Kutatásaim során megtaláltam az egykori görög kompánia egyik leszármazottját Pompéry Juditot. Vele beszélgettünk családról, munkáról, Miskolcról. Egy igazi nemzetközi család tagjaként büszkén viseli elődei nevét. Fogadják őt szeretettel.

 A Pompéry család címere

- Bemutatkozna pár szóban az olvasóimnak? Hogyan került ki Németországba?

- Budapesten születtem. A Radnóti gimnázium speciális orosz tagozatán érettségiztem, utána a Corvinus (lánykori nevén Marx Károly Közgazdaságtudományi) Egyetem külker-marketing szakán szereztem diplomát. Másfél évig gyűjtöttem tapasztalatot a szocialista külkereskedelemben, majd szerelmi indíttatásból férjhez mentem egy jó fellépésű, kellemes baritonú, jóképű, Vilmos-császár-bajszos germán Apollóhoz és így kerültem 1975-ben az akkori Nyugat-Berlinbe. Elektromérnök férjem „durch-und-durch“ porosz, rajtam kívül az égvilágon semmilyen magyar vonatkozása nincs. Ennek ellenére kiválóan megtanult magyarul. (Meglepően jó kiejtése, de hébe-korba előforduló nyelvtani hibái miatt időnként régen külföldre szakadt hazánkfiának nézik, aminek nagyon örül.)

- Mivel foglalkozik kint?

- Berlinben eleinte különböző közép- és nagyvállalatok üzletkötőjeként – mai nyelven „aria manager“-ként – dolgoztam, majd saját vállalkozásba kezdtem. Sose hittem volna, hogy a Radnótiban szerzett orosz nyelvtudásomnak egy karriert fogok köszönni: kereskedelmi és képviselői irodát nyitottam Moszkvában, melynek fő profilja a samottégla-export a szovjet-orosz cementipar részére, ill. a moszkvai színházak ellátása volt színházi világítás-, hang- és általában a színpadtechnika terén. Ez ma vad kombinációnak tűnik, de megfelelt az akkori viszonyoknak. Végigjártam a cementgyárakat Ukrajnától Norilszkig és ez mély betekintést engedett a szovjet mindennapokba, a birodalom állapotába. Intellektuálisan izgalmasabb volt a színpadtechnika: bejárásom volt Moszkva vezető színházaiba. Ez a peresztrojka, az átalakulás éveiben különösen inspiráló világot jelentett, egyben értékes, részben mindmáig tartó személyes barátságokkal gazdagított. Sajnos a Szovjetunió összeomlása utáni, átvitt értelemben bibliai hét szűk esztendőt csak erre a piacra szakosodott vállalkozásommal nem tudtam kiböjtölni, így a sokáig sikeres, végül veszteséges, de mindvégig halálosan izgalmas tíz év után bezártam a moszkvai irodát.

- Nemzeti lelkesedésből – és talán részben kalandvágyból – Tokaj-hegyalján egy vendéglátóipari vállalkozás többségi tulajdonosaként kijózanító kiruccanást tettem a rendszerváltás utáni magyar gazdaságba. Tanulsága az volt, hogy sose fektess be állandó, napi 24 órás kontrollt igénylő üzletbe, mert az ellenőrzés – főleg 1400 km-ről – ab ovo lehetetlen. Ebből az időből Miskolcon leginkább a Megyei Bíróság épülete maradt meg emlékezetemben, ahol férjem magyar tudása igencsak hasznosnak bizonyult.

- Itthon 1993-ban férjemmel közösen átvettünk egy kisebb vállalkozást a szolgáltatási szférában. A német rendeletek a többlakásos házakban központi fűtés esetén előírják a költségek fogyasztásarányos elszámolást, ergo a fogyasztást tudni kell mérni. 5 alkalmazottat foglalkoztató cégünk a fűtőtestekre kerülő „ketyerék”, valamint vízmérőórák felszerelésével, éves leolvasásával és utóbbi alapján a költségek elszámolásával foglalkozik Berlinben és környékén. - Prózai kenyérkereső foglalkozásom két hobby finanszírozását teszi lehetővé: Kb. 25 éve működtetem a Berlini Szalont - www.berlini-szalon.de - , ami műemlékvédelem alatt álló házunkban ad otthont elsősorban magyar témájú kulturális rendezvényeknek (irodalmi est, kamaraszínház, beszélgetés társadalomtudósokkal, házikoncert, stb.). Ezzel mintegy író, publicista és irodalomszervező szalonember dédapám nyomdokaiba léptem, nem szándékosan, a párhuzam csak később tűnt föl. Másik szenvedélyem a Kárpát-medence népviseletei. Az egyes darabok iránti kezdeti elcsábulás időközben terebélyes kollekcióvá nőtte ki magát. Gyűjteményemből időnként ki is állítok.

https://trachtenpompery.wordpress.com/

- Említette, hogy a lánya férje is felvette a Pompéry nevet.

- Kiforratlan bikulturális pedagógiai kísérleteinknek egyetlen szenvedő alanya lányunk, Zsófi (33), aki kettős állampolgár. Anyanyelve magyar, apanyelve német, munkanyelve angol és francia. Ő tipikus, nemzetközi porondon mozgó „Europäer“ – amúgy Pompéry néven képzőművész, - http://www.sophiapompery.de/ - nemrég ment férjhez. Német informatikus férje felvette a Pompéry családnevet. Eddig a legújabb kori sztori dióhéjban.

Pompéry Judit

- Bemutatná a családját Moszkopolisztól kezdődően?

- A Pompéry-vonal korábbi története kimondottan izgalmas. Pl. ma már tudom, hogy az évtizedes családi hiedelemmel ellentétben őseink nem görögök, hanem macedovlachok, más szóval cincárok avagy aromunok voltak. És itt engedtessék meg, hogy bevezetésképp néhány általános történelmi, gazdaságtörténeti információval kezdjem.

- A cincárok egy a románokkal rokon görögkeleti vallású etnikum volt több mai balkáni ország területén szétszórva, de legfőképp az Ochrid-tó környékén. A kezdetben vándorló pásztornép a 8-9. században került oda. Az eredeti állattenyésztés a 14. századra Európát behálózó kereskedelemmé lett, így a népcsoport meglehetős gazdagságra tett szert, egyben ekkor került oszmán fennhatóság alá. Központjuk, Moschopolis a maga 60-70.000 lakosával a 18. század közepén a poszthellenisztikus világ legnagyobb városa – nagyobb, mint a korabeli Athén. A zsáktelepülés az adott földrajzi körzetben 1160 m magasan stratégiai jelentőséggel nem bírt, ezért az Oszmán Birodalom megelégedett az adófizetéssel, nem próbálta sem katonailag legyőzni, sem vallásilag megtéríteni. A Balkánon addigra kialakult fanarióta rendszerre jellemző „húzd-meg-ereszd-meg“-politika mentén a város viszonylagos függetlenséggel bírt: 1760-ban 25 temploma volt, valamint egy „Akadémiája“ - családkutatásaim során rábukkantam egy Dimitros Pamperis-re is, aki a felvilágosult Alexandros Mavrocordatos fanarióta titkára volt a 17-18. században. Azt megelőzően pedig a Moschopolis-i akadémián tanított, bejárta Európát, előadott a Halle-i egyetemen, stb. Itt a vérrokonságban nem vagyok biztos, mert ez a bölcs tudós a fellelhető adatok szerint egy tehetséges örökbefogadott gyerek volt -, ahol elsősorban teológiai képzés folyt. A tankönyveket korábban Németországban nyomtatták, de időközben a város – egyetlenként az Oszmán Birodalomban – engedélyt kapott nyomda alapítására.

- A Karlócai Békeszerződés szabályozta a kereskedelmet is a két birodalom között kölcsönösen megadván egymásnak a legnagyob kedvezmény elvét. Sajátos módon az osztrák kereskedők nem kaptak két kézzel az új lehetőség után, amit viszont megtettek a cincárok. A Moschopolis-i kereskedők kiterjedt kapcsolatokat ápoltak szerte Európában: Velencétől Miskolcig, Bécstől Halle-n át Londonig. Kereskedelmi stratégiájukat úgy alakították, hogy a családok egy-egy tagja a Habsburg fennhatóság alatt álló területeken telepedett le, míg mások otthon maradtak. Így kerültek szépapám, Ioannis Pamperis (Pompéri János) és földijei, a Pilták, Szonthék, Demcsók, Mihák és mások Pestre, Bécsbe, Miskolcra.

- A befogadó ország a cincárokat és az összes Balkánról jött orthodoxot gyűjtőnéven görögöknek hívta: részben görög írásbeliségük (mármint görög abc-vel írtak), részben orthodox vallásuk miatt.

- A 18. sz-ban megjelent „görögök“ Miskolcon még templomalapítási jogot is kaptak. Ez fontos, mert a hangsúlyosan katolikus bécsi udvar az ellenreformáció idején a korábbi orthodoxok (elsősorban szerbek) felé a görögkatolikus (egyesült) egyház kialakításával vallási kompromisszumot kötött. Az újonnan érkezett orthodoxok létszámukban jelentéktelenek, ugyanakkor ügyes kereskedőként megbízható adófizetők voltak. Ennek köszönhették a templomépítési engedélyt – valamint annak a ténynek, hogy 100 évvel az ellenreformáció lecsengése után vallási felbukkanásuk nem jelentett immár fenyegető ideológiai-politikai problémát. Lényeges volt a keleti orthodoxia hivatalos vallásként való elismerése, mert anélkül a papoknak közjogilag nem volt papi státuszuk: nem élveztek védettséget, bármikor elvihették őket robotra, katonai szolgálatra, stb. Szépapám, aki végül Miskolcon telepedett le, ha úgy tetszik, a betelepülők 2. generációjához tartozott. A Pompéryak korábbi hagyományaiknak megfelelően itt is hozzájárultak – nem az épülő templomhoz, hanem – az ikonosztázhoz. Az ikonosztáz művészettörténeti érdekesség: szerkezete, felépítése (szentek elhelyezkedése) megfelel az ikonhagyományoknak, ugyanakkor barokk stílusban készült. A családi fáma szerint 200 aranytallérral.

- Ehhez fűződik egy érdekes későbbi történet. A templom a II. Világháború során megsérült és állítólag szóba került a lebontása. Az akkori pópa, bizonyos Popovics, utánanézett a könyvekben, hogy kik voltak a korabeli adakozók és egyenként felkereste a Magyarországon még fellelhető utódokat, így nagyanyámat, Pompéry Ágnest is. A templom lebontása esetén családunk kapott volna néhány festményt az ikonosztázból. Hogy a fáma szerinti 200 aranytallér (dukát) az 50-es években hány darab szentképnek, barok keretfaragványnak, az ikonosztáz mekkora törtrészének felelt volna meg, arra sose derült fény, mert hála Istennek a templomot helyreállították, így nem került sor a javak szétosztására. A fenti történet hitelességét 2008 körül az ottjártamkor hivatalban lévő pópa nem tudta igazolni, ugyanakkor apám és húga, a pópalátogatás tanúi állították, hogy így történt.

Pompéry János

- A Pompéry család miskolci tevékenységéről beszélne kicsit részletesebben?

- Betelepülő szépapám, Ioannis Pamperis tehát, akit a dokumentumok szerint 13 évesen 1760-ban anyai nagybátyja, Ádám János bécsi kereskedő „hozott ki“, Péterváradnál lépte át a Magyar Királyság határát, innen Pestre majd Bécsbe ment. Onnan miskolci kereskedők, jelesen Demcsó Ferenc és Demcsó János (feltételezhetőleg szintén rokonok, de mindenesetre Moschopolis-iak) segédjeként került Miskolcra. Az ő története emlékeztet kicsit a céhvilág egész Európát bejáró, kötelező szakmai gyakorlatot szerző vándorlegényeire – azzal a különbséggel, hogy szépapám soha többé nem tért vissza szülőföldjére, tudtommal apját sem látta többet.

- A Habsburg birodalom első népszámlálásának keretében 1770-ben a bécsi udvar népszámláló biztos küldött Miskolcra, aki az ott élő kb. 50 „görögöt“ (mármint a családfőket) személyesen kérdezett meg és erről részletesen írásban beszámolt. Eszerint szépapám atyai vagyona szülőföldjén maradt, a felméréskor ő még nem alapított családot, háza sincs Miskolcon (B.-A.-Z. megyei Lt. IV. 501/b. XI. I. 68.). A kérdezőbiztos részletes személyleírást ad 23 éves fiatalemberről, és ez számomra váratlanul megfogható közelbe hozta betelepült ősömet. “Közepes termetű, teste karcsú, nyaka rövid, arca fehéres, mérsékelten himlőhelyes, orra az arcához képest arányos, homloka meglehetősen széles, szeme sárgás, haja és szemöldöke feketés, bajusza most pelyhedzik.”

- Az 1770-es összeírás sarkalatos pontja, hogy a megkérdezett letette-e már a hűségesküt – mai nyelven felvette-e az állampolgárságot. Ez lényeges volt, mert stratégiai cikkekkel kizárólag állampolgárok kereskedhettek. Ebbe a kategóriába tartozott nemcsak a hadiipar, de úgy a búza mind a tokaji bor. A miskolci (és tokaji) „görögök“ főtevékenysége ez utóbbi exportja volt. 23 évesen szépapám az összeíráskor nem volt még állampolgár, más „Moschopolis-iak kontorjában alkalmazottként dolgozott. Később honosodott és saját vállalkozást alapított.

- Közbevetendő, hogy Moschopolis évszázados jóléte 1769-ben egycsapásra véget ért: A helybeli pasa hirtelen az addiginál lényegesen magasabb adót vetett ki a városra. A városi tanács ellenállt, azért Moschopolis-t a tartományi oszmán katonaság lerohanta, kirabolta és lerombolta. (A város, noha később újjáépítették, már soha többet nem érte el korábbi fénykorát) A történelem során még többször lerombolták – utoljára az 1. VH alatt. Az Enver Hodzsa-fémjelezte kőkorszaki kommunizmus pedig megtette a magáét: ma egy teljesen jelentéktelen 600 fős falu, a hajdani 25 templomból csak 3 áll, ezekből egyedül a számunkra családilag lényeges Szent Miklós az, amit mindvégig templomként használtak. Ekkor, 1770-ben menekült el Moschopolisból szépapám édesanyja, Ádám Ghika Kália is egyik lányával. A később hivatkozandó tanúvallomások szerint Miskolcra ment fiához otthon hagyván egész vagyonát (házat, malmot földeket, stb. – bár azt nem tudni, hogy a város feldúlása után ebből mennyi maradt épségben). Hogy férjével, többi gyerekével mi történt, arról nem szólnak az írások.

A miskolci ortodox templom és a bizánci kétfejű sas

- A források a 18. század második felében több Pompéryről is tudnak Miskolcon. Próbáltam a hiányos anyakönyvi adatok alapján ezeket feltérképezni, de egyelőre nem világos számomra a családi összefüggés. A 19. század végére ezek eltűnnek Miskolcon, viszont egyre több Pompéry található Angliában és az USA-ban, akik ezeknek - részben a közben Felvidékre került - Pompériaknak az utódaik lehetnek. Magyarországon, illetve Miskolcon tudtommal csak a mi vonalunk követhető tovább a Pompéry vonalon, néven.

- A Pompéri család Miskolcon először a Széchenyi u. 3. számú házhoz kötődik. A 18. század végén saját házat építenek a Kossuth u. 12. alatt. Egy 1817-ből származó térkép szerint az akkori 2636. számot viselő, 334 négyszögöles telken álló ház tulajdonosa Pompéri János és családja.

- Bevett gyakorlat szerint a „görög“ kereskedők egymás kontorjaiban is résztulajdonosok voltak. Ezzel egyrészt ellenőrizték egymást, de főleg így könnyebben lehetett egy esetleges gazdasági csődöt elkerülni. Mindezt a másik gyakorlat tette lehetővé: a moschopolis-i utódok több generáción keresztül egymás között házasodtak, vállaltak keresztszülőséget. A B.-A.-Z. megyei Levéltár egyházi papírjaiból jöttem rá, hogy elődeim az immár színmagyarnak tűnő vezetéknevek ellenére egytől egyig a Moschopolis-i bevándorlók utódai, akik közben nevüket magyarosították – egyesek, akárcsak a Pompéryak, a következőkben nemességre is szert tettek. (Ezzel a jelenséggel később a zsidó kereskedőknél találkozunk.)

- Pompéri János 1778-ban egy pesti kereskedő lányát, Miha Katalint veszi feleségül. 1779-92 között 8 gyerekük születik. Ezek közül ükapám, Pompéry György az utolsó – akinek felesége Hernádszentandrási Szonte (Szonthe) Mária, Szonthe Pál, szintén moschopolis-i kereskedő lánya. Anélkül, hogy a család mellékágait itt felsorolnám, megállapítható, hogy a 19. század első felében négy kiemelkedő miskolci cincár eredetű kereskedőcsalád (Pompéry, Pilta, Szonthe, Margarét) állt kapcsolatban házasság révén. A Pilta és Szonthe családok szintén nemességet kaptak. Végül 4 miskolci „görög“ család emelkedett nemesi rangra.

- Pompéry György szintén tehetséges kereskedő és tovább növeli a vagyont, majd érdemeire való tekintettel megkérvényezi a nemességet. Vele (és Mukolóvski Demeterrel, egy másik miskolci cincár kérelmezővel) kapcsolatban 1792-ben ugyanazon 12 kérdést feltéve négy tanút hallgatnak meg – egyrészt a kérelmezők személyéről, de azok Moschopolis-i elődeiről, rokonairól.

- Az egybehangzó vallomások szerint a betelepülő Pompéri János apja, Vrata (Ferenc) Pamperis Moschopolisban gazdag kereskedődinasztia sarja, anyai nagyapja, Hadsi Gyira (Ghira, Ghyka? – itt többféle latin írásmód is előfordul) pedig templomalapító Moschopolis-ban. Az Athos-on tanult és az Ochrid tó környékén működő festő, David Selenica életnagyságú freskón örökítette meg őt 1726-ban a Szent Miklós templom falán a bejárattól balra. A jóságos Mikulás küllemű, mosolygó szakállas öregúr baljával rámutat a templom makettjára. A tanúvallomások szerint ugyanő iskolát is alapított, amihez alapítványt tett egy velencei bankban az iskola tanárainak finanszírozására, továbbá üzlettársa volt a szintén velencei, közben Mária Terézia által gróffá emelt Maruzzi nevű bankárnak, stb. –-> lásd 1792-es tanúvallomások

- Ez a jegyzőkönyv számomra valóságos aranybánya – már ami a család korábbi történetét, a korabeli szemléletet és viszonyokat illeti.

- Sajnos Pompéri György virágzó lengyelországi borkereskedelme az 1830-as lengyel felkelés idején tönkremegy. Mindeközben Isten, ill. a bécsi kamarilla malmai lassan őrölnek, telnek múlnak az évtizedek. Végül Pompéry Györgyné, Szonthe Mária megújítja a kérvényt férje érdemeire hivatkozva kiskorú fia (dédapám, Pompéry János) számára.

Az 1721-ben épült Szent Miklós templom apszisa és harangtornya

- Pompéry Jánost is szeretném, ha egy kicsit részletesebben bemutatná.

- Az elszegényedett család fia, Pompéry János iskoláit Miskolcon végezte, majd Pesten folytatta. 1842-ben Eperjesen jogi diplomát szerzett.

- Irodalmi, nyelvművelő munkájával kitűnt, novellájával pályázatot nyert. Egyáltalán: ő a megalapítója a novellának mind műfajnak a magyar irodalomban. Petőfi és Jókai kritikusa. De mivel a család közben elszegényedett és ő az irodalomból megélni nem tud, gróf Eszterházy Károly Győr megyei főispánnál vállal nevelői állást. (A fáma szerint ezek az évek csiszolták: arisztokratikus, előkelő fellépését, „úri“ modorát, a társasági parketten való biztos mozgást, amire mindenki hivatkozik, aki ír róla, feltételezhetőleg ott sajátította el.)

- I. Ferenc császártól végül 1846-ban megkapja a nemességet. A címmel jár egy fél falu, a partium-i Vallány. A napokban került a kezembe Szonthe Mária 1835-ben közjegyzői bizottság előtt tett eskünyilatkozata, amiben részletesen beszámol elhunyt férje adósságainak rendezéséről. Eszerint kénytelen volt a házasságba hozott vagyonát, sőt apja utáni osztályos örökségét feláldozni - így a Biharban fekvő vallányi birtokot is. 

- Mindenesetre a ,,latifundum" a továbbiakban nem szerepel: ezek szerint a császár az új nemesnek mindössze a menet közben elveszett falu előnevét adományozta. Vallányi Pompéry János egy nemesi levéllel - és címerrel - lett gazdagabb.

- Dédapám nem mutatkozott különösen hálásnak: liberális attitűdje, egész további tevékenysége éles ellentétben áll a konzervatív bécsi udvari szemlélettel.

- A forradalom előtti év Marcaltőn éri mint ügyvéd. 1848-ban Szemere Bertalan belügyminiszter titkára, valamint a Jászkun túrkevei került országgyűlési képviselője. A szabadságharc aktív résztvevője, amiről egészen a világosi fegyverletételig naplót ír. Izgalmas olvasmány élő mai nyelvezettel, ami gyökeresen különbözik a nyilvánosságnak szánt írásainak stílusától, egyben kritikus korrajz, a bejárt falvak leírása pedig értékes néprajzi elemekben gazdag.

- 1850 után után elsősorban lapszerkesztéssel, lapkiadással foglalkozik. Ebben a minőségében lényeges irodalomszervező munkássága: kiemelendő az a hídszerep, amivel szerzőket, kiadókat, gazdasági potentátokat, a társasági élet kultúrlényeit összehozza. Fennmaradt kiterjedt levelezése Arany Jánossal és Falk Miksával, amely bepillantást enged a lapszerkesztés napi folyamatába, a kiegyezés előtti világba, személyes gazdasági gondokba. Az akadémiai tagság körüli vitákból kiderül, hogy mindazok az irodalmi nagyságok, akiket az utókor a gimnázium 3. osztályának tankönyveiből ismer, bizony mind hús-vér emberek voltak a maguk irigységeivel, kicsinyességeivel, egymás elleni áskálódásaival.

- Utódként nyilván elfogult vagyok és szakmailag sem tisztem méltatni. Azonban az elolvasott iratok, levelezése, cikkei alapján imponáló személyiségnek és kiváló publicistának látom, aki egész élete során liberális politikai-társadalmi nézeteivel exponálta magát – ami 1862-ben fél évre börtönbe is juttatta. A Pesti Naplónál köztiszteletben álló publicista és szerkesztő. Később a Magyarország c. napilapot szerkeszti. Liberális napilapjait rendre bezáratta a titkosrendőrség, majd megint engedélyezte. Ez a gyakorlat egzisztenciális gondok elé állította a különben tehetséges szerzőt, szerkesztőt, értékesítési igazgatót, hisz nehéz megbízható előfizetőket szerezni egy olyan újságra, aminek megjelenése ugyancsak bizonytalan. Saját fizetését gyakran nem tudja kigazdálkodni, de a lapjában publikáló szerzők honoráriumát nehéz körülmények között is mindig kiharcolja. Társadalmi szerepében eredményesen áll ki fontosnak ítélt ügyekért.

- Irodalmi érdemeiért az MTA 1859-ben levelező tagjává választja. Komoly szerepet vállal az Első Magyar Általános Biztosító létrehozásában (a mai nyugdíjintézet és társadalombiztosítás elődje), ahol később az igazgatóság tagja. Élete végén visszavonul a közélettől és az újságírástól. Idejét utazással tölti. Korát megelőzve beutazza Európát Hamburgtól Rómáig, Párizstól, Stockholmon át Szentpétervárig. Ezeket dokumentáló fényképalbumai számomra a hagyaték értékes részét képezik.

- Pompéry János nem ért meg magas kort. Első fia, Elemér újvidéki esküvőjére utazván meghűl, ami tetézi egyéb betegségeit – 65 éves korában elhunyt. A MTA a Kerepesi Temetőben díszsírhellyel honorálja életművét.

http://nori.gov.hu/nemzeti-sirkert/budapest/fiumei-uti-temeto/pompery-janos-vallanyi/10589

- Végigtekintvén az eddigi családtörténeten megállapítom, hogy dédapám volt az első teljesen és sikeresen asszimilált, aki a 3. generációban felhagyott a kereskedelemmel, elsőként a felmenők között egyetemet végzett, nem cincár családból nősült és a befogadó ország nyelvén irodalmárként, publicistaként, lapszerkesztőként csinált karriert. Egyben ő volt az utolsó, aki Miskolcon született. Néhány éve Papp Izabella levéltáros, aki a magyarországi „görögség” kutatója, részletes monográfiát írt róla.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/JNSM_Ek_25/?pg=215&layout=s

- Az utódok – ők már nem miskolciak – szintén tehetséges és eredményes emberek. Pompéry János első házasságából származó fia, Elemér több külföldi egyetemen tanul, majd komoly és felelősségteljes mérnöki pályával a háta mögött élete java részét a szabadalmaknak, a szerzői jogvédelemnek szenteli: 32 éven át a Szabadalmi Bíróság vezető munkatársa, legutóbb elnöke. Ebben a minőségében több nemzetközi konferencián képviseli Magyarországot – t.k. 1912-ben Washintonban. Szabadkőműves, híres filatelista. Karlsbadban (Karlovy Vary) 1936-ban bekövetkezett haláláról rendre beszámolnak a magyar napilapok.

 Moszkopolisz és Ohrid

- Önök továbbra is az ortodox vallást gyakorolják?

- Pompéry János kisebbik fia, Aurél először katonatisztnek készül, majd katolikus teológiát tanul. Tanulmányait Regensburgban borostyános doktorként fejezi be. Ekkor édesanyja fia iránti megbecsülése jeléül áttér a refomátusról a katolikus hitre. Azóta nincs keleti orthodox az utódok között.

- Relly különben szintén érdekes egyéniség, - http://lexikon.katolikus.hu/P/Pomp%C3%A9ry.html  - felvilágosult, környezete számára időnként kimondottan provokatív nézetei korán megnyilvánultak. Az „Irányzatos-é a magyar protestáns történetírás?” c. írása mindmáig vita, ill. értékelés tárgya. „Az egyházi javadalmak összehalmozására vonatkozó jogi értekezések a legrégibb időktől a mai napig” címmel cikket közöl a Magyar Szemlében. Ez a kérdés sokáig foglalkoztatja. Az Őszirózsás forradalom alatt vallásügyi államtitkár. A politikai visszarendeződés idején az utcán elkapják és letartóztatják. A bíróság halálra ítéli. A börtönben szakadatlanul az egyházi birtokok felosztásáért agitál. A családi fáma szerint emiatt beszámíthatatlannak minősítik és kiengedik. Kiterjedt teológiai munkássága ellenére – vélhetőleg furcsa, nyakas és összeférhetetlen természete miatt is – falusi plébánosként él nyugdíjaztatásáig.

- Harmadik és nagyon késői gyerekként 1884-ben született nagyanyám, Pompéry Ágnes. Édesapja bár még megérte világrajöttét, az újszülött három hónapos korában meghalt. Özvegye – dédapám 2. felesége – a mindvégig feketében járó, fényképeken nyársat nyelt büszke nagyasszony, Vecsey Teréz szűkös anyagiak között neveli, de továbbadja a „Pompéry-nimbuszt”. Ennek eredménye, hogy 1940-ben nagyapám felveszi felesége nevét – amit a későbbiekben sose használt – hogy átörökíthesse azt apámra. Mindez, hogy ne halljon ki a Pompéry név. ... hogy aztán megintcsak női ágon öröklődjön tovább.

- Van valamilyen különleges története, ami a családból valakivel történt?

- Vecsey Teréz különben, a dupla annyi ideig özvegy mint aktív feleség, erős kézzel irányítja a dolgokat. Rendszeresen látogatja a családi kriptát. 85 éves korában kimeszelteti. A padon ülve személyesen ellenőrzi a munkálatokat mondván: “Itt rendnek kell lennie. Ebbe a koszba én nem fekszem bele!“

- Érdekesnek tartom még dédapám portréjának történetét. Az életnagyságú olajfestmény, mióta az eszemet tudom, a budapesti lakás szalonjának falán lógott. Egy szakértő szerint a festmény halála után készült, mégpedig fénykép alapján. Ez bevett gyakorlat volt a 19. sz. második felében és sok fiatal, tehetséges festő kereste meg ezzel a mindennapi betevő falatját. Családtörténeti kutatásaim során bukkantam rá az eredeti fényképre – ami Ellinger Ede műtermében készült. Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az olajképet ennek alapján Pompéry János elsőszülött fia, Elemér rendelhette. Az ő hagyatékából került aztán apámhoz. Az Ellinger-portré alapján készítette a kor szintén ismert festője és grafikusa, Pollák Zsigmond – feltételezhetőleg a Vasárnapi Újság megbízásából, ahol 1884-ben halálakor egész oldalas méltatás jelent meg dédapámról – azt a rézkarcot, ami különben Pompéry János Wikipédia-szócikkét is illusztrálja. Bárhogyan is volt, a családtagok egybehangzó véleménye szerint Pompéry Jánosra a leginkább férjem hasonlít, aki viszont semmilyen vérségi, rokonsági kapcsolatban nem áll vele. De a görög orr, az őszülő bajusz, kék szem, büszke tekintet... Mindkettő szép ember.

http://lexikon.katolikus.hu/P/Pomp%C3%A9ry.html

- Jelenleg magyarországi ága is van a családjának?

- Alig hihető, de a bevándorló 8 gyereke és azok között 5 fiú ellenére úgy tudom, ma mi vagyunk az egyetlen Pompéryak. Budapesten él még öcsém, akinek nincs gyereke, valamint elsőfokú unokabátyám és családja (közös nagyanyánk Pompéry Ágnes), de nekik más a vezetéknevük.

- A családtörténet elsősorban engem érdekel – igyekeztem is összeszedni a vonatkozó dokumentumokat és utánanézni a dolgoknak. Kutattam levéltárban, könyvtárban, az Interneten: elolvastam minden elérhető monográfiát. Lányommal, Zsófival kétszer is jártunk Albániában és nagy benyomást tett ránk Moschopolis, ahol a sors ajándékaként valóban megtaláltuk templomalapító ősünk freskóját: a bejárattól balra a falon – ahogy arról a jegyzőkönyvben a tanuk nyilatkoztak és szakasztott olyan, mint az 1792-es leírás szerint. Már csak a történelmi távlat és a közbeiktatott kőkorszaki kommunizmus miatt is nagy szerencse, hogy még megvan – és persze óriási személyes élmény!

- További meglepetés– hogy úgy mondjam, hab a tortán – volt viszontlátni a cincár őst ábrázoló kép másolatát a tiranai Nemzeti Múzeum állandó kiállításán. A kurátor külön részt szentel David Selenica 17-18. századi ikonfestőnek. Hadsi Gyira portréja bizonyítékként szolgál Selenica világi munkásságának kimagasló minőségére.

Judit lánya Sophia

- Tudom, hogy járt Miskolcon. Milyen benyomást tett Önre városunk?

- A családkutatás során többször is jártam Miskolcon: Meglátogattam a templomot, tisztelegtem szépapám sírja előtt a templomkertben, tüzetesen megnéztem a templom múzeumát, beszéltem a pópával. Voltam a levéltárban és szerencsés vagyok, mert személyesen találkozhattam a nagy tudású Dobrossy Istvánnal, akinek a miskolci „görögök“ tudományos „szívecsücske“ voltak. Tőle sokat megtudtam és megértettem a betelepülők szokásaiból, ami más fényben tüntette fel, egyáltalán közelebb hozta hozzám ezt a kort. De jártam később egy ICOMOS-konferencia kapcsán is Miskolcon, amikor a várost műemlékvédelmi szempontból volt alkalmam megismerni. Ezek mind pozitív élmények és úgy érzem, nagymértékben gazdagítottak. Mindenképpen visszatérek. Már csak azért is, mert van még mit kutatni a levéltárban.

Rezümé:

- Itt csak a macedovlach-vonalról számoltam be. De nyolc dédszülőm között öt nemzetiség fordult elő: cincár, sváb, bajor, tót – és természetesen magyar is. Mint szinte minden családban. Elég csak a vezetékneveket elemezni.

- Egy az 56-os emigráció integrációjával foglalkozó konferencia megnyitó előadásán hangzott el: „Érdemes másnak lenni, ha az több: több nyelvben, tapasztalatban, kultúrában, szemléletben.” Állítom, hogy kisebbséghez tartozni nem csapás, hanem előny. Saját személyes életemben nyereségként élem meg, hogy máshol születtem, mert ez a tapasztalat gazdagít – némi egészséges távolságot, rálátást, relativizálási lehetőséget, egyszóval szélesebb horizontot kínál.

- Ha családunk történetéből, a Berlini Szalonból, ill. a viseletgyűjtésből tanultam valamit, akkor az az, hogy a Kárpát-medence etnikailag soha nem volt homogén, még a közepén sem. Őseink között mindig találunk olyat, aki valamikor valahonnan jött – kezdve a honfoglalókkal.

- Aromun-cincár elődeim mai fogalommal élve gazdasági bevándorlók voltak, akik a továbbiakban összes igyekezetükkel integrálódtak – a mi esetünkben a harmadik generáció asszimilálódott – és több nemzedéken keresztül hozzájárultak az ország gazdasági-szellemi gyarapodásához. Ugyanezt teszik utódaik is Budapesttől Berlinig. És mivel az Európai Unióban a határok átjárhatóak, reményeim szerint mindez a jövőben is békességben folytatódik mindannyiunk javára és örömére.

- Köszönöm a beszélgetést, egy élmény volt megismerkedni egy ősi miskolci család mai leszármazottjával!