Nagy öröm volt számomra, hogy a Jókai Mór Református Általános Iskola és Óvoda dolgozóinak egy rövid városismereti sétán mutathattam meg Miskolc néhány különleges részletét. Bár rövid időnk volt, igyekeztem olyan helyeket és történeteket felidézni, amelyek közelebb hozzák szeretett városunk múltját és jelenét.

Induljuk a sétára!

,,Miskolci villamoson utazom én..."

A Miskolc felíratnál találkoztunk, árnyékba húzódtunk és itt meséltem el az első két állomásunk történetét.

A vidéki városok közül Pozsony és Szombathely után Miskolcon indult meg a villamosközlekedés, - Pozsony már nem tartozik országunkhoz, Szombathelyen pedig már nincs villamos - amely idén volt 129 éves...

1872-ben a lóvasút gondolata fogalmazódott meg a miskolci városvezetők fejében, illetve a legendás földalatti vasút - metro - ötlete is felmerült. A negyvenes évekbeli államosításig két cég, a Miskolci Villamossági Rt. és a Miskolc-diósgyőri Közúti Vasút Rt. működtette a villamost. A villamosvasút ötletét először (1895) Dr. Csáthy Szabó István vetette fel. Ezt a városi közgyűlés jegyzőkönyvben örökítette meg.

Az első terv még úgy szólt, hogy Felsőhámorig fog"futni"a villamos, később ezt elvetették. Hosszas huzavona után 1896. február 27-én érkezett meg az engedély egy fővonalra, a

• Tiszai pályaudvar - Gömöri pályaudvar - Búza tér - Széchenyi utca - Verestemplom 

között és egy mellékvonalra, 

• Búza téri"kiágazástól"a Szeles, Kazinczy, Szemere utcákon át a Népkertig.

1896. március 19-én kötött szerződést a várossal Csáthy arról, hogy üzemeltetése után 50 évvel városi tulajdonba kerül a részvénytársaság. Ez így is történt, bár nem abban a formában ahogy ők tervezték, az államosításnak hála. A villamosvasút első garázsát a Tiszai pályaudvar mellett a Szinva parton építették, később ez lesz a híres Baross kocsiszín.

A villanyáram-hálózat kapacitása nem volt elegendő a villamos üzemeltetéséhez a városban, ezért egy új villanytelepet hoztak létre, melyet ezzel együtt a közvilágításra és magán célokra is fel tudtak használni. A sínek fektetése is sok gondot okozott az építőknek. A főutca a munkálatok alatt szinte járhatatlan volt, így a fuvarosok a rosszabb minőségű mellékutakra kényszerültek. Akadozott a szállítás a vasgyárba/ból is. Zúgolódás volt mindenhonnan, de a városháza tartotta a hátát.

És eljött a nagy nap!

1897. július 10-én megindult a forgalom. Miskolc és a Verestemplom között, 12 perc volt a menetidő. Az első napon 7615 volt az utaslétszám, amely 1901-re 558 905 fő nappali és 32 677 fő éjszakai utasra emelkedett. December 30-án megalakult a Miskolczi Villamossági Rt.

A városi vonal megindulásával egyidőben a diósgyőriek sem vesztegették idejüket. Török Emil budapesti vállalkozó 1905. augusztus 18-án alapított társaságot az üzemeltetésre és építésre, Miskolc-diósgyőri Helyiérdekű Vasút Részvénytársaság néven. Székhelye Miskolc, alaptőkéje pedig 927 000 korona volt. 

Tehát 1906-tól már Diósgyőrig utazhatott az, aki megváltotta jegyét a villamosvasútra.

A következő mérföldkő a villamos életében a hejőcsabai szárnyvonal építése volt 1909-ben, amin 1910-ben indult meg a közlekedés. 1912-ben kiegészítették a várossal történt szerződést sok fejlesztéssel, ami azonban a háború miatt elmaradt. Bár a népkerti mellékvonal megszüntetése szinte azonnal felvetődött, mint láthatjuk, inkább a hosszabbítás - egészen az akkor még különálló Hejőcsaba településig - mellett döntöttek.

Fejlesztéseket eszközöltek a profit növelése érdekében. 1928-ban a Szinvavölgyi Erdei Vasút és az egyre jobban elterjedő gépjárművek jelentősen csökkentették a forgalmat. A menetidő csökkentése volt a cél, - azt gondolták ezzel vissza tudják csábítani az utasokat - ezért 100 000 pengős beruházásra is hajlandóak voltak. Ennek eredményeképpen a Miskolc - Vasgyár közötti menetidő 15 percről 7,5 percre rövidült, a Vasgyár - Diósgyőr közötti 30 percről 15-re csökkent. 

Sajnos időközben a Vasgyárban - 1930-ban, a nagy gazdasági világválság miatt - elbocsájtások voltak, így ez a terv is dugába dőlt, nem emelkedett az utasszám. 1932-ben közvetlen Diósgyőr - Tiszai pályaudvar járatokkal próbálták fellendíteni a forgalmat, majd 1933-tól bevezették a viteldíj kedvezményeket is.

A villamosközlekedés megindulása óta mindvégig sok reklamáció, panasz érkezett a társasághoz. Elsősorban a lassúsága és a nehézkes működési elvei miatt. De nézzük meg a korabeli társaság etikai kódexét:

,,A vaspálya személyzete az utasokkal szemben ildomosan és előzékenyen viselni, nőknek, gyermekeknek és öregeknek a le és felszállásnál segíteni, a vasúti árszabályhoz szigorúan alkalmazkodni, a vágányon lévőket a kitérésre idejekorán figyelmeztetni, utczakeresztezéseknél a menet sebességét mérsékelni, s általában a balesetek kikerülése czéljából mindent megtenni kötelesek."

Főbb mérföldkövek a miskolci villamosközlekedés történetében:

• 1950-ben a Tiszai - Marx tér közötti szakasz kétvágányosítása kezdődött, amelyet 1952-ben adtak át. 
• 1951-ben épült a 3,8 km-es tatárdombi szárnyvonal, ezzel együtt vezették be a villamosok számozását.
• 1959-ben a hármas út Hejőcsaba irányában négysávosra bővült, ezért olyan tervek születtek, hogy házakat bontanak el a villamosvonalnak, melyet egészen Tapolcáig vezetnek majd ki. A terv drágának bizonyult, inkább a szárnyvonal megszüntetése mellett döntöttek, melyre 1960-ban került sor. 
• 1963-ban kétvágányosították a Marx tér - Diósgyőr közötti szakaszt is, ekkor épült a diósgyőri végállomás. Ennek átadása 1964. januárjában volt, ekkor vezették be az új járatszámozást is. 
• 1971-ben épült a Gömöri felüljáró, amely sok közlekedési problémát megoldott.
• 1973-ban épült a Szondi György utcai autóbuszállomás, 1974-től a villamosoknak is itt volt a tároló/parkoló helye. Ekkor szűnt meg a Baross kocsiszín. 
• 1976-ban a tatárdombi szárnyvonal is megszűnt, csak egy körülbelül 200 méteres szakasz maradt, melyet a DVTK meccsek alatt használják mentesítő járatok indítása céljából. 
• 1989-ban szűnt meg a 0-ás Vasgyár - Marx tér - Vasgyár körjárat, 1993-ban pedig a 3-as Vasgyár - Diósgyőr.
• 1994-ben komoly rekonstrukcióra került sor az Újgyőri főtér (Marx tér) - Diósgyőr vonalon. 

A karácsonyi időszakban Miskolcon adventi villamos rója a pályákat különlegesen feldíszítve az alkalomhoz illően, általában november végétől a karácsonyi időszak végéig. A villamos az elmúlt évtizedben folyamatosan győz Európa legszebb adventi villamosai között megrendezett versenyen.

,,2009-ben Miskolcon kezdetét vette a város történetének egyik legnagyobb és talán a legtöbb embert érintő beruházása, a nagy villamos projekt. A program célja az volt, hogy Miskolcon a világ egyik legmodernebb villamosközlekedése jöhessen létre. A projekt hivatalos neve"Miskolc városi villamosvasút fejlesztése"az Európai Unió támogatásával az Európai Kohéziós Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg, a Közlekedési Operatív Program prioritási tengelyében. Az Európai Uniós forrásból finanszírozott program jogi, gazdasági és műszaki előkészítése már 2006-ban kezdetét vette."

A program neve Zöld Nyíl projekt volt és teljesen felújították a pályákat az egész szakaszon, továbbá egészen Felső-Majláth-ig kivezették a vonalat. 

Az eperjesi jogakadémia Miskolcon

Kevesen tudják, hogy Miskolcon az első világháború végétől az államosításig egy jogakadémia működött, amely az elszakított Eperjesről került városunkba. 

Az eperjesi evangélikus Kollégium

Az eperjesi jogakadémia 1665-ben alakult. A hatalom támogatását nem élvezte az intézmény, alapjaiban a nemzeti érzés, összefogás voltak a jelszavai. Egy kicsit a hatalommal való dac, a szembenállás volt a meghatározó alapításakor. A vármegye - közte a felvidéki, környékbeli városok - az evangélikus egyház és egypár vagyonos főúr - Gr. Thököly István, br. Thököly Zsigmond, br. Petróczy István, br. Osztrosics Mátyás, Dessewffy György, Berzeviczy Zsigmond, Péchy András, Dalmady István, Bakay István és még sokan mások - által támogattatott azt az elképzelést, hogy egy úgynevezett Kollégium jöjjön létre, amely több tudományágat foglal magában. 

A célja:

,,a mindenható Isten tiszteletének temploma, az igaz tudományok universitása és a hazaszeretet bevehetetlen vára örök időn át."

(Bruckner Győző: A Miskolci Jogakadémia múltja és kultúrmunkássága 1919-1949, 48. oldal)

Az iskola első rektora Pomarius Sámuel, az első jogot oktató tanára a magdeburgi Pankratius Mihály volt. Főgimnázium, teológiai és jogi ismereteket oktattak ekkor, a XIX. század második felétől tanítóképző is működött az intézmény falai között. A Kollégium diákjai között volt Thököly Imre, Kazinczy Ferenc és Kossuth Lajos is többek között.

Hányatott sorsa volt az intézménynek. 1671-ben elvették azt, az evangélikusok templomával együtt, Thököly Imre - 1682-ben - visszaadta, hogy aztán 1687-ben ismét a jezsuitáknak adják. 1705-ben adta vissza ismét az evangélikusoknak Rákóczi, majd 1713-tól 1785-ig ismét a jezsuiták kézen volt. Onnantól kezdve azonban már a protestánsok vezették mindvégig története során.

1864-ben döntötte el Eperjes szabad királyi város vezetősége - a Dessewffy család anyagi segítségével karöltve - bevezetik a négy éves jogakadémiai képzést. Ez a jogakadémia már az, amely 1919-ben Miskolcra költözött.

Veszélyben minden magyar intézmény a Felvidéken

A Csehszlovák állam megalakulása után és a túrócszentmártoni elszakadás után egyértelművé vált, hogy az akadémiának nincs maradása, nincs létjogosultsága a Felvidéken.

- A magyaroknak nem fog szakembert nevelni az új Csehszlovák állam - jelentette ki Stefanek Antal tanügyi referens.

Mikler Károly, a jogakadémia dékánja 1918. december 5-én részt vett egy püspöki konferencián, amelyet az evangélikus egyház tartott. Geduly Henriknek, az egyházkerületi püspöknek, a kollégium egyházi főhatóságának és a konferencia helyettes vezetőjének felvetette Mikler, hogy az akadémia ellehetetlenítése előtt jó lenne azt Miskolcra költöztetni.

Mikler Károly, a jogakadémia dékánja 1918. december 5-én részt vett egy püspöki konferencián, amelyet az evangélikus egyház tartott. Geduly Henriknek, az egyházkerületi püspöknek, a kollégium egyházi főhatóságának és a konferencia helyettes vezetőjének felvetette Mikler, hogy az akadémia ellehetetlenítése előtt jó lenne azt Miskolcra költöztetni.

Másnap meghallgatást kértek Lovászy Márton közoktatási minisztertől. Ehhez a miniszter hozzájárult, és a költözés költségeihez is támogatást ígért. Miskolc városa pedig december 19-én tartott közgyűlésén járult hozzá az intézmény fogadásához. Kisebb huzavona után - saját felelősségére - 1919. február 9-én rendelte el az akadémia költözését a dékán. 

A csehszlovák állam célja: magyartalanítani és szlovákosítani. Mindezt legkímeletesebben kivitelezni az oktatásügy terén lehetett véleményük szerint. A kollégium legnagyobb hibája az volt a tótok nézetében, hogy a magyarság szolgálatában állt és nem vett tudomást arról a tényről, hogy a vármegye lakossága folyamatosan szlávosodik. A jórészt protestáns magyarokat a katolikus szlovákok váltották. Lassan a legtöbb tót lakossal rendelkező vármegyévé vált Sáros, a XIX. század végére. Végül az iskola egy magyar sziget lett a szláv tengerben és a vezetése nem vett tudomást az öntudatra ébredt szlovákok azon törekvéséről, hogy az ő nyelvükön oktassák az azt igénylő diákokat.

Az igazgató választmányának ülésén március 4-én a fent emlegetett Stefanek Antal nem gördített akadályt az intézmény Miskolcra való költözése ellen. A főgimnázium az államosítás áldozata lett, a tanítóképző megszűnt, mivel nem volt elég szlovákul tudó tanára. Bánó Árpád kollégiumi felügyelőt a karhatalommal távolították el az intézményből, mivel annak átadását megtagadta.

Irány Miskolc! 

A hadizsákmánynak nem minősülő ingóságokat szabadon elvihették az anyaországba. Than Mór híres festménye Dessewffy Arisztidről is elhozattatott. Sok mindent "átmentett" Mikler úr, viszont a 29 000 kötetes szakkönyvtár és a felbecsülhetetlen értékű éremgyűjtemény ott maradt Eperjesen. 

1919. március 10-én "érkezett meg" a jogamadémia Miskolcra. Március 16-án erről már a helyi lap is beszámolt. Pár nappal később - miután a tanárok is megérkeztek, vagyis azok a tanárok, akik jönni akartak az intézménnyel együtt -, a vizsgák is elkezdődtek az intézményben. Miskolc közvéleménye is fellélegzett az iskola érkezése kapcsán, hiszen a határok végleges sorsa nem volt ismeretes még ekkor, és úgy kombináltak, hogy a költözés azt jelentette, talán városunk nem lesz cseh terület és nem kezdődik majd meg az önkényes szlovákosítás. Ezt a gondolatmenetet pár nappal később egy kassai lap cáfolta, de azért a miskolciak reménykedtek.

Az elmúlt évtizedek során számos magyar nevű, magyar gyökerű család vált a szlovák nemzeti identitás elkötelezett képviselőjévé. Felmenőik valószínűleg értetlenül szemlélnék ezt a változást – szándékosan nem írom, hogy „forognának a sírjukban”, mert ez túl közhelyes lenne. Számukra a magyar szó, a magyar kultúra és a magyar haza egykor természetes önazonosságot jelentett, amely mára sok esetben teljesen eltűnt.

Ugyanakkor a másik végletet sem tudom elfogadni. A ma is magyarnak valló határon túli honfitársainkat sokan idehaza egyszerűen „lerománozzák”, „letótozzák”, „leszerbezik” vagy „leukránozzák”, mintha ezzel megkérdőjelezhetnék a magyarságukat. Ettől mindig feláll a szőr a hátamon.

Lehet valakivel politikailag vagy emberileg nem egyetérteni, de a nemzeti identitását nem szabad elvitatni vagy gúny tárgyává tenni. A határon túl élő magyarok ugyanúgy a magyar nemzet részei, és megérdemlik ugyanazt a tiszteletet, mint bárki más.

De vissza az akadémiához! A tanácsköztársaság idején egy "munkásegyetem" létrehozását készítették elő, a sárospataki jogakadémiával kívánták összevonni az intézményt. Nem foglalkozom most a rövid kommunista időszak ötleteivel és rendeleteivel, ez az időszak szerencsére nem tartott sokáig. 

Következett a cseh, majd a román megszállás. A csehek megszállása után özönlöttek a felvidéki menekültek városunkba, nagyon sok értékes magyar ember települt át Miskolcra. A román megszállás alatt indult újra az oktatás - október 4-én -, előző nap érkezett meg az eperjesi tanári kar jó része, akik annak idején megtagadták a tanácsköztársaság vezetőinek oktatást érintő parancsait, követeléseit, ezért inkább távoztak a városból. Ezen a szomorú őszön, ez az intézmény volt az egyetlen az országban, amely megkezdte működését.

A háborús évek elmúltával Hodobay Sándor polgármester 1922. november 28-ai megválasztása után ezt mondta: 

,,Nagybánya helyét a jövőben Miskolcznak kell majd betöltenie."

(Bruckner Győző: A miskolci jogakadémia múltja és kultúrmunkássága 1919-1949, 21. oldal)

A miskolci évtizedek 

1923. szeptember 23-án egyházkerületi ülést tartottak, ahol Mikler Károly lemondott dékáni tisztségéről. Idős volt már és beteg, illetve megfáradt egy kicsit az utóbbi évek harcaiban. Utóda Bruckner Győző lett, egy hasonlóan kivételes képességű, és rendkívül képzett tanár, aki 1920-tól tanított az intézményben. Sőt, már a XX. század elején is tanított egy évet Eperjesen. Fontosnak tartotta a hagyományok ápolását és az evangélikus egyházzal való szoros kapcsolat fenntartását. Szót kell még ejtenem arról, hogy az állami támogatás elmaradása miatt csaknem megszűnt az akadémia - egyesek szerint ez is közrejátszott Mikler dékán lemondásában -, végül azonban sikerült megmenteni a nagy múltú intézményt.

A ballagás is az eperjesi hagyományok között szerepelt, először 1925. június 24-én vonultak fel a diákok a város utcáin. A ,,Ballag már a vén diák..." kezdetű dalt egyébként Csengey Gusztáv, jogakadémiai tanár - "az utolsó kuruc" - fordította magyarra a XX. század elején. 

Werbőczy Bajtársi Egyesület néven elsősorban helyi ünnepségeket szerveztek a diákok, zenei, irodalmi és egyéb kulturális események voltak ezek, de részt vettek - ezért a "felszabadulás" után az egyesület tagjait üldözték, hátrányos megkülönböztetésben részesültek - a revíziós felvonulásokon is. 

A Miskolci Jogász Turista Egyesület is nagyszerűen működött, ezt Bruckner Győző alapította. A rendszeres túrákon egy-egy történelmi emlékhelyen zseniális művészettörténeti előadásokat rögtönzött a dékán. Érdekesség, hogy a testnevelési foglalkozásokon vívást is tanítottak a diákoknak, akiket - egy rövid ideig - Gerevich Aladár oktatott.

A harmincas évek elejétől erős revíziós hangulat volt az országban, a városokban, ezáltal az akadémián is, és a diákok között is. Mindenki üdvözölte Felvidék egy része és Kárpátalja visszacsatolását. A Werbőczy Bajtársi Egyesület 1938-ban - a döntés után - előadásokat tartott a terület nemzetiségi viszonyairól, arányairól.

A jogakademia egyébiránt a Városháza második emeletén működött a kezdetektől, hiába az egyre javuló anyagi körülmények, nem engedték új épület építését, inkább a város engedett át újabb helyiségeket az egyre bővülő intézménynek. 

A Felvidék egy részének visszacsatolásakor - de már előtte is - a kecskeméti és az egri jogi akadémiák lázasan tárgyaltak, egy kassai egyetem megalapítását szerették volna. Ez azonban nem valósult meg.

Az 1938 szeptemberi revíziós nagygyűlést a Werbőczy Egyesület szervezte és a kassai ünnepélyes bevonuláson is képviseltette magát.

A nehéz háborús évek következtek. Sajnos a diákok közül is sokan hullottak el a harcmezőn, a tanári kar összetétele is folyamatosan gyengült, sok tanár helyezkedett el más intézményben. Az 1944-es kari évnyitó tanácsi ülést légiriadó miatt az Avas egyik pincéjében fejezték be. A tanév később ugyan megkezdődött, de október 10-től az előadásokat már nem lehetett megtartani. 

Bruckner Győző felhatalmazást kapott arra, hogy az intézményt szabadon átköltöztetheti bárhová, ha a város kiürítésre kerül. Amikor ez megtörtént, először Budapesten, majd Veszprémben állította fel hivatalát Bruckner. Végül az iskola megmaradt készpénzét egy bankban helyezte letétbe, az iratokat pedig a soproni evangélikus egyház konventépületének pincéjébe záratta. Ígéretet tett arra, hogy amint lehetséges, újrakezdik az iskola működését.

A háború utáni pár év, az iskola megszűnése

Nagyon hamar újra működött az iskola, már 1945 januárjában. Bruckner Győző azonban csak szeptember 26-án tért vissza Miskolcra. Természetesen különböző vizsgálatoknak volt kitéve, végül meghagyták pozíciójában. 

A jogakadémiák sorsa azonban végleg megpecsételődött. Az akadémiák állami fennhatóság alá kerültek, majd az oktatási reform után az egyetemek mellett nem volt maradásuk a rendszerben. A 4105/1949 számú rendelet pedig meg is szüntette őket. A miskolci a működését hivatalosan 1949. augusztus 30-án délben fejezte be.

A dékán ekkor már dr. Zelenka István volt, ő "kapcsolta le a villanyt". 

1949. szeptember 24-ei jelentése szerint:

• Az irattárat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi- és közigazgatás-tudományi kara kapta,
• a levéltári anyagát - ingó és ingatlan - pedig a Nehézipari Műszaki Egyetem, 
• a könyvtárát Miskolc városa,
• a helyiségeket, ahol az oktatások folytak - a háború után a Zenepalotában - pedig a városi zeneiskola.

Hogyan változott Miskolc vallási képe? – Közel három évszázad tükrében

A Luther-házzal szemben meséltem Miskolc vallási képéről, illetve pár szót az evangélikus egyházról, a Zenepalotáról és a Lichtenstein-palotáról is.

Ha ma végigsétálunk Miskolc utcáin, templomok sokaságával találkozunk. Református, római katolikus, görögkatolikus, evangélikus templomok, zsinagóga és számos kisebb felekezet imaházai mesélnek a város sokszínű múltjáról. A népszámlálási adatok azonban azt mutatják, hogy Miskolc vallási összetétele az elmúlt közel háromszáz évben gyökeresen átalakult.

A 18. század közepén Miskolc egyértelműen református város volt. Az 1746-os összeírás szerint a lakosság 86 százaléka református, míg a római katolikusok aránya mindössze 8 százalékot tett ki. Ez jól tükrözi a reformáció több mint másfél évszázados hatását, hiszen a 16. század végétől Miskolc a magyar reformátusság egyik jelentős központjává vált.

A következő évtizedekben azonban fokozatos változás indult meg. Az 1771-es adatok szerint a reformátusok aránya már 74 százalékra csökkent, miközben a római katolikusoké 20 százalékra emelkedett. Ebben jelentős szerepet játszott a Habsburg-kori betelepítési politika, a katolikus egyház megerősödése és a város gazdasági fejlődése, amely új lakosokat vonzott Miskolcra.

A 19. század közepére újabb jelentős változás figyelhető meg. Az 1848-as népszámlálás szerint a reformátusok aránya már csak 50 százalék volt. Ezzel párhuzamosan a római katolikusok elérték a 21 százalékot, míg a legnagyobb növekedést az izraelita közösség mutatta, amely ekkor már a város lakosságának ötödét adta.

Ez utóbbi nem véletlen. A reformkor és a dualizmus időszakában Miskolc az ország egyik legdinamikusabban fejlődő kereskedelmi központjává vált. A zsidó polgárság meghatározó szerepet vállalt a kereskedelemben, az iparban, a pénzügyi életben és a város modernizációjában. Az 1869-es, 1880-as és 1900-as adatok szinte változatlanul 20–21 százalékos izraelita lakosságot mutatnak, ami országos összehasonlításban is kiemelkedő arány.

A századfordulóra Miskolc vallási képe kiegyensúlyozottabbá vált. A reformátusok aránya tovább csökkent, 31–37 százalék közé, miközben a római katolikusoké fokozatosan 38 százalékra emelkedett. A 16. századot követően először voltak többen a római katolikusok városunkban. A görögkatolikus és evangélikus közösségek is stabil jelenléttel bírtak, bár lélekszámuk jóval kisebb volt.

A 20. század tragédiái alapvetően formálták át ezt a képet.

A holokauszt következtében Miskolc jelentős zsidó közössége szinte teljesen eltűnt. Míg 1920-ban még a lakosság 20 százaléka izraelita vallású volt, addig 1949-re ez az arány már csupán 1,9 százalékra csökkent. Ez nem egyszerű statisztikai adat, hanem egy virágzó közösség tragikus pusztulásának számszerű lenyomata.

Az 1949-es adatok ugyanakkor azt is mutatják, hogy a római katolikusok ekkor már abszolút többségbe kerültek (57%), míg a reformátusok aránya 30 százalékra csökkent. Ebben nemcsak a természetes népességmozgás, hanem a város gyors iparosodása is szerepet játszott. Az ország számos pontjáról érkeztek új lakók Miskolcra, akik jelentősen átalakították a város társadalmi és vallási összetételét.

A legnagyobb fordulat azonban a 20. század második felében következett be.

A 2011-es népszámlálás már egészen más képet mutat. A reformátusok aránya 15,3 százalékra, a római katolikusoké 29,3 százalékra csökkent. Megjelent egy új, jelentős csoport is: a lakosság 18,4 százaléka vallotta magát vallástalannak, míg 30,5 százalék egyáltalán nem kívánt válaszolni a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdésre.

Ez jól mutatja, hogy napjainkban már nem elsősorban az egyes felekezetek közötti átrendeződés figyelhető meg, hanem a vallásosság általános visszaszorulása, illetve a vallási identitás egyre inkább magánüggyé válása.

Miskolc története tehát vallástörténeti szempontból is rendkívül izgalmas. Egy református mezővárosból előbb sokfelekezetű kereskedő- és iparváros lett, majd a 20. század történelmi tragédiái és társadalmi változásai teljesen új vallási szerkezetet alakítottak ki.

A számok mögött azonban mindig emberek, családok és közösségek állnak. Templomok, zsinagógák, iskolák és hagyományok, amelyek évszázadokon át formálták Miskolc arculatát. Éppen ezért ezek az adatok nem pusztán statisztikák, hanem városunk történetének lenyomatai.

A legendás miskolci 10-es honvédek – Akiknek a neve egyet jelentett a bátorsággal

A Herman Ottó Gimnázium előtt meséltem a miskolciak háziezredéről.

Ha megkérdeznénk ma egy miskolcit, mit jelent számára a Tizeshonvéd utca, valószínűleg a legtöbben csak annyit mondanának: egy utca a belvárosban. Talán néhányan még azt is tudják, hogy egykor laktanya állt itt, de hogy kik voltak azok a"tizes honvédek", és miért őrzi a város ma is a nevüket, azt már kevesen tudnák elmondani.

Pedig volt idő, amikor Miskolcon szinte minden családnak volt egy fia, testvére, édesapja vagy rokona, aki a 10. honvéd gyalogezred kötelékében szolgált. Ez volt Miskolc háziezrede. Nem egyszerűen egy katonai alakulat. Sokkal több annál. A város büszkesége.

Az ezred magja 1869-ben jött létre, majd 1890-ben az egri és sátoraljaújhelyi zászlóaljak összevonásával alakult ki a később legendássá váló miskolci 10-es honvéd gyalogezred. Bázisuk a Serház utcai József-laktanya volt – a mai Tizeshonvéd utcában, ahol ma a Herman Ottó Gimnázium működik.

A város lakói különleges kapcsolatot ápoltak az ezreddel. Nem véletlenül nevezték háziezrednek. A katonák ugyanazokon az utcákon nőttek fel, ugyanazokba a templomokba jártak, ugyanazokon a piacokon vásároltak, mint azok, akik később könnyes szemmel búcsúztatták őket a vasútállomáson.

Aztán elérkezett 1914 nyara.

A szarajevói merényletet követően Európa néhány hét alatt lángba borult. Augusztusban megszólaltak a mozgósítási parancsok, és Miskolcon is megkezdődött a készülődés. Fiatalemberek százai öltötték magukra a honvéd egyenruhát. Voltak köztük diákok, iparosok, kereskedők, földművesek, hivatalnokok. Egy közös volt bennük: senki sem tudta, hogy néhány nap múlva örökre elhagyja-e a szülővárosát.

A miskolci állomáson családok búcsúztak. Édesanyák ölelték fiaikat, a feleségek sírtak, a gyerekek integettek a lassan kigördülő szerelvények után. A legtöbben azt hitték, karácsonyra már otthon lesznek - nem így történt.

A 10-es honvédeket elsőként Galícia véres csatatereire vezényelték. Az orosz hadsereg ellen vívták első ütközeteiket, olyan körülmények között, amelyeket ma szinte elképzelni sem tudunk. Napokon át tartó gyalogmenetek, sártengerré változott utak, állandó tüzérségi tűz, éhezés és járványok várták őket.

Mégis kitartottak. Nem véletlen, hogy rövid idő alatt legendává váltak a Monarchia hadseregében. A 10-es honvédek neve egyet jelentett a fegyelemmel, a kitartással és a bátorsággal.

A háború évei alatt nemcsak harcoltak, hanem saját újságjuk is volt. A 10-es Honvéd című tábori lap 1917-től rendszeresen beszámolt az ezred életéről, közölte a katonák írásait, rajzait, verseit, hírt adott a sebesültekről és az elesettekről, miközben a hátországot is igyekezett közelebb hozni a front mindennapjaihoz. A lap bevételéből az elesett bajtársak özvegyeit és árváit is támogatták.

A háborúnak azonban súlyos ára volt. A 10-es honvédek közül ezrek soha nem tértek vissza Miskolcra. Sokan Galícia földjében, a Kárpátok hágóin, Doberdó sziklái között vagy az Úz völgyében alusszák örök álmukat. Nevük ma is ott olvasható emléktáblákon és katonai temetőkben, emlékeztetve bennünket arra, hogy a történelem nagy eseményei mögött mindig ott vannak az egyszerű emberek sorsai.

Talán ezért sem szabad, hogy a"10-es honvéd"kifejezés csupán egy utcanév maradjon. Mert mögötte miskolci emberek állnak. Olyan fiatalok, akik ugyanazt a várost szerették, ugyanazokat az utcákat járták, mint mi. És akik egy napon elindultak a frontra, hogy közülük sokan már soha ne térjenek haza.

Az ő történetük Miskolc története is. És amíg emlékezünk rájuk, addig a legendás 10-es honvédek sem merülnek feledésbe.

A honvédekhez kapcsolódó két személy emlékét idéztük meg az emlékműnél.

 Gömöry Árpád, az első világháborús hős

Egy elfeledett, Miskolcot az otthonának tekintő háborús hősről mesélek a mai napon. Gömöry Árpád minden tekintetben kiemelkedő egyénisége volt korszakának, városunknak - és Magyarországnak. Emlékezzünk rá, elevenítsük fel Miskolcon eltöltött éveit.

Érdekes a története annak, ahogy ez a história rám talált. Egy hölgy hívott fel decemberben Svájcból, hogy szeretné megvásárolni a könyvemet. Azt, amelyben a Korona szálló történetéről írok, mivel az üzemeltető Janits testvérek az ő testvéreit vették feleségül. Ezen a fonalon kezdtem el kutatni és kiderült, hogy Gömöry Mária Kata volt a hölgy neve, aki nem más, mint Gömöry Árpád tábornok leánya.

Gömöry Árpád (1882-1943), nyugalmazott tábornok, író, Borsod, Gömör és Kishont vármegye testnevelési felügyelője, a Dobsinai Társaskör tagja.

Hatvanban született, de a szíve a felvidéki dobsináé volt. Dobsinai buléner, azaz szepességi német család sarja volt, felmenői bányászattal, vasgyártással foglalkoztak, Simon őse, Dobsina bírája vezetésével Rákóczinak ágyút gyártottak. 

Gömöry Árpád 1901-ben végezte el a temesvári hadapród iskolát. Itt volt osztálytársa az a Sidló Ferenc, aki később felkérésére Görgey Artúr mellszobrát készíti majd Miskolc számára. 1902-ben hadnagy, 1909-től főhadnagy, 1914-ben, a háború előtt nevezték ki századossá. 

A fiatal katona - 1914-ben - a Dobsina melletti Felsősajón feleségül vette Ráth-Langhoffer Aranka Jusztiniát. Házasságából öt gyermeke született (Aranka, József, Zsuzsanna, Judit és a fent említett Mária Kata).

Sok helyen volt szolgálatban országszerte (Brünn, Teschen, Mostar, Slavonski Brod, Domnovce, Pétervárad, Bécs, Debrecen). Az első világháborúban először Szerbiában, az orosz fronton, végül Tirolban harcolt. Szolgálati helyein hadinaplókat vezetett. 

Az első világégés során sokszor kitüntette magát a harcokban, ennek eredményeként őt is sokszor kitüntették felettesei.

Gömöry Árpád kitüntetései:

- 1914 november: Bronz Katonai Érdemérem;

- 1915 május: III. o. Katonai Érdemkereszt a hadidíszítménnyel és kardokkal;

- 1915 július: Ezüst Katonai Érdemérem;

- 1916 október: Ezüst Katonai Érdemérem;

- 1916: III. o. Vaskorona Rend a hadidíszítménnyel és a kardokkal;

- a háború során: német II. o. Vaskereszt;

- az Osztrák Császári Vaskorona-rend lovagja;

- Tiszti Arany Vitézségi Érem;

- Magyar Érdemrend Középkeresztje

A háború után - 1919-ben - Dobsinán felkelést szervezett és harcolt a megszálló cseh csapatok ellen, akik vérdíjat tűztek ki a fejére. Magyarországra menekült, ahol valószínűleg a trón igényével fellépő Károlyt támogatta - bár erre semmilyen bizonyíték nincsen, csak feltételezés -, ezért Horthynál sokáig kegyvesztett lett. 1919. nyarától munkásszázadot vezetett, ez sem volt jó pont a részéről.

Gömöry 1920-tól, kisebb fővárosi kitérőkkel egészen nyugdíjazásáig (1938) Miskolcon élt, a közösségi élet aktív szereplőjeként. Érdekesség, hogy a 10-es honvéd emlékmű állításakor ő állt modellt a katonaalak mintázásához. 1920 és 1925 között őrnagyként, mint lőügyi törzstiszt, ezred segédtiszt, végül ezredparancsnok helyettes szolgált. 1932-ben nevezték ki ezredparancsnoknak városunkban a 13. Görgey Artúr gyalogezred parancsnoka volt, miskolci időszakáról is naplót vezetett. 

Felmenőit sem felejtette el, hiszen a húszas évektől, mint a Dobsinai Társaskör tagja volt, komoly helytörténeti kutatásokat folytatott Dobsinán. Ebben két társa is akadt, Sztehlo Zoltán és Dr. Lux Gyula személyében. 1926-ban A 600 éves Dobsina címmel egy könyvet is kiadtak, melyben a település múltjáról szóló kutatásaik eredményét írják le - Gömöry Árpád szerkesztésében. 

Az egykori újságokból azt is megtudhatjuk, hogy Gömöry Árpád a csillagászathoz is értett. Több napilap is említést tesz arról, hogy a Hassel-féle üstököst is megfigyelte 1939-ben, amikor az bolygónk mellett haladt el.

Gömöry Árpád 1936. november elsejével tábornoki kinevezést kapott. Nyugdíjas éveire elköltözött Miskolcról, de gyakran látogatott városunkba, márcsak azért is, mert - ahogy írásom elején említettem - lányai itt mentek férjhez (a Korona szálló bérlőihez, a Janits testvérekhez).

1943-ban hunyt el, végakaratának megfelelően Miskolcon temették el. A Hősök temetőjében nyugszik.

,,Gömöry Árpád délceg alakjának emléke, amely mintául szolgált a Rudolf laktanya előtti honvéd szoborhoz, éppenúgy megmarad minden miskolci szívében. mint kiváló, ritka úri tulajdonságainak emléke, amelyek számára mindenki megbecsülését, tiszteletét és rokonszenvét megszerezték és biztosították."

(Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap - 1943. augusztus 17.)

Sassy Csaba, Miskolc első lokálpatriótája

Sassy Csaba Miskolc város történetének egyik legnagyobb egyénisége volt. Ennek ellenére nem forog közszájon a neve, a város lakossága nem ismeri, nem is hallott róla. Ezzel az írásommal is szeretnék emléket állítani a ,,legmiskolcibb" költőnek, írónak, újságírónak.

Nem néztem utána pontosan, de talán ő volt az első, akit már akkor lokálpatriótának hívtak a korabeli újságok, amikor ez a szó még teljesen ismeretlen volt a nagyközönség előtt. Nem véletlenül. Sassy Csabának Miskolc volt a mindene és ezt nem is rejtette véka alá. Erről szólt az élete. A szocialista rendszerben sokszor írtak kiemelkedő képességeiről, szinte mindenhol megemlítik, de valamiért sehol sem szentelnek túl sokat a munkásságának. Pedig egy igazi magyar hazafi volt magyar értékekkel, magyar érzésekkel - talán éppen ezért nem.

Sassy Csaba (1884-1960) Miskolcon született. Édesapja Sassy Árpád, aki Miskolc városának kultúrtanácsnoka is volt, édesanyja Fássy Lídia. Már fiatal korában megmutatkozott írói vénája, hiszen sárospataki gimnazistaként a Mátyás deák című élclapban jelent meg egy írása Kecskeméthy Győző sikkasztásáról. (A hivatalnok hatalmas összeget sikkasztott a múlt század elején, óriási szenzáció volt abban az időben.) Ez 1901-ben történt, egy évvel később már az első verse is megjelent. 

Sőt, 1903-tól a miskolci Ellenzék című hetilap segédszerkesztője lett, egészen 1906-ig. Közben 1904-ben megjelent a Futó csillagok című verseskötete. 1905-ben országos elismerést hozott számára a Chlopy-i nóta című szerzeménye, melyet Lányi Ernő zenésített meg. 

1906-ben a fővárosba ment, Kossuth Ferenc lapjánál, a Budapest-nél dolgozott, ekkor újabb verseskötete jelent meg, ennek előszavát Szatmáry Mór írta, aki a fent említett újság felelős szerkesztőjeként dolgozott. Innen Erdélybe vezetett az újságíró az útja, ahol az Arad és Vidéke című lapnál dolgozott fél esztendőn át. Sokáig nem időzött ott sem, hiszen 1907. június 1-től az Ellenzék (Miskolc) felelős szerkesztője lett. Sassy Csaba hazatért.

1906-ban Kacsóh Pongrác Rákóczi operettjébe két dalt is írt. 1909-ben egy antológiát adott ki Heten vagyunk címmel, Bán Ernő, Faragó József, Kaffka Margit, Miskolczy-Simon János, Péry Ilona, Reinhard Piroska társaságában. 1910-ben és 1911-ben újabb három verseskötete jelent meg. 1913-ban írja Dr. Kárpát Árpáddal együtt az Égbenyúló hegyek alján, heves éjszakákon című dalt, amely a világháború egyik legismertebb nótája lett. 

1915-ben vonult be a 10-es honvéd gyalogezred katonái közé. Ez meghatározó volt egész további életére vonatkozóan. 41 hónapot töltött el a harctéren, közben a gyalogezredi frontújság szerkesztője volt. 1918-ban ő írta - Thurzó Nagy László zenésítette meg - az első irredenta dalt, Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam címmel. Gyönyörűszép szerzemény, érdemes meghallgatni. A háború alatt haditudósításokat írt a Pesti Hírlapba, a Pesti Naplóba, a Magyarországba, Az Ujságba. Nagy hazafi volt, rengeteg hazafias lelkületű verset írt, melyek több kötetben jelentek meg a háború után. 

Leszerelése után a Reggeli Hírlap, a Miskolci Napló munkatársa volt. A két világháború között a 28-as újság, a Vasárnap, a Hétfői futár és a Borsodi Szemle felelős szerkesztője, közben sorra jelentek meg dalai, verseskötetei, aktívan részt vett a miskolci kulturális életben. Főtitkára volt a Lévay József Közművelődési Egyesületnek, de az Avas és a Népkert fejlesztéséért is küzdött. Az Avas poétájának is nevezték, nagyon sok szerzeménye volt Miskolc jelképének számító hegyünkről.

A 25. jubileumi, újságírói ünnepségen Dr. Mikszáth Kálmán főispán hosszan méltatta addigi tevékenységét. Azt hiszem, ezt érdemes elolvasni.

,,Az ünnepélyt Mikszáth Kálmán dr. Miskolc város főispánja, egyszersmind mint a Lévay József Egyesület elnöke nyitotta meg költőien lendületes szép beszéddel. 

— A jubiláns, költői méltatását másra, hivatottabbra hagyom - mondotta — és azokra az ezrekre, akiknek lelkében a Sassy-dalok lágy Avas-menti, melódiák zenélőóráját szólaltatják meg, halkan, zsongitóan elfeledtetve, hogy az óra, az idő szaladásra int, mert viteti fiatalos költőből is érdemes veterán-jubilánst csinált. 

Arról a vonatkozásról akarok beszélni, amely a jubilánst ehhez a városhoz fűzi. Ez a város a népességi mozgalmak nagy országútja mentén csodálatos aklimatizáló erővel formálja magához az idesodortakat: szemlátomást veszik fel magukéra a miskolci típust. Ezekközt Sassy Csaba a benszülött őslakó, akihez titkos nyelven szólnak Miskolc kövei, vizei és avasi ligetei. A léghajózás korában a benszülött mindenkor kezd érdekes egzotikum lenni, hátha még dallos is, aki a szívét a lantja húrján hordja! 

Ha Sassy Csabát nézzük mi miskolciak, ezt a vidám, örökké derűs lelket, nem könnyelmű, mert állja az élet nehéz küzdelmeit csak éppen derűs, mint az avasi tiszta napfény, amely érleli nyárra a gabonát, őszre a szőlőt de közbe sugaraival játszik, végigragyog minden virágot, fáradhatatlanul kerget pillangot, megsimogatja a játszó gyermek fejét és mosolygásra simítja az öreg ráncos arcát. 

Nincs 25 év óta ennek a városnak öröme vagy bánata, hogy ő részt ne vett volna benne, nincs polgára, nagy vagy kicsi, kinek örömöt vagy mosolyt ne szerzett volna. Itt élt a városban, de nemcsak a városnak élt, hanem egy optikai csalódás folytán úgy látszott mintha a város élt volna az ő kedvéért, mert hiszen ő volt a város minden kis és nagy eseményének a dalos krónikása, akinek kobzán sokáig pengtek még a város elmúlt öröm vagy szomorú napjai. 

Sassy Csabával ez a mai miskolci nemzedék üli a szebbik életének 25 éves jubileumát."

(Reggeli Hírlap - 1928. március 13.)

A mindig jókedvű, másnak soha nem ártó Sassyt valamiért már a nyilasok is börtönbe zárták, majd 1952-ben a kommunisták a Hortobágyra deportálták. Az sem zavarta őket, hogy nem sokkal előtte komoly agyvérzést kapott. Sassy 1953-ban egy pécsi otthonban került elhelyezésre, ahol teljesen leépülve végül 1960-ban hunyt el.

2022-ben a Tizeshonvéd utcán, a Herman Ottó Gimnázium tornacsarnoka melletti tér Sassy Csabáról lett elnevezve. A kis tér közepén áll a 10-es honvéd szobra. Miskolc valamelyest törlesztett adósságból vele kapcsolatban. De még mindig nagyon sokkal tartozik neki...

Kevesen tudják, hogy a Szent Anna templomot Verestemplomnak neveztél eleink. Erről meséltem a templom mellett található árvízi emlékműnél. Befejezésként pedig magáról az 1878-as, nagy árvízről.

"Verestemplom"a Felsővárosban

A 19. század elején városunkban ugrásszerűen megnőtt a katolikus hívek száma. Miskolc Diósgyőr felé is terjeszkedett, itt alakult ki az úgynevezett Felsőváros. Miskolc ezen részén nagyrészt betelepült szegény magyar családok, illetve kisebb részben németek és tótok laktak. Ők is igényt tartottak a lelkük ápolására, ezért szerettek volna egy saját templomot maguknak, ugyanis a Minorita és a mindszenti elég messze volt tőlük. A mai kor emberének már nem tűnik ez olyan nagy távolságnak, de abban az időben a rossz sáros utakon gyalog, bizony nem kis séta volt ez a fent említett két intézmény. 

Az első tervek már 1802-ben elkészültek, de ekkor még nem lett semmi az építkezésből. 1806-ban kiválasztották a templom helyét is, a királyi kamarának pedig elküldték a terveket, de hiába várták, válasz nem érkezett. Ekkor úgy döntöttek, hogy a városrész egyik kőházát alakítják templommá, erre viszont az egyház kapta fel a fejét és nemtetszésének adott hangot. Nem volt mit tenni, a felsővárosi hívek a majdani templomdombra ,,csengettyűt állítottak" és ezzel "harangoztak" reggel, délben és este. 

A következő esemény 1816-ban történt, terveket készítettek a leendő intézményről. A gyülekezetnek nem tetszettek a tervek mert, ,,Miskolc nagyságának egy magasabb templomtorony jobban megfelelne."

Azért lett ilyen alacsony a templom tornya, mert a kincstár sajnálta a pénzt, mindenen próbált spórolni. Kun János miskolci építőmester magasabbra akarta építeni a tornyot, de a terveit elvetették. Így, a hívek reklamációjával mit sem törődve 1816-ban - július 21-én - letették az alapkövet. 

,,A követ először Greskovics (Ignác), majd utána Molnár Sándor diósgyőri prefektus pecsételte meg. Majd ezüst kalapáccsal ráütöttek a jelenlévő hivatalnokok és előkelőbb emberek az alapkőre."

A templom építése nagyon lassan haladt, 1818-ban még csak a tetőszintnél tartottak. Végleges formáját 1823-ra nyeri el, felszentelésére 1823. augusztus 3-án kerül sor. Az elkészülte utáni időkben csak vasárnapokon és ünnepnapokon miséztek a templomban, amely ,,klasszicizáló késő barokk stílusban épült". Főoltárát 19. századi Szent Annát ábrázoló festmény ékesíti, amelynek alkotója ismeretlen.

Találunk egy leírást egy egyházlátogatási jegyzőkönyvben az új imahelyről 1829-ben:

,,Egy kisebb magaslaton, faragott kemény kőből, erős falazattal és tetőszerkezettel épült. Élénk pirosra festett zsindelytetőzettel, a tornyon és a tetőzet északi részén kettős vas kereszttel."

Érdekesség, hogy a tornyon egy óra is díszelgett, amely valószínűleg a város első toronyórája volt. Azon a tornyon, amelyben három harang kapott helyet, a legnagyobb a Szent Anna nevet kapta. A három harang egyike, - mielőtt idekerült - állítólag a pozsonyi vártemplomban teljesített szolgálatot és 1698-ban öntetett. Az első világháborút csak ez a harang"élte túl", a másik kettőt elvitték beolvasztani. A templom tetőszerkezetének vörös volta miatt Verestemplomnak, vagy Vöröstemplomnak is nevezték. Az orgonája 1894-ben készült, Angster József műhelyében.

1924-ben nagyszabású átalakítások kezdődtek. A már a tervezésnél kifogásolt tornyot átépítették a hívek nagy örömére. A forrásokban azt találtam, hogy három új harangot is kapott az egyházközség. De vajon mi lett a híres pozsonyi haranggal? Szarvas Péter esperestől azt az információt kaptam, hogy ha az első világháborút túl is élte, a második világháborúban mindegyik harangot leszerelték hadi célokra. 

1930-ban változik az elnevezése. Ekkortól kezdve lesz Szent Anna a Felsővárosi Római Katolikus Templom helyett. 1973-ban bevezetik a gázt és ez által Miskolc városának első fűtött temploma lesz. 

Még a 20. század elején a templom emblematikus tetőszerkezetét palára cserélték. A legutóbbi felújítás során kerül ismét fel a régi korokat idéző vörös színű borítás. A templomot övező temetőben nyugszik többek között Déryné Széppataki Róza és Munkácsy Mihály nővére, Lieb Cecília. Érdekesség még, hogy az első miskolci villamosjárat végállomása itt a Verestemplom előtt volt 1897-től 1905-ig, illetve a miskolciak egy másik büszkesége a kisvasút is ide érkezett be, egészen 1973-ig. 

Felsőváros

,,A Hunyad utcával új negyed kezdődik a városban, s ez az ősi országút a rendi korszak végén egyre hosszabb lesz (...) A XVIII. században kezdik benépesíteni. (...) A Hunyad utcán túli negyednek is a Pece vize határozta meg a hangulatát. Az itt lakók állandó küzdelmet folytattak a patakkal, amely gyakori áradásaival elmosta a telkeket, hidakat, pallókat. (...) A Felsővárost a több ágra szakadt Szinva is alakította. A folyó természetes és mesterséges szigetein több utca is létrejött (...)" 

A 18. században Tizenháromváros-nak is nevezték a negyedet, ugyanis, amikor Miskolcot tizedekre osztották ez volt a 13. számú. Utcanév is viselte ezt a nevet, melyet valahol a Bársony János utca körül tudnám behatárolni a mai térképeken.

Az 1878-as nagy árvíz

148 éve történt Magyarország legtöbb halálos áldozatot hozó természeti katasztrófája, a miskolci árvíz. Miskolcot óriási kár érte, a várost szinte teljesen újjá kellett építeni. 

,,Augusztus harminczadika nem sokat különbözött más nyári napoktól; a megsürüsödött és villanynyal telt levegő tikkasztólag hatott a szervezetre, leverőleg a kedélyre; a nagy hőség legfölebb is erős záporesőre, vagy égi háborura engedett következtetni.

Közelgett az éjfél, és tizenegy óra után, mint sülyedő hajóról a vészlövés, eldördült a vastag fellegek serkentő ágyúja; tompán, morogva, kiterjesztett fekete szárnyakkal közeledett a pusztulás angyala, - az egymást pillanatonként fölváltó villámok tűzében azt lehetne gondolni, hogy az egész légkör meggyuladt. 

(...)

A vihar éjfél után elvonult, a morgás elcsendesült, az ég fáklyái kialudtak, s csak távoli halványuló fényök vetődött néha-néha vissza a koromsötét égre, mely borzalmasan terűlt el az alvó város fölött. Az emberek hálát adva Istennek, lenyugodtak ismét. (...)

Miskolcz (..) oly szerencsétlen fekvésü város, hogy a közelebb eső apróbb völgynyilásokat nem számitjuk is, három nagyobb völgynek a hegyekből lerohanó vize egyesül határain, melyek ily nagyobb mérvü felhőszakadás idején a Szinva és Pecze árkát azonnal betöltik; sőt mivel a szabályozatlan, jobbra-balra kanyargó medrekben, a szerencsétlen malmok által is feltartóztatva, a tóduló árnak rendes lefolyása nem lehet. (...)

A város lakói közül kevesen maradtak ébren a vihar elvonulása után; csak itt-ott őrködött egy-két családapa, midőn egy és két óra között a halál és pusztulás angyala megérkezett. Zugva, bőgve hömpölygött elő a völgyekből a roppant áradat, utjában fölszakgatva a talajt, fölszedvén minden szemetet, szennyes iszap és keverékké sürüsödött; mindjárt a legelső házakat nagy erővel rohanta meg, vagy elsodorta, vagy ledöntötte; bezuzta az ablakokat, kivetette sarkaikból az bezárt ajtókat, menekülésről máshova szó sem lehetett, csak a padlásokra, vagy háztetőkre; szalmaszálhoz kapkodó menekűlés volt ez is csupán: a tomboló ár nekidőlt a gyenge alkotmánynak, feldöntötte, elsodorta a házat is, a tetőt is, a menekülőket is. 

A rohanó viztömeg csakhamar a derékhad megérkezése után perczenként fel métert is növekedett. Midőn az első házak lakóinak vészkiáltása keresztül csengett a hullámok moraján, már a távolabbi házak is vizben állottak. Nemsokára irtózatos zaj vegyült a bábok zugásába; menekülők segélykiáltása, fuldoklók halálhörgése, az ostromolt épületek recsegése, az összedőltek zuhanása, az állatok orditása.

Midőn a vészharang megkondult, egy még néhány óra előtt virágzó városban 2185 család küzdött a halállal."

(Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV. (Miskolc, 1911, Miskolc város közönsége), 8-17. oldal)

Gondoljunk csak bele, hogy a vihar elvonul felettünk, megnyugszunk - és nyugodtan fordulunk a másik oldalunkra -, majd egyszer csak a semmiből tör ránk az ár. Alig éjfél után vagyunk és minden teljesen sötét, olyannyira, hogy semmit nem látunk. Sokan csak akkor vették észre a veszélyt, amikor már kifordította a családot a víz az ágyból. Aki nem tudott elmenekülni hirtelen, vagy nem tudott felmenni masszívabb háza tetőterébe, tetejére, azt a biztos halál várta. Mégis szerencseként kell említenünk azt, hogy amilyen gyorsan emelkedett a víz, olyan gyorsan le is apadt, ezzel sok száz embert mentve meg a biztos haláltól. Ugyanis sokan valamibe kapaszkodva, vagy a saját háza tetőterében, esetleg a tetején, már csak egy talpalatnyi földön áldogálva várta a vész elmúltát. Az ár erejére jellemző az is, hogy egy-két kivételtől eltekintve az összes Szinva és Pece hidat elsodorta. 

,,Tövestől kitépett óriás jegenyék, százados füzfák halmazai, elpusztitott virág- és gyümölcsös kertek romjai fölött, összedőlt házak, szétrombolt keritések közé jutunk s nem tudjuk, hol volt a ház, hol az utcza; félmeztelen, átázott didergő emberek czipelik iszapos rongyaikat száraz helyekre, összetört butorok egyes darabjait huzgálják, hanyják ide s tova. (...)

Minden egy felismerhetetlen keverék; bársony, selyem, vagy közönséges kelme-e az, ami előkerül, föl nem ismerhető; miként a halálban egyenlővé lesz mindenki, porrá és hamuvá: a vizáradat iszappá gyúr mindent. A gazdag az iszapban keresi aranyát, ezüstjét és bársonyát; a szegény is ott keresi ócska rongyait. Rettenetes egyenlőség!"

(Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV. (Miskolc, 1911, Miskolc város közönsége), 10. oldal)

Borzalmas olvasni a beszámolókat, nagyon megrázó, részletes leírások állnak rendelkezésre, jól dokumentálták a jelentéseket. Ezek szerint mindenhol rombolás nyomait láthattuk a városban, akármerre is tévedtünk. A főutca burkolatában hatalmas lyukak tátongtak, egyes helyeken a burkolatot magas torlasszá emelte az ár. A pincék megteltek vízzel, a rengeteg áru mind megromlott. Ha valakinek maradt pénze munkásra, az 3-5 forintot is elkért naponta egy kis munkáért. Szétszakított családok keresték napokig egymást, hátha mégis megmenekültek szeretteik. A város majorságában hordták össze az áldozatokat az északi részen - ez a mai Tűzoltóság környékén volt -, a Kálváriához került pedig az, aki a déli végen lelte halálát. Akit sikerült azonosítani, annak a lábára kis címkét kötöttek nevével ellátva. Különösen megrázó annak a pincelakás mentésének, szivattyúzásának leírása, ahol mind a 13 lakos egytől egyig a vízzel megtelt pincében lelte halálát. Borzalmas!

,,az utczákon bár merre járt-kelt az ember, mindenütt hasonló jelenetekkel találkozott: itt egy-egy katonát hoznak vállaikon társaik, akik részint meglepve az ár által, menekülni már nem voltak képesek, részint embertársaik mentése közben sodortattak el; - amott egy fehér szekér, melynek hirtelenjében összeszegezett deszkaoldalai vannak, egy rakás egymásra hányt ember- s gyerekhullát viszen, legfelül egy kis gyermek látható, megmeredt kezecskéi ki vannak terjesztve. 

Ilyeneket láttunk Miskolcz vészborított utczáin mindenütt 1878. aug. 31-én."

(Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV. (Miskolc, 1911, Miskolc város közönsége), 11. oldal)

A nem összedőlt házakon látszottak a legmagasabb vízállás "vonalai." Rengeteg helyen magasabb volt a víz, mint az ajtók, ablakok felső részei, illetve sok helyen az eresz tetejétől, sőt majdnem a tetőtől is. Némely helyen pedig az 5-6 méteres magasságot is elérte. 2185 család küzdött itt az életéért. Kevesen voltak azok, akiknek családjában nem volt semmilyen tragédia. 

2182 ház rongálódott meg, ezekből 698 lakhatatlanná vált. Az 1878. augusztus 31. hajnalán érkező árvíz 277 - a környékbeli településeken történt haláleseteket beleszámítva 400(!!!) - áldozatot követelt. Az épületekben 471 849 forint, ingóságokban 508 341 forint, árukban és állatokban 759 581 forint kár esett. Ez összesen 1 739 771 forintra rúgott. 

Hamarosan megérkeztek az első felajánlások az ország minden részéről. Pénz, fizikai munkások, bányamunkások, katonák, rendőrök. 

Szerencséje volt Miskolcnak, hogy olyan kiváló polgármestere volt abban az időben mint Soltész Nagy Kálmán. A városi képviselőtestület megválasztja és tejhatalommal ruházza fel a vészbizottságot. A bizottság élén természetesen Soltész Nagy Kálmán állt. Bódogh Albert megyei főorvossal kezdi meg működését az egészségügyi alosztály. Az építészeti alosztály Czakó Lajos királyi mérnökkel az élen kezdi meg munkáját. Az élelmezési bizottságnak óriási feladat jutott. Napokon keresztül százaknak osztják a beérkezett élelmeket. A torlaszokon dolgozik mindenki. Feltűnik Horváth Lajos országgyűlési képviselő, de Mihalovits Sándor rendőrkapitány is. Működtek a szivattyúk szüntelenül, takarították az iszapot is, mely mindent beborított.

1928-ban Gárdos Aladár alkotta emlékművel emlékeztek a tragédiára a miskolciak.

Köszönöm szépen a felkérést a sétára, számomra mindig öröm, ha a szeretett városomról mesélhetek!