Csorba Piroskát sem kell bemutatnom senkinek, ismert, elismert író, költő. Miskolci lokálpatrióta. Apáczai Csere János-díj, Szabó Lőrinc-díj, sok-sok elismerés. Most megismerhetjük egy kicsit közelebbről.

- Családjáról mondana pár szót?

- Az első házasságomban élek immár 43 éve. A férjemet a Kapuk Előtt irodalmi körben ismertem meg. Ő sokoldalúbb nálam, nemcsak írt, hanem zenélt, zenét szerzett, rajzolt. Mivel ennyi tálentumot kapott, nehezen döntött, nem maradt meg egy mellett. Újságíró lett, a szépirodalmat abbahagyta, bár jelentek meg versei, írásai. Amíg fiatalok voltunk, gyakran csináltunk verses-zenés délutánokat, estéket. Nemcsak az én verseimet zenésítette-zenésíti meg, hanem másokét is: Fecske Csabáét, Cseh Károlyét, Kalász Lászlóét és sok, nem vidéken élő költőét is. A bábszínházban sokszor dolgoztunk együtt; én megírtam a darabot, ő pedig zenét szerzett a verses betétekhez. Most, hogy már nyugdíjasok vagyunk, a rajzoláshoz is visszatért. Karikatúrái jelentek meg egy brazil újságban.

- A lányom magyarszakos bölcsész-tanár (a Miskolci Egyetem kezdte, az ELTÉ-n fejezte be), majd bábszínész diplomát szerzett. 2006-tól Svédországban él, most már svéd diplomája is van. Épp azon a napon volt a diplomaosztója, amikor az én Arany Miskolc c. kötetem könyvbemutatója. Tandsköterska lett - ennek nincs a magyar nyelvben megfelelője. Így nevezik a fogászaton azokat, akik minden egészségügyi beavatkozást elvégezhetnek (tömés, fogszabályozás stb.), ami nem érinti a fog gyökerét. Svédországban ez egyetemi szintű képzés. Két kisfia van, négy és fél, illetve háromévesek.

- A fiam középiskolás korában kémiai diákolimpikon volt (a Földesbe járt), aztán az ELTÉ-re ment, vegyész szakra. A harmadik szemeszternél tartott, amikor meglátta a Japán Kormány Teljes Egyetemi Képzésre szóló pályázatát. Megpróbálta... és sikerült. Egy év intenzív japán kurzus Oszakában, amelynek a végeztével japánul felvételizett Tokióban az egyetemre. Ott szerzett diplomát, aztán Oxfordban és Svájcban dolgozott, majd - nagy örömünkre - hazatért Magyarországra, hiába marasztalta a japán professzora. Most Budapesten él és dolgozik. Neki még nincs családja.

- Érdekes, hogy egyik gyerekem sem beszélt annak az országnak a nyelvén, ahová az élet sodorta. A lányom svédül még az 'igen'-t sem tudta kimondani az esküvőjén, tolmácsot biztosítottak neki. A fiam pedig egy árva szót sem beszélt japánul (bár a távolkeleti kultúra mindig vonzotta). Azóta természetesen mindketten közel anyanyelvi szinten beszélik e nyelveket.

- Kedvenc helye a városban?

- A Szemere-park. Sokáig éltünk falun kertes házban, és amikor 1994-ben Miskolcra költöztünk, a saját kert hiányzott a legjobban. Bár a társasházban, amelyben lakunk, van kert, de az közös. A park, ahol Szemere Bertalan szobra áll, közel van hozzánk és diákkori emlékek fűznek hozzá. Amikor középiskolás voltam (a Közgazdasági Ipari Szakközépiskolában), minden tanítási napon ezen a parkon keresztül vezetett az utam. Szemere Bertalan szobra volt a 'kabalám', iskolába menet megálltam előtte pár pillanatra, hogy elmondjam szokásos fohászomat: "Ó, Szemere Bertalan, segíts meg, hogy ma ne feleljek..." vagy "Ó, Szemere Bertalan, segíts meg, hogy sikerüljön a dolgozatom...". Egész ciklusnyi 'park'-versem van, amelyek itt születtek. A feketerigók, a fák, a bokrok, a fűben mászó kis bogarak mind-mind személyes ismerőseim. Különös, varázsos hangulatba ringat ez a park, különösen alkonyatkor. Szeretek magányosan szemlélődni, megvan bennem a képesség, hogy kizárjam az utca zaját, a beszélgetéseket, és csak a természet neszeit halljam. Szükségem van az egyedüllétre, azt hiszem, a lélek regenerálódásához ez legalább úgy kell, ahogyan a művészet, ahogyan a csönd. Gyakran üldögéltünk a park padján a gyerekeimmel, amíg velünk éltek. Kicsi korukban mindketten igényelték, hogy legyen olyan idő, amit csak az egyikükkel vagy a másikukkal töltök. Így váltak szokássá a 'lánynapok', amikor csak a lányommal szerveztünk közös programot, és a 'fiúnapok', amikor csak a fiammal voltam. A férjem számára ezek fordítva voltak, az én 'lánynapjaim' neki 'fiúnapok' voltak. Nem csináltunk ilyenkor különös dolgokat, de ünneppé vált a számukra attól, hogy csak nekik szólt. Ezeket a napokat szinte mindig egy-egy hosszú, parkbéli beszélgetéssel zártuk. Itt mondhatták el azokat a titkokat, amiket csak velem akartak megosztani. Mély filozófiai beszélgetésekké, közös gondolkodássá váltak, ahogyan felnőttek.

- Hogy jött az ötlet a Miskolci legendák című könyv megírására?

- Évekkel ezelőtt, azt hiszem, 2008-ban kérte az önkormányzat kulturális osztálya, hogy a Miskolci séták c. kiadványba készítsek Miskolc néhány nevezetességéről olyan írást, amely alkalmas arra, hogy felkeltse az idelátogató turisták figyelmét. Tulajdonképpen nem volt határozott, kialakult elképzelésük, csak annyi, hogy ne az adatokra, stílusleírásokra stb. szorítkozzon, hiszen azokra itt voltak a város nagyszerű helytörténeti munkái, elsősorban dr. Dobrossy István könyvei. Engem inspirálnak a felkérések, bár magam sem tudtam, hogyan fogok érdekes írást készíteni a Városházáról vagy a Megyeházáról. Végigolvastam minden fellelhető forrást, így találtam rá szenzációs régi történetekre, és így született meg a forma, a legenda. Angyal Bandi látogatása a Megyeházán (valóban járt ott, de a humoros történetet én kerekítettem hozzá), vagy Kondai Kis Mihály, a város főbírójának szomorú története, nyilvános lefejezése, a Városházán sokáig őrzött kivégzőeszköz, pallos és az eset maga nagyszerű legenda-alapanyag. Történetileg és időben minden pontos, II. Rákóczi Ferenc fejedelem valóban megszállt a Dőry-kúriában - de a kisinast, aki az álmát vigyázta már én találtam ki hozzá. A Miskolci sétákat öt nyelvre lefordítva ingyen bocsátották a külföldi turisták rendelkezésére. A fogadtatása nagyon jó volt, sokan levélben is kifejezték tetszésüket. A forrásgyűjtés közben már tudtam, Miskolc olyan gazdag város, hogy több kötetnyi legendát lehet írni a múltjáról. A Miskolci séták sajtótájékoztatóján beszélgettünk erről Fedor Vilmossal, aki igazi lokálpatriótaként lelkesedett az ötletért, és gazdag ismeretekkel rendelkezett a város múltjáról. ...És 2009 karácsonyára a Kossuth Kiadónál megjelent a Miskolci legendák, amelyben 64 írás szerepelt.

- Honnan gyűjtötték a legendákat hozzá?

- Én csak a magam nevében beszélhetek, a Vilmoséban nem, ezt tőle kell megkérdezni. A 64 legendából 7 az ő írása, a többi az enyém. (Azóta - 2016 karácsonyára - már megjelent első önálló könyve is, a 25 újabb legendát tartalmazó kötet.) Az írás nem csapatjáték, hanem magányos 'sport', és - főleg a próza - sok időt, fáradságot igénylő munka. Ahogyan az előbbi válaszomban már utaltam rá, minden írásos anyagot felkutattam, elolvastam, jegyzeteltem. Vannak Miskolcnak ismert legendái (Bató Eszter története, a Molnár szikla stb.), ezek több változatban is élnek, csak kerekre kellett formálnom őket. Az igazi írói kihívás az volt, hogy meglássam a száraz adatok, szobrok, épületek stb. történetében az érdekességet, amelyet legendává formálhatok. Legendát írni olyasmiről, amiről nincs legenda. Amit 'normális' esetben az idő évtizedei és évszázadai végeznek el, azt nekem rövid idő alatt kellett megtenni. Hogy sikerült, arra az a bizonyíték, hogy hallottam már vetélkedőről, ahol az általam kitalált legendát valóságnak vélték. Csak én tudom, mi a valóban megtörtént esemény a legendaszerű novellákban, és mi az, amit én találtam ki. Ez az olvasónak nem fontos, ahogyan az 'igazi' legendáknál sem tudjuk, mennyi bennük a valóság... A művészet képes valósággá formálni a fikciót is.

- Mit szeret a legjobban Miskolcon?

- Nincs 'legjobban', nincs 'mit'. Mindent, ami számomra szép, magával ragad - ez mindig más. Olyan, mintha azt kérdezné tőlem, mit szerettem a legjobban édesapámban, aki 2010-ben 93 évesen hunyta le örök álomra a szemét; vagy mit szeretek a legjobban az idén 93 éves édesanyámban, aki esténként álomra hunyja le a szemét, és reggel fölnyitja, hogy rácsodáljon az életre. Mindent szeretek bennük, azt is, amit kamaszkoromban hibának véltem. Ilyen elfogadó szeretet van bennem Miskolc iránt is. A csúfnak, a hiányosságnak, a hibának is megvan a maga helye: ellenpontozzák az értéket, a szépet - és kijelölik a javítandó/elvégzendő feladatot. A világ kétpólusú - ha nem így lenne, hogyan is látnánk meg a jót, a szépséget? Ebben a városban minden megvan, amit a természet lehetőségként adott: hegyek ölelésében, folyók karéjában fekszik, gazdag növényvilága, tiszta patakjai vannak. Az épített város hosszú múltja alatt gyönyörű épületekkel, művészeti alkotásokkal büszkélkedhet... és nem büszkélkedhet az 'egyenruhás', sematikus építményekkel. Az ember hozzáad a remek természeti adottságokhoz, vagy elrontja azokat.

- Mondana pár szót az új verseskötetéről, az Arany Miskolcról?

- Az Arany Miskolc kötettel tartoztam a városnak, amelyhez olyan sok minden köt. A szülőfalumról, Szuhakállóról sok helyen publikáltam, könyvnyi anyagom van róla. A Miskolci legendák után született meg bennem az ötlet, bár akkor még magam sem tudtam, lehet-e és képes vagyok-e éppen én rá, hogy egy egész kötetet töltsek meg a városról szóló versekkel. Ilyen - egyszerzős, csak verseket tartalmazó - könyve egyetlen magyar városnak sincs! Antológiák vannak, de ilyen nincs. A Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjjal támogatta a kötet megírását, amely egyrészt az Arany-emlékév tiszteletére, másrészt a város színeire (arany és bíbor) utalva kapta a címét. Hogy a bíbor hol van a könyvben? Ott van az is a borítón... ugyanis a Bíbor Kiadó adta ki. A könyv négy részből áll, amelyet közrefog a kötet elején és végén egy-egy hosszabb vers. Hangulatában, műfajaiban olyan sokszínű és gazdag, akár a város: lírai, groteszk, abszurd, humoros, klasszikus. Jaj, lehetetlen prózában visszaadni a verseket, el kell olvasni őket!

- Melyik miskolci nevezetességnél járt utoljára?

- Az Avason és a diósgyőri várban voltunk a lányomékkal és az unokáimmal. A gyermekek képzelete egy pillanat alatt megteremt mindent, amiről mesélnek nekik... és én sokat mesélek, hiszen Miskolcról van mit mesélni.

- Köszönöm szépen az interjút és további sikereket kívánok Önnek!

fotó: minap