A főutcán nap mint nap emberek ezrei sétálnak végig. Elmennek hidak, szobrok, régi házak, egykori fogadók és történelmi emlékek mellett. Látják őket, de sokszor nem is sejtik, milyen sorsok, legendák és évszázadok bújnak meg a homlokzatok mögött.
Fotó: Horváth Csongor
Éppen ezért született meg a MIMI-applikáció városi sétája. Nem egyszerű idegenvezetésnek szántuk, hanem egy időutazásnak. Tíz állomás, tíz történet, amelyek együtt egy egészen más Miskolcot mutatnak meg. Azt a várost, amelyet nem lehet öt perc alatt megismerni, de amely minden alkalommal ad valami újat annak, aki nyitott szemmel jár. Most ennek a sétának a leírását olvashatjátok. Szeptemberben folytatjuk!
És óriási köszönet mindenkinek, aki eljött a 40 fokos meleg ellenére! A nyolcvan darab kis útlevél kevés volt... Akik nem kaptak, azoknál pótolni fogjuk.
Szerelmesek hídja
Vajon hányan sétálnak át nap mint nap a Szinva fölött úgy, hogy nem is sejtik: ezeket a hidakat egykor a szerelem hídjainak nevezték?
Pedig a régi Miskolcon az Urak utcai és a Kálvin utcai hidak nem csupán a patak két partját kötötték össze. A korabeli leírások szerint innen tárult fel a város egyik legszebb látképe. A magas, öreg házfalak között kanyargó Szinva romantikus hangulata sokakat megihletett, ezért ragadt rájuk a „szerelmesek hídja” elnevezés.
A hagyomány azonban nemcsak Miskolcon élt tovább. Sokan ismerik a pécsi lakatfalat, ahol a szerelmesek lakatokat helyeznek el szerelmük jelképeként. Kevésbé köztudott, hogy 2006-ban Miskolc is csatlakozott ehhez a kedves szokáshoz.
A legenda szerint a lakatot együtt kell felhelyezni. Ezután a szerelmesek megvallják egymásnak érzéseiket, majd mindketten egy-egy kulcsot dobnak a válluk fölött a Szinvába. A víz elsodorja a kulcsokat, ahogyan az idő is magával viszi a hétköznapokat, a szerelem azonban – akárcsak a patak – tovább hömpölyög. Ez a gesztus azt jelképezi, hogy a kapcsolat többé nem nyitható fel, összetartozásuk örök.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
A híd azonban nemcsak szerelmi történeteket őriz.
1707-ben, az ónodi országgyűlésen született meg a magyar történelem egyik legjelentősebb döntése: kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Az eseményt azonban egy véres epizód is beárnyékolta. Túróc vármegye követeit, Okolicsányi Kristófot és Rakovszky Menyhértet hűtlenséggel vádolták meg, majd a feldühödött katonák a helyszínen megölték őket.
Innen azonban már a szerelem és a legenda veszi át a történelem helyét.
A miskolci hagyomány szerint Okolicsányi Kristóf szívét egy miskolci nemes kisasszony, Dőry Zsófia rabolta el. A történet úgy tartja, hogy a tragédia hírére a fiatal nő megszerezte a két követ holttestét, és azokat titokban Miskolcra szállíttatta. Az avasi református temetőben helyezték őket végső nyugalomra.
A sírra egy különleges kő került. A legenda szerint a két család címere is ráfaragásra került, ám a követ szándékosan a faragott felével lefelé fordítva helyezték a sírra. Örökre el akarták volna rejteni a titkot a kíváncsi tekintetek elől.
Hogy mindebből mennyi a történelmi valóság, és mennyi a város emlékezete, azt ma már szinte lehetetlen bizonyítani. A sírkő sorsa sem teljesen ismert: a források szerint 1905-ben elszállították, bár ennek körülményeit a kutatók sem tudták teljes bizonyossággal igazolni.
Fotó: Horváth Csongor
A Szinva, amely életet adott és pusztítani is tudott
Ha egyetlen dolgot kellene mondani, amely évszázadok óta meghatározza Miskolc életét, alighanem a Szinva lenne az. Nem véletlenül mondják, hogy a város a patak köré épült. Hol csendesen csordogál a házak között, hol romantikus hangulatot kölcsönöz a belvárosnak, máskor pedig megmutatja félelmetes erejét.
A Szinva első ismert okleveles említése 1296-ból származik, Nagy Lajos király pedig 1377-ben már Synwapataka néven említi. Évszázadokon keresztül nemcsak a város egyik legfontosabb természeti értéke volt, hanem megélhetést is biztosított. Vizére malmok települtek, halat adott, a partján pedig lassan kialakult az a Miskolc, amelyet ma is ismerünk.
Az első hiteles leírást Bél Mátyásnak köszönhetjük, aki 1720 körül csodálattal írt a patakról. Feljegyzése szerint a Szinva bővelkedett rákban és pisztrángban, a Bükkből lefutva fűrészmalmokat hajtott, majd Diósgyőrön keresztül érkezett Miskolcra. A tudós ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a város malmai miatt a kristálytiszta hegyi patak Miskolcot elhagyva már egészen más arcát mutatta. A Szinva története tehát már háromszáz évvel ezelőtt is együtt élt a város történetével.
A történelem során többször is kilépett medréből. Az első dokumentált nagy áradásról 1691-ből tudunk, de a legnagyobb tragédiát az 1878-as árvíz jelentette. Augusztus 31-én hajnalban a Bükkből lezúduló víztömeg néhány óra alatt végigsöpört a városon. A korabeli feljegyzések szerint 277 ember vesztette életét, több mint kétezer ház semmisült meg, helyenként négy-hat méter magas víz hömpölygött az utcákon. A katasztrófa után a Szinva malmait felszámolták, mert sokan úgy vélték, azok is hozzájárultak a pusztítás mértékéhez. Az áldozatok emlékét ma a Szent Anna téren álló emlékmű őrzi.
A patak azóta is emlékeztet arra, hogy a természet erejét nem lehet teljesen kordában tartani. Bár medrét többször szabályozták, 1970-ben és 2010-ben ismét komoly vízállást okoztak a heves esőzések. A Bükk felső részén ma is akadnak olyan szakaszok, ahol egy nyári felhőszakadás pillanatok alatt megváltoztathatja a békésen csörgedező víz arcát.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Séta közben érdemes megállni a Forgó-hídnál is. Sokan azt gondolják, valaha forgatható híd lehetett, pedig a neve egyszerűen a Forgó családra utal. A város hídjaihoz egyébként hosszú évszázadokon át a diósgyőri uradalom biztosította az építőfát.
Ma már egészen más arcát mutatja a Szinva. A 2005-ben megnyílt Szinva terasz Miskolc egyik legkedveltebb találkozóhelye lett. A patak partján ülve nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a vízfolyás egykor városrészeket rombolt le. A teret Kutas László „Miskolci lányok” című szobra teszi még hangulatosabbá, míg Kraitz Gusztáv almái, melyek San Franciscóban is láthatók, arra emlékeztetnek bennünket, hogy Miskolc kapcsolatai messze túlmutatnak a város határain. Szrogh Sámuel egykori táblabíró sorait a terasz közepén lévő kis szökőkút körül olvashatjuk.
A Szinva nem csupán egy patak. Ő Miskolc egyik legjobb történetmesélője. Látta királyainkat, malmainkat, árvizeinket, szerelmeinket és hétköznapjainkat. Ugyanaz a víz csobog mais előttünk, amely évszázadok óta kíséri a város életét. Talán ezért érezzük úgy, hogy amíg a Szinva folyik, addig Miskolc története is tovább íródik.
A séta apropóján meg kellett említenem a patakot a közelmúltban ért szennyezést is.
Fotó: Horváth Csongor
Mancs, aki Miskolc nevét a világba vitte
Kevés miskolci legenda létezik, amelyet szinte mindenki ismer. Mancs története ezek közé tartozik. Pedig ő nem politikus volt, nem művész és nem sportoló. Egy német juhászkutya volt, aki emberek százainak reményt adott a legkilátástalanabb helyzetekben.
A teljes nevén Miskolci Sátán Mancs 1994-ben született, és rövid idő alatt a Speciális Mentők egyik legkiválóbb mentőkutyájává vált. Gazdájával, Lehoczki Lászlóval olyan párost alkottak, amelyet világszerte elismertek. A közös munka mögött rengeteg gyakorlás, kitartás és feltétel nélküli bizalom állt.
Nevét az 1999-es törökországi, izmiti földrengés után ismerte meg az egész világ. Mancs 82 órával a földrengést követően egy élő kislányt jelzett a romok alatt. Amikor a gyermeket sikerült kimenteni, a világ sajtója a miskolci mentőkutyáról írt. Abban a pillanatban nemcsak egy élet menekült meg, hanem Miskolc neve is felkerült a világtérképre.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Lehoczki László szerint Mancs nem egyszerűen kiváló kutya volt, hanem igazi úttörő. Olyan időszakban dolgozott, amikor a romkutatás, a helikopteres mentés vagy a vízbe fulladt emberek felkutatásának módszerei még korántsem voltak kiforrottak. Rendkívüli ösztöneivel és kitartásával új utakat mutatott, és meghatározó szerepet játszott a magyar mentőkutyázás fejlődésében. Nem véletlen, hogy ma is példaképként tekintenek rá a mentőkutyás közösség tagjai.
Mancs 2006. október 22-én pusztult el, emléke azonban tovább él Miskolcon. A Szinva terasz közelében álló szobra sokkal több egy kutyát ábrázoló alkotásnál. Az életmentés, az önfeláldozás és az emberség jelképe. Egyúttal emlékeztet arra az időszakra is, amikor a rendszerváltás utáni nehéz években Miskolcnak nagy szüksége volt olyan történetekre, amelyek ismét büszkeséget adhattak a városnak.
Sokan megállnak a szobornál egy közös fotóra, megsimogatják az orrát vagy mesélnek róla gyermekeiknek. Talán éppen ez egy emlékmű legfontosabb feladata: életben tartani egy olyan történetet, amelyet nem szabad elfelejtenünk.
Mert a hősök valóban nem mindig viselnek egyenruhát. Néha négy lábon járnak, csóválják a farkukat, és csendben teszik a dolgukat. Mancs pedig nemcsak életeket mentett. Egy darabka miskolci történelemmé vált, amelyre ma is méltán lehetünk büszkék.
A sétán részt vett Matiscsák Éva Alpolgármester Asszony is, aki említette a szobor kapcsán, hogy éppen a következő napon ülnek le tárgyalni Szanyi Borbálával Lehoczki László szobra kapcsán.
Fotó: Horváth Csongor
A Három Rózsa Szálló, ahol királyok és koronahercegek is megszálltak
Ma már kevesen tudják, hogy a város egyik legpatinásabb épülete valaha Miskolc társasági életének központja volt.
A története egészen 1702-ig nyúlik vissza, amikor még Kura korcsma néven emlegették. Néhány évtizeddel később már tekintélyes fogadóként működött: öt szobával, külön konyhával, éléskamrával, hatalmas pincével – amelyben tizennégy hordó bor is elfért –, istállóval, mészárszékkel és fedett kocsiszínnel várta az utazókat. Egy olyan korban, amikor az utazás még napokig tartott, ez valódi luxusnak számított.
A XIX. század második felére a fogadóból Grand Hotel lett, amely hamarosan Miskolc első számú szállodájává nőtte ki magát. Mai formáját az 1878-as átépítés során nyerte el, falai között pedig a korszak legjelentősebb személyiségei fordultak meg.
1851-ben Albert főherceg választotta szállásául, 1881 szeptemberében egy teljes hétig itt lakott Ferenc József császár és király, néhány évvel később pedig Rudolf trónörökös is megfordult az épületben. 1888-ban még az angol trón várományosa, a későbbi VII. Edward király is itt szállt meg. Kevés miskolci épület mondhatja el magáról, hogy ennyi történelmi személyiség lépte át a küszöbét.
Persze a Három Rózsa története nem csupán uralkodókról szól. Szállodásai és bérlői folyamatosan váltották egymást. Volt Grand Hotel, Seper Nagyszálló, majd Kepes Szálloda is. Minden korszak hozzátett valamit az épület történetéhez, mígnem 1914-ben a Kepes család bukásával a szálloda végleg bezárta kapuit.
Az első világháború idején lakásokat alakítottak ki benne, földszintjén üzletek nyíltak, majd 1934-ben Menner László tervei alapján teljesen új életet kapott. A kor egyik legmodernebb és legszebb bérházává alakították át, miközben homlokzata továbbra is őrizte a régi idők eleganciáját.
A korabeli újságok találóan fogalmaztak: a Három Rózsa a fényes fogadások, bálok, hangversenyek és bankettek világa volt, amelynek szállodai pályafutását végül a gazdasági világválság pecsételte meg. A város azonban szerencsére nem felejtette el.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Az épület az 1990-es évek közepén, majd 2006-ban ismét megújult, Rostás László tervei alapján. 2009 óta műemléki védettséget élvez, így ma is méltó dísze Miskolc belvárosának.
Ha legközelebb elsétálunk mellette, érdemes egy pillanatra megállni. Ne csak a homlokzatát nézzük, hanem próbáljuk elképzelni a konflisok zaját, az elegáns hölgyeket és urakat, a császári kíséret érkezését vagy éppen egy fényes bált, amely hajnalig tartott. Mert ez az épület nem csupán téglából épült. Több mint három évszázadnyi miskolci emlékből.
Fotó: Horváth Csongor
A Nemzeti Színház, amelyet egy város akarata épített fel
Kevés épület jelképezi annyira Miskolc polgári öntudatát, mint a Nemzeti Színház. Nem csupán egy színházról beszélünk, hanem arról a hitről, hogy egy város kulturális ereje legalább olyan fontos, mint gazdasági fejlődése.
A történet 1815-ben kezdődött. A Pestről elűzött Magyar Színjátszó „Theatralis” Társaság új otthont keresett, és Miskolc nyitotta ki előtte kapuit. Az első előadásokat még a Korona Szálló udvarán tartották, de a város vezetői ennél sokkal nagyobbat álmodtak.
A Borsod vármegyei közgyűlés döntése ma is különösen szépen cseng. A korabeli megfogalmazás szerint azért adtak otthont a magyar színjátszásnak, hogy Miskolc és lakói „a más európai pallérozott nemzetségek sorába” emelkedjenek. Ez a gondolat jól mutatja, milyen jelentőséget tulajdonítottak őseink a kultúrának.
Ennek eredményeként 1823-ban felépült a főutcán az első miskolci kőszínház, amely Kolozsvár után a második magyar nyelvű kőszínház volt az országban. Ugyanebben az évben Éder György vezetésével megalakult a társulat, amely Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországban című darabjával kezdte meg működését.
A siker azonban nem tartott örökké. Az 1843-as pusztító miskolci tűzvész a színházat sem kímélte. Az épület a lángok martalékává vált, és úgy tűnt, ezzel véget érhet a története. Miskolc azonban nem mondott le róla.
Szemere Bertalan kezdeményezésére részvénytársaság alakult az újjáépítés érdekében. Az építkezést az olasz származású Giuseppe Cassano vezette, de a munkálatok a vártnál jóval lassabban haladtak. Végül 1857-re készült el az új színház – nem kis részben azért, mert közeledett Ferenc József miskolci látogatása, és nem maradt több idő a halogatásra.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Az új épületet díszelőadással avatták fel, és ettől kezdve hivatalosan is viselhette a Miskolci Nemzeti Színház nevet. Érdekes történelmi különös egybeesés, hogy sem az 1857-es avatáson, sem az 1881-re tervezett díszelőadáson nem jelent meg Ferenc József. Mindkét alkalommal a gyász szólt közbe.
A színház történetének egyik legmeghatóbb pillanata 1883. december 9-éhez kötődik. Ekkor lépett fel utoljára Miskolcon Laborfalvi Róza, aki éppen ötven évvel korábban kezdte színészi pályafutását. A telt ház, a hosszú taps és az ünnepi hangulat méltó búcsút jelentett a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjának.
Az épület később tűztornyot kapott, többször átépítették és korszerűsítették, legutóbb pedig az 1990-es évek nagyszabású rekonstrukciója során újult meg Bodonyi Csaba, Horváth Zoltán és Hidasnémeti János tervei alapján. A fejlesztések eredményeként ma Közép-Európa egyik legösszetettebb és legmodernebb színházi együttese működik itt.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
És persze a Nemzeti Színháznak is megvannak a maga legendái.
Az idősebb miskolciak közül sokan ismerik a történetet, amikor a Latabár kriptánál egy avasi pincékben “megrészegedett” csapat ,,-Hé Latyi, gyere ki!” kiáltással viccelődöt. A gond az volt, hogy egy görömbölyi kőműves aludt bent, aki a kripta felújításásn dolgozott és éppen pihenőjét töltötte ebéd után. Mérgesen kiszólt az alkoholmámoros csapatnak: ,,mindjárt megyek, csak felhúzom a csizmámat!” El lehet képzelni milyen riadalom kerekedett... Az önfeledt galeri tagjai rémületükben állítólag egészen az Erzsébet térig szaladtak.
Ha megállunk a színház előtt, nem csupán egy gyönyörű épületet látunk. Egy olyan helyet, amely generációk óta nevetést, könnyeket, vastapsot és felejthetetlen előadásokat őriz. Kevés intézmény mondhatja el magáról, hogy több mint kétszáz éve ugyanazt a küldetést szolgálja: értéket adni Miskolcnak.
Fotó: Horváth Csongor
A Weidlich-palota és a Fekete kutya legendája
Ha Miskolc egyik legelegánsabb épületét kellene megnevezni, sokan bizonyára a Weidlich-palotát említenék. Nem véletlenül. A késő szecessziós remekmű több mint egy évszázada díszíti a belvárost, miközben falai között számtalan történet rejtőzik.
A palota 1911-ben épült két középkori telek összevonásával. Építtetője a sikeres miskolci kereskedő, Weidlich Pál volt, a terveket pedig nem más készítette, mint Hajós Alfréd építészirodája. Hajós nevét legtöbben első olimpiai bajnokunkként ismerik, pedig építészként is maradandót alkotott. A Weidlich-palota ennek egyik legszebb bizonyítéka.
Érdemes megállni a főbejáratnál is. A Demeter testvérek által készített kovácsoltvas kapu nemcsak gyönyörű iparművészeti alkotás, hanem műszaki különlegesség is. Hajós Alfrédék olyan szerkezetet terveztek hozzá, amely szükség esetén a föld alá süllyeszthető. Több mint száz év elteltével is működőképes – ez önmagában is jól mutatja a kor mérnöki tudását.
A Weidlich név azonban már jóval a palota felépítése előtt ismert volt Miskolcon. Weidlich Pál 1891-ben vette át Máhr Károly üzletét, amelynek gyökerei egészen 1756-ig nyúltak vissza. Generációkon átívelő kereskedői hagyomány folytatódott így tovább, amely hosszú időn át meghatározta a város gazdasági életét.
A palota mindig is a modern Miskolc egyik jelképe volt. Itt működött az Apolló mozi, amelyet sokan a legendás Kossuth mozi elődjének tartanak, és itt helyezték üzembe a város első felvonóját is. Akkoriban ez legalább akkora szenzációnak számított, mint ma egy különleges technológiai újítás.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
De a Weidlich-palota nem lenne teljes legendák nélkül.
A miskolciak körében ma is él a Fekete kutya legendája, amely a Máhr családhoz kapcsolódik. A történet szerint Máhr Károly házában élt egy Fekete kutya, amelynek alakja az évek során összefonódott a városi szóbeszéddel. A legenda több változatban is fennmaradt, és ahogyan az lenni szokott, minden nemzedék egy kicsit tovább színezte.
A történetben felbukkan Fürjes Jancsi, egy híres magyar betyár alakja is, aki tovább gazdagítja ezt a különös miskolci mondakört. Hogy pontosan mi igaz belőle, ma már nehéz eldönteni. De talán nem is ez a legfontosabb.
Ha ma felnézünk a Weidlich-palota homlokzatára, könnyen elvarázsol bennünket a díszes épület szépsége. De érdemes egy pillanatra arra is gondolni, hogy ugyanitt sétáltak a régi miskolci kereskedők, itt moziztak dédszüleink, itt utaztak először lifttel a város lakói, és talán valahol a palota árnyékában még ma is ott bujkál a Fekete kutya legendája.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
A Rákóczi-ház, ahol a történelem és a legenda találkozik
Kevés olyan épülete van Miskolcnak, amely körül annyi legenda és történelmi vita alakult volna ki, mint a Széchenyi utca elején álló Rákóczi-ház. Már a neve is kérdéseket vet fel. Valóban itt szállt meg II. Rákóczi Ferenc? Vagy csupán a néphagyomány őrizte meg ezt az emléket?
A ma Rákóczi-házként ismert barokk kúriát a Dőry család építtette valamikor 1650 és 1660 között. A família már a XVII. század elején meghatározó szereplője volt Miskolc életének: III. Dőry Ferenc 1608-ban került a városba, leszármazottai pedig évszázadokon át alakították a település történetét.
Nevük az avasi református templommal is összefonódott. Dőry Ferenc 1670-ben a gyülekezetnek ajándékozta a szószék faragott kőtalapzatát, valamint a híres Fekete széket is. Ez utóbbi a nyilvános bűnbánat jelképe volt: ide ültették azokat, akik vétkeztek a közösség ellen.
A család tagjai a történelem viharaiból is kivették részüket. Volt, amikor Thököly Imre seregeivel kerültek szembe, máskor a császári csapatokkal gyűlt meg a bajuk. A szabadságharc idején már a kurucok oldalán harcoltak, így természetesnek tűnik, hogy a hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc is náluk szállt meg.
A fejedelem először 1704 telén rendezte be rövid időre Miskolcon a szabadságharc központját. Innen irányította hadjáratait, és itt fogadta XIV. Lajos francia király követét, Louis Fierville le Herissy ezredest. A tárgyalások célja az volt, hogy a kuruc állam nemzetközi támogatást szerezzen Európában. Sőt, 1706 elején is itt, vagy a mai Városház tér környékén volt elszállásolva a fejedelem.
Hogy mindez valóban a mai Rákóczi-ház falai között történt-e, arról máig folyik a vita. Dobrossy István szerint erre nincs perdöntő bizonyíték, ugyanakkor Komáromy József határozottan állította, hogy a fejedelem itt lakott, míg kíséretének tagjai – köztük Bercsényi Miklós és Vay Ádám – a környező nemesi házakban kaptak szállást.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Talán soha nem tudjuk meg a teljes igazságot. Egy azonban biztos: a miskolci néphagyomány évszázadokon át ugyanazt mesélte. És néha a közösségi emlékezet többet őriz meg, mint a hivatalos iratok.
Az épület homlokzatán látható címer is hasonló rejtély. Generációk vitatkoztak rajta, vajon az Aspermont, a Grassalkovich család vagy egy ismeretlen osztrák főúr címere látható-e rajta. A probléma egyszerű: az eredeti címer elveszett, a mai rekonstrukció pedig nem hiteles másolat, így valószínűleg soha nem tudjuk teljes bizonyossággal megfejteni a titkát.
A Dőry család története egy másik ismert miskolci névhez is kapcsolódik. A Lillafüred névadójaként ismert Vay Erzsébet – akit családja egyszerűen csak Lillának becézett – rokoni szálakon keresztül szintén a Dőryek leszármazottja volt. Így egyetlen család története egészen Lillafüred megszületéséig vezet bennünket.
Ma a hajdani kúria egészen más küldetést teljesít. Az épület 1996 óta ad otthont a Miskolci Galériának, amely 2013 óta a Herman Ottó Múzeum tagintézményeként működik.
A Rákóczi-ház talán éppen ezért különleges. Nem csupán egy régi épület. Egy hely, ahol a bizonyított történelmi tények és a nemzedékeken át továbbadott legendák kéz a kézben járnak. És talán éppen ettől olyan izgalmas Miskolc múltja: mert nem minden kérdésre ad biztos választ, de minden történet gondolkodásra késztet.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
A botlatókövek, amelyek emlékezni tanítanak
Vannak emlékművek, amelyek magasba emelkednek, hogy mindenki lássa őket. És vannak olyanok is, amelyek szinte belesimulnak a járdába. A botlatókövek ilyenek.
Évekkel ezelőtt egy városi séta során ismertem meg a valódi történetüket és azt is, honnan ered a nevük. Az alkotójuk, Günter Demnig német szobrász úgy gondolta, a holokauszt áldozataira nem egy távoli emlékmű előtt lehet a legméltóbban emlékezni, hanem ott, ahol valaha éltek. Ezért kerültek a macskakövek közé süllyesztett, rézborítású emléktáblák az egykori otthonaik elé.
Nem azért botlunk meg bennük, mert kiemelkednek az utca kövei közül. Hanem azért, mert megállásra késztetnek.
Miskolcon a második világháború előtt közel tízezer zsidó élt. Kereskedők, iparosok, tanítók, orvosok, ügyvédek, munkások és családok. A város életének meghatározó szereplői voltak. A holokauszt azonban szinte egyik napról a másikra eltörölte ezt a közösséget. A botlatókövek ma egy-egy nevet, egy-egy sorsot őriznek. Azt üzenik, hogy a történelem nem névtelen emberekkel történt meg.
A miskolci zsidó közösség történetéhez egy különleges legenda is kapcsolódik.
Amikor járványok pusztították a világot, a hagyomány szerint a hitközségek egy árva leányt és egy szegény fiatalembert házasítottak össze. A szertartást nem a zsinagógában, hanem a temetőben tartották, mert úgy hitték, hogy a holtak közössége előtt kötött házasság különleges égi oltalmat kérhet az élők számára.
Az 1879-es kolerajárvány idején ezt a szokást Magyarország több zsidó hitközsége is követte. Miskolcon még évtizedekkel később is éltek olyan idősek, akik emlékeztek ezekre a különös szertartásokra.
Amikor 1918-ban a spanyolnátha végigsöpört a világon, ismét előkerült ez az ősi hagyomány. A bodrogkeresztúri csodarabbiként tisztelt Reb Sájele tanácsára a miskolci hitközség tízezer korona hozományt gyűjtött össze. A menyasszony az árva Fleschner Peppi, az ortodox rabbi nevelt lánya lett, a vőlegény pedig Margitta Mihály, egy rokkant katona és kőfaragósegéd, aki a háborúban elveszítette bal kezének használatát, ezért munkát sem talált.
A temetőben megtartott esküvő nem csupán két ember sorsát változtatta meg. A közösség összefogását, reményét és hitét fejezte ki egy olyan időszakban, amikor a világot ismét félelem és halál uralta.
A botlatókövek előtt állva talán erre is érdemes gondolni. Nemcsak arra, hogyan pusztult el egy közösség, hanem arra is, hogyan próbált meg ember maradni a legnehezebb időkben.
Mert minden réztábla mögött egy név áll. Egy család. Egy élet. Egy történet. És amíg megállunk egy pillanatra elolvasni ezeket a neveket, addig azok az emberek sem tűnnek el végleg a város emlékezetéből.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
A Korona Szálló
Kevés olyan épület áll Miskolc belvárosában, amely annyi történelmi korszakot megélt volna, mint a Korona Szálló. Nemcsak a város egyik legismertebb szállodája volt, hanem évszázadokon keresztül a miskolci társasági élet egyik központja is. Falai között királyok, főurak, politikusok, művészek és egyszerű polgárok egyaránt megfordultak.
A története egészen a XIV. századig vezethető vissza. Már 1365-ben fontos szerepet töltött be ez a hely: itt gyűjtötte össze a diósgyőri uradalom ispánja a jobbágyoktól a királyt megillető kilencedet. A következő évszázadok során többször gazdát cserélt. Mátyás király idején Petrus Herczog birtokolta, ám sikkasztás miatt menekülnie kellett, később pedig a Kovách testvérek, majd Nyári Zsigmond tulajdonába került.
1652-ben a Dőry család vásárolta meg az akkor már szabad kocsmaként működő épületet. Több mint egy évszázadon át birtokolták, ezért a miskolciak egyszerűen csak Dőry-korcsmának nevezték. Az 1700-as évek végére már Tambur néven emlegették, majd egy felújítás után a kapu fölé került különleges, szőlőfürtös koronát ábrázoló cégér nyomán megszületett az a név, amelyet ma is ismerünk: Arany Korona.
A XVIII. század végén Klír Vencel még egy emeletet is építtetett rá, a XIX. században pedig a város egyik legfontosabb közösségi helyszínévé vált. Itt rendezték meg a Miskolcz-vidéki Gyümölcsészeti Társulat első kiállítását, és Palóczy László temetését követően itt gyűlt össze a város előkelősége búcsúztatni a nagy hazafit.
1877-ben Miskolc városa megvásárolta az épületet, ezzel fontos lépést tett gazdasági önállósága felé. Néhány évvel később, 1893-ban Adler Károly tervei alapján felépült az új Korona Szálló, amely hosszú időre a város legelőkelőbb szállodája lett.
Igazi fénykorát azonban Böczögő József idején élte. A legendás vendéglős neve szinte összeforrt a Koronával. A korabeli újságok szerint olyan ünnepi vacsorákat és bálokat rendezett, amelyek vetekedtek Budapest legelegánsabb dunaparti szállodáinak rendezvényeivel. Nem véletlenül mondták róla tréfásan, hogy „megélt egy Koronából”.
Böczögő azonban sokkal többet tett egyszerű vendéglátásnál. Az ő munkájának is köszönhetően vált Miskolc ismert és kedvelt úti céllá.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
A sikert azonban lassan felváltották a nehéz évek. A gazdasági világválság, majd a pénzügyi gondok megtörték a Korona lendületét. Az új városvezetés végül megvált Böczögőtől, aki méltatlan körülmények között hagyta el Miskolcot, és elszegényedve halt meg Kassán. Pedig kevesen tettek annyit a város hírnevéért, mint ő.
A Janits testvérek még megpróbálták újra felvirágoztatni a szállodát, de a történelem közbeszólt. Az államosítás után előbb Kossuth Szálló, majd Avas Szálló néven működött tovább. Generációk találkozóhelye lett: lakodalmak, bálok, vacsorák, szalagavatók és családi ünnepek emlékei kötődnek hozzá.
Az 1970-es évekre azonban az épület műszaki állapota egyre rosszabb lett. A felújítás költségei óriásira nőttek, végül 1987-ben bezárták. Az ezt követő évtizedek a kihagyott lehetőségekről szóltak. Tulajdonosok jöttek-mentek, grandiózus tervek születtek, de a felújítás rendre elmaradt. A hajdani büszke szálloda lassan az enyészet felé sodródott.
A fordulat 2015-ben következett be, amikor az épület ismét Miskolc városának tulajdonába került. Ez új reményt adott arra, hogy a Korona egyszer még visszanyerheti régi méltóságát. Napjainkban pedig az MCC beruházásának köszönhetően új fejezet kezdődhet az épület történetében.
Ha ma megállunk előtte, talán nehéz elképzelni azt a pezsgő életet, amely egykor körülvette. De ha figyelmesen nézzük a régi fényképeket, szinte hallani véljük a zeneszót, a vendégek beszélgetését, a pincérek sürgését és a bálok forgatagát.
A Korona Szálló nem csupán egy épület. Egy darab Miskolc. Olyan hely, amelynek történetében ott tükröződik a város felemelkedése, küzdelme és megújulásba vetett hite.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Az Aranyszarvas, ahol több mint két és fél évszázada gyógyítottak
Sétánk utolsó állomása egy olyan hely, amely előtt nap mint nap sokan elsétálnak, mégis kevesen tudják, milyen páratlan történelmi értéket rejt. Az Aranyszarvas nem csupán egy egykori gyógyszertár volt – Miskolc egyik legrégebbi, ma is álló polgári intézménye.
Története egészen a XVIII. század elejére nyúlik vissza. Alapítója, Dr. Trangus Illés egri gyógyszerész már 1735-ben kérte a várostól, hogy patikát nyithasson Miskolcon. Bár az első engedélyezés körülményei máig nem teljesen tisztázottak, annyi bizonyos, hogy neve már a korabeli nyilvántartásokban is szerepel. A gyógyszertár hivatalosan 1762-ben kezdte meg működését, ezzel Miskolc első két patikájának egyikévé vált.
A város külön engedélyt adott Angus doktornak arra is, hogy ne csupán gyógyszereket, hanem nádcukorból készült reggeli italokat, úgynevezett rosalist is árusítson. Ez is jól mutatja, hogy a korabeli gyógyszertárak jóval több feladatot láttak el, mint amit ma egy patikától megszoktunk.
Az Aranyszarvas több alkalommal is költözött. Először a mai Kossuth utca környékén működött, később a Széchenyi utcára került, végül 1897 áprilisában foglalta el mai helyét az Erzsébet tér sarkán. Az elegáns berendezést a XIX. század végén a híres Szőke Pál-féle bútorgyár készítette, amelynek bútorai ma is a patika legnagyobb értékei közé tartoznak - sajnos már dobozolva a Herman Ottó Múzeumban.
Nevét a különleges cégérről kapta. A hagyomány szerint a több darabból faragott, élethű aranyszarvast egy egri kanonok ajándékozta a gyógyszertárnak hálából egykori gyógyszerészének munkájáért. A szarvas hosszú időn át a patika jelképe volt, ám az 1950-es években nyoma veszett.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
Szerencsére a történet itt nem ért véget.
Az egykori gyógyszertár vezetője kezdeményezte, hogy a legendás cégér újra elkészüljön. Az ötlet mellé állt a Lenin Kohászati Művek akkori vezérigazgatója, Drótos István is, aki megbízta Szondy Sándor fafaragó művészt az új aranyszarvas kifaragásával. Az agancsot a Hegyközi és Szini Erdőgazdaság biztosította, a mester pedig a patika belső terében található faragott szarvasalakok alapján alkotta újra az eredeti cégért. Mivel az egykori szarvasról sem fénykép, sem tervrajz nem maradt fenn, ez valóságos történelmi rekonstrukciónak számított. Az új, pihenő aranyszarvas 1986. május 30-án került vissza méltó helyére.
Az épület 2001 és 2004 között felújítás miatt zárva tartott, majd még néhány évig tovább szolgálta a miskolciakat. Végül 2015-ben a gyógyszertár végleg bezárta kapuit, lezárva ezzel egy több mint 250 éves fejezetet Miskolc történetében.
Pedig az Aranyszarvas sokkal több volt egy patikánál. Generációk kerestek itt gyógyulást, tanácsot vagy éppen reményt. A faragott bútorok, a patikaedények és a híres aranyszarvas ma is egy olyan korszakot idéznek, amikor a gyógyszerész nem csupán gyógyszert adott, hanem a város egyik legmegbecsültebb polgára volt.
Ahogy sétánk végére érünk, talán ez az épület foglalja össze legszebben Miskolc történetét. Egy városét, amely évszázadokon át újra és újra képes volt megújulni, miközben megőrizte múltjának legfontosabb értékeit. Mert a történelem nemcsak a nagy eseményekben él tovább, hanem azokban a házakban, intézményekben és történetekben is, amelyek mellett nap mint nap elsétálunk.
Fotó: Tóthné Csombordi Anett
A séta végére talán mindenki ugyanazzal az érzéssel indult haza. Hogy Miskolc sokkal több annál, mint amit első pillantásra látunk. Egy város nem csupán utcákból és épületekből áll. Az emberek emlékeiből, legendáiból, sikereiből, tragédiáiból és történeteiből épül fel.
Hiszem, hogy aki megismeri ezeket a történeteket, egészen más szemmel néz majd a városra. Lassabban sétál végig a Széchenyi utcán. Megáll egy hídon. Elidőzik egy régi homlokzat előtt. És talán büszkébb lesz arra, hogy miskolci.
Mert Miskolcot nem elég szeretni. Miskolcot érdemes megismerni. Minél jobban ismerjük a múltját, annál biztosabban tudjuk építeni a jövőjét.
