörbe. Az elájult sírásokat alig tudtam kötélen kimenteni. Mikor némileg eloszlotta rémes szag újból lementem és szenzációs fölfedezést, tettem.

- Hatalmas, soha el nem képzelt, félméteres átmérőjű emberi koponyára akadtam, amelynek felső része még teljesen ép volt és az agyelő helyén folyékony higany csillogott. A koponyacsont egy 80 centiméteres átmérőjű, egy ceniméter vastag posztóju kalapban feküdt. Olyan volt mint egy esernyő. Fel is jegyeztem ezt a dolgot, hogy soha el ne felejtsem. Valószínű, hogy az illetőt a saját korában is csodálatosnak, rendkívülinek tartották és ezért balzsamozták be higannyal."

(Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról)

1903-ban Lovász Imréné temetésére ásták a sírt, amikor három méter mélyen egy palackra bukkantak. A palackban jó minőségű szilva pálinka volt, a sírásó meg is kóstolta. Minden bizonnyal szerette a házipálinkát az elhunyt.

,,A legvastagabb koponyáju ember sem utolsó eset. Barczikai István vármegyei tisztviselő, akit 1882-ben temettek, szerelem féltésből öngyilkosságot követett el. Egy vadászpuskából szarvasnak szánt golyóval a szájába lőtt. Az öngyilkosság után még tizenöt napi élt és mindenki csodálkozott rajta, hogy a hatalmas lövés nem jött ki a koponyáján. Akkoriban lefürészelték a koponya felső részét - ma is a kórházban tartják spirituszban.

Idő múltával, mikor egy rokonát temették ugyanebbe a sírba, kiváncsi voltam, hogy tényleg igaz-e Barczikai István koponyájáról elterjedt hír. Megmértem a lefürészelt koponyacsont vastagságát, 15 miliméter volt."

(Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról)

Az öngyilkosok kedvenc helye az avasi temető volt abban az időben, ott is a Latabár kripta környéke.

Egy diákról mesélt először Dobos Ferenc, aki szíven lőtte magát a templom tövében. Szerelmes volt egy lányba, utolsó szerelmi vallomását a templom falára írta piros ceruzával. A toronyőr kíváncsi volt, hogy a leány feljön-e megnézni a neki szánt üzenetet, de hiába állt lesben, nem látta, nem jött a hölgy, az üzenetet pedig végül lemosta az eső...

Benedek Miska mészárosinas azért jött a miskolci vásárra, hogy eladja a borjút, melyet rá bíztak. Az üzlet sikeres volt, a pénzt azonban elvesztette a szegény fiú. A temető környékén kóborolt, nem mert hazamenni. A vásár másnapjának reggelén a Latabár kripta mellett felakasztotta magát...

Végül nemrégiben általam is megírt Latabár kriptában történt furcsa esetről mesélt az öreg harangozó.

,,A városban széltében-hosszában el van terjedve, hogy egy mulató társaság, mikor az Avasról lefelé tartott, a Latabár kripta előtt megállott és a társaság tagjai vidám nótázásba kezdtek és illuminált állapotban azt kiabálták: „Latabár, kelj fel!“ és errevalaki kijött a kriptából, amitőla beborozot társaság tagjai úgymegijedtek, hogy meg sem állottak az Erzsébet-térig.

Ez nemígy volt. A Latabár kriptát egy kőműves javította és déli időben bevonult a kripta ajtaja mögé pihenni. Javában aludt, mikor megeredt az eső, amely egy budapesti urat, ki az Avast volt megnézni, a kripta bejáratához szorított. A kőműves az ajtót előzőleg kitámasztotta, amit az odamenekülő pesti úr véletlenül meglökött, ez rádült az ott alvó kőművesre, aki nagy méltatlankodással vette az esetet és ugyancsak rámordult az illetőre, aki annyira megijedt a sötétben lejátszódó jelenettől, hogy rémülten menekült a kriptából és alig birtam vele megértetni, hogy nem támadt fel Latabár, csak a kőműves dolgozik a kripta belsejében."

(Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról)

Forrás:

Miskolci Napló - 1925. április 12. - Beszélgetés Dobos bácsival a négymázsás asszonyról, a sírban talált ezer éves szilvóriumról, a higannyal balzsamozott emberről és egyéb furcsaságokról

Esküvő a temetőben

Egy nagyon érdekes régi zsidó hagyományról olvastam miközben a Reggeli Hírlap spanyolnátháról szóló írásai között kutattam. Egy különleges szokásról, amely az adott betegség, járvány további pusztítását meggátolni hivatott.

A miskolci napilap 1918 október 13-án ír egy tervezett esküvőről, amelyet a közeljövőben szeretnének megtartani. De mi is ez a szokás, hagyomány, legenda pontosan? Miért különleges?

,,És mikor pusztitó járványok dühöngtek a vészszel szemben tehetetlenül álló emberiség közt, akkor a vallásos és istenfélő emberek adakozásából összegyűjtöttek egy nagyobb összeget. Aztán kikerestek maguk közül egy szegény és árva leányt, meg egy szegény és dolgozó fiut és összeházasították őket.

A legenda ezüst gyöngyü és rejtélyes szavai szerint ezt az esküvőt künn, a holtak birodalmában, a csendes és porladó holtak között kell meg tartani..."

(Reggeli Hírlap - 1918. október 13.)

A lap információi szerint az 1879-es kolerajárvány idején az összes magyarországi zsidó hitközség követte ezt az ősi szokást. A miskolci öregek között ekkor sok olyan élt még, aki emlékezett erre a szertartásra.

1918 elején ismét egy félelmetes járvány ütötte fel a fejét a világon. A spanyolnátha volt az, amely a legpusztítóbb járványok egyike volt az írott történelem óta. A Földön mindenhol pusztitott, több tízmillió halálos áldozatot követelt.

Magyarországra, azon belül Miskolcra 1918 nyarán érkezett a ,,spanyol betegség". Október közepére már százak haltak meg és sokezren betegedtek meg a járvány következtében. Ekkor jutott az eszébe az öregeknek a régi hagyomány. Kelet-Európában először Varsóban, majd hazánk több városában is felélesztették ezt a legendát. Az országban először Szatmárnémetiben volt esküvő a temetőben, ott a fél város kísérte az ifjú pár egybekelését.

A miskolci ortodox hitközség vezetői nagyon kétségbe voltak esve a spanyolnátha pusztítását látván, ezért Bodrogkeresztúrra utaztak, ahol a híres rabbi, Reb Sájele segítéségét kérték. Ő is a régi hagyomány, szokás felélesztését javasolta: két sanyarú sorsú fiatalt kell összeadni, akárcsak a hozományukat.

A város zsidósága azonnal megmozdult a jótékony úgy érdekeben. Napok alatt 10 000 korona hozományt adtak össze a hitközség tagjai. Az adakozásban elől járt egy bizonyos Fürth Mór nevű kereskedő, aki egymaga kétezer koronát ajánlott fel e nemes célra.

A házasulandó felek is meg voltak már: a menyasszony egy árva leány, jelesül Fleschner Peppi, az ortodox rabbi nevelt lánya. A vőlegény egy Margitta Mihály nevű rokkant katona, aki kőfaragó segéd volt, de a háborúban lebénult a bal keze, így nem talált munkát. Egy saját üzletet szeretett volna nyitni a hozományból. Ki is tűzték az esküvő napját, annak rendje és módja szerint. Október 15-én, kedden, 15 órától az avasi zsidó temetőben került volna sor az eseményre, amit széles érdeklődés övezett.

Azonban az a hír járta, az esküvő elmarad. A vőlegény - úgy tűnt - az utolsó pillanatban kihátrált az esemény elől. Persze, ahogy az lenni szokott, elkezdődtek a találgatások a lehetséges okokról. A Reggeli Hírlap az írja, hogy két ok lehet a visszalépés hátterében. Az egyik az, hogy a férfi hazament a családjához a fővárosba, és nekik bizony csak most mondta el a történetet. Azonnal le is beszélték a nem mindennapi frigyről az addig még lelkes vőlegényt. A másik ok az lehetett a háttérben, hogy a menyasszonyt csak most ismerte meg a férfi és nem volt vele megelégedve, nem tetszett neki. Az újságíró sajnálkozik az esküvő elmaradása miatt.

Aztán a cikk alján azt írja az újság, hogy este, lapzárta előtt rohant be hozzájuk a hozomány legnagyobb mecénása Fürth Mór, azzal a jó hírrel: mégis lesz esküvő. A vőlegény csak az iratait ment intézni Pestre, közben pedig maga is elkapta a spanyolnáthát, így pár napra ágynak dőlt. Ezért nem jelentkezett. De azt mondta a miskolciak által küldött"követnek", hogy, ha pár nap csúszással is, de meg lesz tartva az esküvő.

Október 27-én megerősítette az esküvő tényét a Reggeli Hírlap, tényként közölve az október 29., keddi dátumot. Ez az utolsó hír egyébként a miskolci lapokban az esküvőről. Sem egy kishír, sem egy rövidhír. Egyik lap sem foglalkozik vele többet. Nem tudni miért. Egyszerűen rejtély maradt.

A Kecskeméti Lapok nevű újságban azonban október 31-én találtam egy cikket arról, hogy a esküvő létrejött. Az esküvő a temetőben megtartatott. Reméljük boldogan élték életüket tovább, immár egy párt alkotva.

A spanyolnátha lassan "enyhülni" kezdett a városban, majd december végére egészen visszaesett a terjedése. Hogy az esküvőnek köszönhetően, vagy amúgy is így történt volna, azt már döntse el ki-ki maga...

Esküvő a temetőben - országszerte

- 1891-ben Munkácson ,,vörheny és difteritisz"szedi áldozatait a lakosság körében. A zsidó hitközség feleleveníti az ősi szertartást.

- 1910 decemberében járunk, a helyszín a rákoskeresztúri zsidó temető. Mózes Kornélia köt örök hűséget Berkovits Arthurral.

- 1911-ben Máramarosszigeten tombol a ,,vörhenyjárvány"(skarlát). Egy negyven éves"leányt"adott össze egy huszonhat éves néma fiúval Teitelbaum főrabbi.

- 1927-ben Huszton tífusz pusztít. Itt is sor került az ősi szertartásra.

Források:

Reggeli Hírlap - 1918. október 13., október 15., október 23., október 27.,

Kecskeméti lapok 1918. október 31.

Az Ujság - 1910. december 6.

Szegedi Friss Ujsag - 1927. január 30.

Pesti Napló - 1911. május 18.

Miskolczi Napló - 1918. október 20.

zsido.com

Czeigler Gusztáv – Clauser Mihály et al.: A magyar tüzér. A magyar tüzérség története (Budapest, 1939)9. III. RÉSZ • A MAGYARTÜZÉR FÉNYKÉPCSARNOKA • Altisztek, tisztesek és tüzérek.