Bacsa Patrik a DVTK saját nevelésű labdarúgója. Igazi lokálpatriótaként rajong klubjáért, városáért. Az utóbbi egy év nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de ismét visszakerült, visszaverekedte magát a csapatba. Minden támogatást megérdemel, Miskolc egyik komoly értéke lehet az elkövetkezendő években (is).

fotó: 24.hu

- Hogyan ismerkedtél meg a labdarúgással?

- Azt tudni kell, hogy a szüleim testnevelés-fizika szakos tanárok. Gyermekkoromban a Győri kapuban laktunk, az ifipálya mellett és kisgyerekként mindig odajártam. Átmásztam a kerítésen és ott kezdtem el focizni. A miskolci sportiskolának volt ott egy korosztályos csapata, akiktől ugyan kisebb voltam, de beálltam közéjük, így kerültem hozzájuk. Fiatalkorom óta mindig is labdarúgó akartam lenni, ezért is tettem meg mindent és anyukámék mindenben támogattak. Ők is azt szerették volna, ha profi sportolóként tudok elhelyezkedni. Kipróbáltattak velem minden sportot, igazából mindegyiket szerettem. A szüleim is sportoltak, anyukám kosarazott versenyszerűen, apukám pedig atletizált, gerelyhajító volt és kenuzott.

- Akkor egy igazi sportcsaládban nőttél fel.

- Igen, ők sikeresek voltak a sportban, így aztán a "véremben" benne volt, hogy én is sportolóként keressem a kenyeremet.

- Milyen sportokban próbáltad még ki magad a labdarúgáson kívül?

- A kosárlabdában, kézilabdában is, anyáék szerették volna, hogy kézilabdázzak, de Miskolcon nem volt komolyabb szinten csapat. Ezek mellett tornában – ritmikus sportgimnasztika – is kipróbáltam magam, de az nem volt annyira jó. Viszont a foci mellett nagyon sokáig atletizáltam versenyszerűen.

Bacsa Patrik gólja 2:10-nél

- Ki a kedvenc focistád, vagy ki volt a példaképed?

- Mikor gyerek voltam, akkor a brazil válogatottat szerettem nagyon és a "régi" brazil Ronaldót. Rajongtam érte, azóta vagyok Real-drukker. Ronaldo, Zidane, Beckham, nagyon sok jó játékos jött össze akkor náluk, ők voltak a galaktikusok, a szó minden értelmében. Azért is lettem Realos, nem is a mostani csapat miatt. Amíg Ronaldo focizott, addig ő volt a kedvencem. Aztán a csapathoz került C.Ronaldo, akit én nem nagyon bírtam. Ezután kezdtem megkedvelni, de nem azért, mert ő a legjobb focista, hanem azért lett a példaképem, mert rengeteg munkát tett bele abba, hogy ilyen szinten játsszon. Sokan nem szeretik, mert nagyképűnek tartják, de szerintem ez nem igaz. Nem ösztönös tehetség volt, hanem rengeteget dolgozott, hogy erre a szintre felérjen.

- Magyar játékosok közül valaki?

- Mindenki azt mondja ilyenkor, hogy a Puskás, de én nem abban a korszakban nőttem fel, őt nem láttam játszani. A közelmúlt magyar játékosai közül nem nagyon van olyan, aki meghatározó lett volna számomra. Nem tudtam azt megélni, hogy milyen szép volt, milyen jó volt akkor a foci, úgyhogy remélem még az én életemben ez bekövetkezik.

- Akár te is lehetsz az, akire majd felnéznek a fiatalok, voltál u19-es és u21-es válogatott, csak egy lépcső maradt már, ez a nagyválogatottság.

- Nyilván az a célom, hogy odakerüljek, voltam már a kapujában, aztán mindig valami – edzőváltás - közbeszólt. Egervári Sándornál és Pintér Attilánál is voltam a bő keretben. Mindkettőjüknek már csak egy-két meccse volt a válogatott kispadján utána. „Sanyibá”-val tudtam később Diósgyőrben is dolgozni.

 fotó: dvtk.eu

- Nagyon gyors vagy. A leggyorsabb vagy a csapatban?

- Szerintem igen, mert rajtunk van ez a GPS alapú mérő és ez eltárolta, hogy egyszer 34,5 km\h-val futottam az egyik mérkőzésen. Azt mondták, hogy amióta megvan ez a rendszer Diósgyőrben, ez volt a leggyorsabb adat. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy évekig atletizáltam. Volt három fociedzésem, - hétfő, szerda, péntek - szombaton egy meccs, közben a többi napon pedig atletizáltam mellette, 8-9 éves korom óta ez volt a heti programom.

- Akkor tényleg nagyon sok munka van a pályafutásodban.

- Reggel felkeltem, elmentem iskolába, utána valamelyik edzés volt. Az atlétika nem is Diósgyőrben volt, hanem szerte a városban, sokat kellett utazni. Jártam edzésre az MVSC pályára is, - akkor már Diósgyőrben laktunk - onnan hazaértem, tanulás, alvás és kezdődött elölről minden. Így volt ez 8 éves koromtól nagyon sokáig.

fotó: minap.hu

- Család, barátnő, mondanál egy pár szót róluk?

- Szüleimet említettem, ők tanárok, a gyerekeiket támogatják mindenben. Van egy idősebb nővérem, aki Pesten fogorvos. Alexandra a tanulás irányába folytatta tovább, kitűnő tanuló volt 12 évig, aztán megvalósította álmát, elvégezte az orvosit, fogorvos lett. Most egy nagyon jó helyen dolgozik, úgyhogy rá is nagyon büszke a család. Mindig azt mondja, hogy bezzeg engem sosem említesz meg, ezért most megemlítem, mert azért amit ő vitt véghez, az sem egyszerű. A húgom Fanni is a sportban próbál érvényesülni, atletizál, ő is nagyon szép eredményeket ér el. Válogatott, több számban is ő tartja a korosztályában az országos csúcsot. Nagyon tehetséges és nagy jövőt jósolnak neki. Barátnőm pedig focista családban született, apukája Leskó Zoltán, aki labdarúgója és edzője is volt a DVTK-nak. Ő ebben nőtt fel, mindent tud a fociról. Most lesz decemberben egy éve, hogy együtt vagyunk. Kint élt Amerikában már két éve, amikor miattam visszajött Magyarországra. Nehéz elképzelni, de New Yorkból hazajött hozzám Kisvárdára. Ő segített nekem átvészelni ezt az egész helyzetet.

- 17 évesen léptél először pályára az nb1-ben, ki vitt fel először az első csapathoz?

- Tornyi Barnabásnál kerültem fel a nagycsapathoz, távozása után mutatkoztam be az nb1-ben. A kiesés után megsérültem, műtötték a térdemet, de szerencsére jól sikerült a felépülésem. Ősszel ugyan nem léptem pályára, de a tavaszt végigjátszottam. Aztán feljutottunk és onnantól kezdve egyre többször számolt velem az éppen aktuális diósgyőri edző.

- Ez volt az egyetlen komolyabb sérülésed pályafutásod során?

- Sok sérülésem volt, mind a fociból adódóan. Gyerekkoromban 11-12 évesen eltört a bokám, meccsen ráesett a kapus. Kicseleztem, jobbal el akartam rúgni és rávetődött a bal lábamra, rögtön éreztem, hogy nagy a baj. Alátört és elmozdult, meg kellett műteni, akkor körülbelül egy évet kihagytam, de még két év után is éreztem ezt a sérülést. Előtte az utánpótlás válogatottban szerepeltem, nagyon gyors voltam, atlétikában mindent megnyertem. Ekkor viszont olyan sokat kihagytam, hogy úgy éreztem, mintha újra kellett volna kezdenem az egészet. Lassú voltam, nem bírtam futni, a fociban is lemaradtam, abban a korban egy év nagyon sokat számít. Aztán a sok edzésnek köszönhetően sikerült visszakapaszkodnom. Még többet kellett edzenem, mint előtte. Majd amikor visszatértem végre, meccsen felrúgtak, ráestem a kezemre, ami eltört. Ezzel már nem hagytam ki olyan sokat, de balszerencse volt és bosszantott. Volt térd- és bokaszalag szakadásom is. Ez mind meccsen, nem olyan esetből adódóan, hogy meghúzódtam, hanem mindannyiszor megrúgták a lábamat. Általában ez úgy megy, hogy eltolom a labdát, aztán rámcsúsznak, a bokám pedig alátörik.

fotó: amigeleken.hu

- Mit jelent neked a DVTK mezben pályára lépni?

- Miskolcon nőttem fel, ebben a közegben. Akkor is, amikor kijártam a mérkőzésekre, amikor  hallottam, hogy hogy szurkolnak a szurkolók, akkor is mindig az volt az álmom, hogy itt játsszak Diósgyőrben. Mindig elmondtam és mindig tartom magam hozzá, hogy én Magyarországon nem fociznék szívem szerint máshol.

- Volt megkeresés egyébként?

- Volt nagyon sok, igen. Az utóbbi egy évem azért lett olyan amilyen, mert voltak megkeresések és nemet mondtam mindegyikre. Ebből én jöttem ki rosszabbul. Mint mondtam, Magyarországon csak a DVTK-ban szeretnék játszani, de nyilván szeretném magam kipróbálni külföldön is. Ez is egy álmom.

- Hogy élted meg ezt a kölcsönadást?

- Igazából nagyon nehezen. Akik láttak Kisvárdán, tudják, látták rajtam. De próbáltam ott is mindent megtenni a csapatért és próbáltam a DVTK-t kizárni a gondolataimból. Nem az volt nehéz, hogy ott kell lennem, mert egy jó közösségbe, jó csapatba kerültem, amely nagy célokért küzdött, hanem az, hogy tudtam, nekem a céljaim itt vannak Diósgyőrben.

fotó: minap.hu

- Most azonban visszakerültél és Bódog Tamás is számít rád. Mit vársz ettől a szezontól?

- Szeretnék minél hamarabb stabil kezdőjátékos lenni, és azt gondolom jó irányba haladok, mert amikor visszakerültem Diósgyőrbe, először nem kaptam lehetőséget, jó pár meccsen a keretben sem voltam. Az NB3-as csapattal készültem, nem is számítottak rám, de úgy mentem ki minden nap az NB3-ban is az edzésre és a meccsekre, hogy mindent beleadtam. Mondták, hogy nekem vannak a legjobb eredményeim, példaértékű volt a hozzáállásom, mindent megtettem. Szerintem már senki nem számított arra, hogy ebben a félévben fogok játszani akár egy mérkőzésen is. Nem is sokan voltak már mellettem ebben az időszakban, szinte egyedül a barátnőm, aki minden nap megtett értem mindent. Biztatott, hogy csináljam tovább és meg lesz az eredménye. Nélküle biztos nem tudtam volna túlélni ezt a pár hónapot. És szerencsére a munka meghozta az eredményét. Tamás is biztosan értékeli, hogy már nem számított rám és én mégis megtettem mindent, szó nélkül. Véleményem szerint ezért is kerültem be a csapatba és bizonyítani akarom, hogy az egy év, amit az élet elvett, az nem miattam volt. Azt is szeretném bebizonyítani mindenkinek, hogy olyan játékos vagyok, akit megismertek és mindent megteszek mindig a Diósgyőrért.

- Melyik volt a legemlékezetesebb mérkőzésed?

- Amit sosem fogok elfelejteni, az a kupadöntő, az a gól a végén. Sajnos nem nyertük meg, de egy olyan élmény volt, ami meghatározó lesz egész életemben...., az a pillanat a végén..., a gólom..., beleégett a fejembe örökre.

- Kedvenc gólod?

- Egy Fradi elleni mérkőzésen, amikor elvittem több ember között a labdát és úgy rúgtam a gólt. Ez egy ligakupa elődöntőn történt. Ez a legszebb, a kupadöntős pedig a legemlékezetesebb. Kár, hogy nem nyertük meg, most is sajnálom, de így is kijutottunk az Európa Ligába.

 Patrik kedvenc gólja 1:55-től

fotó: boon.hu

- Igen, és ott is letetted a névjegyed, nagyon szép gólt rúgtál a Krasznodarnak(is).

- Azt mondom, ott olyan formában volt a csapat, ha nem pont a Krasznodarral kerülünk össze, mentünk volna még egy kört. Nem volt nagy múltú, nagy hírű együttes, de nagyon erős volt. Talán az elődöntőig meneteltek és a bajnokságban is az élmezőnyben végeztek abban a szezonban.

- Szabadidődet mivel töltöd, már azt a keveset, ami van?

- Azért a napom nagy részét a foci meg az edzések töltik ki, úgyhogy azon kívül, ha van időnk egy kávéra ugrunk be a városba, az a pihenés számunkra.

- Szerinted miért kerül be olyan kevés helyi kötődésű játékos a csapatba? Mondjuk lehet, hogy ez a kérdés nem is annyira időszerű, mert mostanában többen is odakerültek a keretbe.

- Az NB1-ben ugyan nincs fiatalszabály, csak ajánlás, de így is többen lehetőséget kapnak manapság, régen nehezebb volt odakerülni. Nekem is voltak olyan csapattársaim, akik válogatottak voltak a korosztályukban mindvégig, az országban a legjobbak közé tartoztak és valahogy mégsem tudták magukat a felnőttek közé beverekedni. Szerintem minden csak kitartás kérdése. Az első csalódás az az, amikor nem kerül oda a keretbe a fiatal. Sokáig nem játszik, ilyenkor sokszor feladják az emberek és azt mondják, akkor ők megpróbálják más csapatnál. NB2, NB3, pedig onnan nagyon nehéz visszajönni. A 16-17 éves mégis inkább azt mondja, hogy kölcsön megy az NB2-be. Ott már van konkrét fiatalszabály, de jó eséllyel nem játszik ott sem az eredménykényszer miatt. Következő évben már NB3, onnan pedig szerintem nincs visszaút. Az NB2-es, NB3-as bajnokság sokszor nem mutatja meg, hogy ki milyen játékos, mert sem a pálya, sem a körülmények, sem semmi nem adja meg a lehetőséget arra, hogy mindig a legjobbat nyújtsa az ember. Nagyon nehéz.

- Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a csapatba kerüléshez és a terveid megvalósításához!

fotó: Bacsa Patrik facebook oldala