Következő beszélgetőpartnerem Dömötör Zoltán, aki nagyon értékes ember, sok érdekes hobbival, tapasztalattal, érdeklődési körrel, nem utolsósorban pedig Klír Vencel miskolci építész leszármazottja. Bár már jónéhány éve Mályiban él, a szíve örökké miskolci marad.

Dömötör Zoltán 

- Kezdjük a bemutatkozással! Családodról mondanál pár szót?

- Nős vagyok, van három lányom és a mostani feleségemtől van még két srác, akiket tulajdonképpen a sajátomnak tekintek, úgyhogy öt gyerek az, akikért felelősséggel tartozom, felelősséget érzek. Persze ők már azért mind kinőttek az Isten markából. Van egy unokám a legnagyobb lányomtól, és egy unoka a nejem kisebbik fiától is, úgyhogy kerekedik a család.

Az emléktábla Klír Vencel egykori lakóházán 

- Iskoláidat hol végezted, hogyan alakult a szakmai karriered, pályafutásod?

- Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Földes Gimnáziumban végeztem. Egy olyan csapat és egy olyan társaság maga az egész gimnázium és főleg az 1973-ban végzett spec matekos osztály -amelybe én is jártam -, amely gyakorlatilag egyedülálló a világon. 50 éves barátság fűz ezekhez az emberekhez, hiszen '69-ben kezdtünk együtt. És amiért mondtam, hogy a világon egyedülálló, azt azért mondtam, mert a gimnáziumi osztályunk minden évben háromnapos osztálytalálkozót tart szeptember végén.

A Salem Express komphajó roncsa. 1995-ben süllyedt el, 700 embert vitt magával a hullámsírba.

- Azóta is?

- Azóta is. 50 év óta ezekkel az osztálytalálkozókkal minden évben megtiszteljük egymást és örülünk egymásnak. Nagyon különleges. Az érettségi után a Miskolci Egyetemre keveredtem gépészmérnöknek, aztán - mivel azt mondták közgazdász barátaim, hogy kellenek olyan mérnökök is, akik tudnak velük beszélgetni - a kiegészítő közgazdász képzés elvégzése után, Bognár Lexi bácsinál egy retorikai tanfolyamra jártam egy éven keresztül. Később hobbiból az újságíró iskolát is elvégeztem. A munkával kapcsolatban sokfelé vezetett a pályám. A leghosszabb ideig a Miskolci Vízmű volt az életem része, ahol üzemszervezőként kezdtem, aztán szépen csendesen igazgatóhelyettesig vittem, és egy rövid ideig a vízmű vagyonkezelőnek a vezérigazgatója is voltam. Aztán amikor Miskolcról kirúgtak, a Jászberényi Vízmű vezetését pályáztam meg, és öt éven keresztül vezettem is azt. Végül államosították a céget, akkor a Tiszamenti Regionális Vízmű kötelékébe kerültünk, ahonnan szépen csendesen, beosztottként mentem nyugdíjba. Ez gyakorlatilag az én szakmai pályám.

Dömötör Zoltán lányai társaságában

- Térjünk át a múltra, bár már eddig is a múltról beszéltünk. Úgy tudom, hogy Klír Vencel, Miskolc egyik első főépítésze a felmenőid között szerepel.

- Ha úgy vesszük, igen, az egyik első főépítésze volt Miskolcnak Klír Vencel. Az ő háza, ahol ő lakott - és amelyikben az én üknagyanyám, Klír Mária, tehát a Vencel lánya is nevelkedett - az most a Fehér Holló Gyógyszertár nevet viseli. Vencellel kapcsolatban még egy érdekes dolog van az én életemben. Hogy ez mennyire spirituális, hogy mennyire tűnik reálisnak, nem tudom, de Klír Vencel volt az az építész, aki a Papszeri – tulajdonképpen Miskolc legrégebbi nem egyházi épülete, ami a kiállítási terme a megyei múzeumnak - földszintes épületre épített egy emeletet. Tehát ő építette azt az emeletet, és csodák csodája, amikor eljött az ideje, akkor az én fotográfia történeti gyűjteményemnek is ez az emelet adott otthont öt éven keresztül. A sors keze, vagy nem, azt nem tudom, de én úgy ítélem meg, hogy az.

Hatsek és Farkas magyar fotónagykereskedők gépe

- Erről a gyűjteményről majd még beszélünk, térjünk vissza egy kicsit Klír Vencelre. Milyen információk birtokában van a családod róla, vagy az ő családjáról?

- Nagyon keveset tudunk róla. Egyelőre annyit, hogy ő morvaországi, tehát szudétanémet és morva felmenőkkel rendelkezett. Nem tudom pontosan, hogy keveredett ide Miskolcra, de aztán itt megragadt, a családja utána itt folytatta.

IHAGEE CORONA 1918-26.

- Akkor térjünk át a gyűjteményre! Miből áll ez a fotográfia történeti gyűjtemény?

- Körülbelül 1300 darab fényképezőgépből, 300 darab körül van a filmvetítő mozigépek, diavetítők száma. Néhány teherautónyi laboreszköz és pár száz darabból álló fotográfiai szakkönyvtár, meg néhány ezer darab 19. századi fotográfia.

Dömötör Zoltán fotótörteneti kiadványa

- Hogy kezdődött ez az egész hobbid, hogyan jött össze az a gyűjtemény?

- Két motivációja volt ennek az egész gyűjtőszenvedélynek. Az egyik az, hogy édesapám fotózott Miskolcon és nagyon szép fotókat készített. Amikor kirándultunk, vagy együtt voltunk vele, akkor is mindig ott volt nála a fényképezőgép. Egy részben ő oltott be, ő terelt a fotográfia felé, mivel tiszteltem, szerettem apámat és ezáltal a fotográfia is közel állt a szívemhez. A másik az akkor volt, amikor szeretett keresztanyám meghalt. A rokonok ilyenkor mindig sündörögnek, mint a héja, amelyik lecsapni készül. Nézegetik, hogy ki mit kaphat a hagyatékból. Én ezt nagyon nem szerettem és nem tartottam a keresztanyám emlékéhez méltónak. Azt azonban tudtam, hogy van egy fényképezőgépe, amit az ő régen halott férje használt nagyon keveset, de nagy tiszteletben és nagy becsben tartotta. Arra gondoltam, ez lesz az én örökségem keresztanyámtól. Így is tettem, aztán amikor hazavittem, azért, hogy emlékezzek keresztanyámra kitettem a könyvespolcra. Nem sokkal később, amikor a legnagyobb lányomnak mentünk babaruhákat venni az ócskapiacra, egyszercsak megláttam egy Kodak gépet. Felcsillant a szemem, hogy milyen jól mutatna ez a keresztanyám gépe mellett. Odakerült a nippek közé, aztán egyszercsak elfogytak a nippek. 35-40 gépem lehetett, amikor rádöbbentem arra: te Úristen, én gyűjtöm ezeket! Aztán nem volt megállás. Ha külföldön jártam, vagy bárhol, ócskapiacon, akkor mindenütt ez volt az első.

LOMO

- Most is bővül ez a gyűjtemény?

- Mostmár az anyagi helyzetem ezt nehezen teszi lehetővé, úgyhogy sokkal lassabban bővül a készlet. Olyan problémám is van már, hogy bár szívem-lelkem miskolci, mégis Gyöngyös városára hasonlítok leginkább, ugyanis hatvanon túl vagyok, de még “heves”. Tehát a lényeg az, hogy próbálkoztam én már ennek a gyűjteménynek valamilyen módon otthont szerezni. Az öt éves kiállítás nagyon szép kezdeményezés volt. Kertész Attila barátomnak a honlapján 3D-ben meg van örökítve, tehát a halhatatlanság útján mégiscsak ott van a gyűjtemény egy része. A könyvemet, amit hamarosan meg fogsz ismerni, Baki Péter úr lektorálta szakmai szempontból, aki a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumnak az igazgatója. Péterrel jó barátságba keveredtünk, és ő többször jelezte, hogy szívesen venné a gyűjteményemet, de a kecskeméti múzeum olyan pici raktárral és kiállítóteremmel rendelkezik, hogy egyszerűen képtelen befogadni. Szó volt arról, hogy a városligeti projektben lesz egy fotográfia történeti múzeum is. Már egyeztetettem is, mondtam, nekem van egy ilyen fotográfia történeti anyagom, milyen jó, lesz annak ott helye. A sors iróniája, hogy egyetlenegy múzeumot húztak ki a városligeti projektből: a fotográfia történetit. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum is érdeklődött iránta, de az egy teljesen komolytalan ajánlat volt. Ők azt mondták, hogy szívesen átveszik ingyen, a raktárukba. Azzal még nem is lenne bajom - bár az értéke, ha úgy vesszük több tízmillió forintos, ha egyáltalán mérhető pénzben -, de az, hogy ők raktárra átveszik... Köszönöm raktáron nálam is elvan... Most Mályiban van bedobozolva egy része. Az egyik szoba tele van dobozokkal, amik tele vannak fényképezőgépekkel. A tetőtérben nyolc darab vitrinben, sűrűn egymás mellett, egymás mellé élére állítva vannak a gépek. Tehát már nem is mutat igazán szépen. Vannak még ott fényképezőgépek, fotográfiai könyvek, azok szintén kartondobozokban, régi fotográfiák szintén kartondobozokban, laboreszközök a garázsomban, a pincémben. Az egyik barátomnak a raktárában vannak a mozigépek is, és a diavetítők is, mert azok már nagy helyet foglalnak. Gyakorlatilag ennyi, öt-hat konténerbe biztosan belefér a nagyja.

Egy víz alatti barlangban készült fotó

- Miskolc városának nincsenek olyan ambíciói, hogy átvennék a gyűjteményt és esetleg kiállítanák valahol?

- Én azt gondolom, hogy ehhez csak egy kis jó szándék kellene, de ez nem mindig működik. Rudolf Mihály építész barátom annak idején ihletet kapott a fotográfia történeti gyűjteményem kapcsán. Diósgyőrben az Árpád utcával szemben van egy kőtárnak nevezett egykori uradalmi gazdasági épület. Szóval a lényeg az, hogy egy teljes dokumentációt elkészített arra az épületre, mint fotográfia történeti múzeumra. Nem volt vevő rá senki. Pedig Miskolcnak nagyon olcsón, igazából ingyen is odaadnám, ha kiállítható lenne. Ez a feltételem, hogy kiállítva legyen, mert raktáron bárki el tudja tartani. Dr. Pusztai Tamás, a múzeum előző igazgatója azt mondta, hogy a leglátogatottabb hosszabb távú kiállítása volt az én gyűjteményem.

- Meddig volt kiállítva a Papszeren ez az anyag?

- Öt évig.

Csoportkép a Vörös-tengeren. A Debreceni Búvárklub Szafari-csapata.

- Térjünk át egy másik témára! Említetted, hogy láttad a Barlangfürdős videómat és ez nosztalgikus érzésekkel töltött el...

- Igen, azért, mert a Barlangfürdőhöz számtalan emlék köt. Ifjú koromban vízilabdáztam Miskolcon és a vízilabda csapatnak az edzője Frank Pista bácsi, amikor véget értek a vizi edzések és jöttek a téli száraz edzések, ezek végén bevitt minket a Barlangfürdőbe kicsit átmelegedni. Ez volt az első emlékem, aztán amikor a Miskolci Vízmű kötelékébe kerültem később mint vezető, akkor ott voltam a Barlangfürdőnek a negyedik ütemű beruházásánál. Tehát picit a saját gyermekem is a most kialakult Barlangfürdő. Fantasztikus kollégákkal dolgozhattam együtt, tényleg egy csodát alkottak, és büszke vagyok arra, hogy ennek részese lehettem. Amikor a Vízműveknél voltam, akkor terveztük meg a Selyemréti Strandfürdőt is, vagyis az átalakítását. Az álmaink alapján ezt Jászai Péter tervezte meg, aki - én úgy gondolom - zseniálisat alkotott. Tényleg úgy, ahogy szerettük volna. Apait-anyait, szívét-lelkét beleadta és egy csodaszép fürdőt varázsolt. Amikor elmegyek mellette, vagy benézek, akkor azért mindig visszajönnek azok az emlékek, hogy ezen mennyit agyaltunk és a Jászai Peti ezt úgy csinálta meg, ahogy megálmodtuk.

Dömötör Zoltán egyik kedvenc képe, melyen egy teknőssel pózol.

- Van még egy nem mindennapi hobbid, ez pedig a búvárkodás. Tavaly év végén, amikor először kerestelek meg, akkor készültél Egyiptomba búvárkodni. Hogyan jött ez a szenvedély, ez a legújabb szenvedély?

- Ha úgy vesszük akkor a legújabb, ha úgy vesszük, akkor nem annyira új. De ez is köthető a víz iránti szerelmemhez. Gyerekkoromtól kezdődően úsztam, vízilabdáztam. Aztán a Vízműnél, illetve több vízműnél dolgoztam le a fél életemet, valahol a víz mindig központi helyet foglalt el az életemben. De, hogy a kérdésre is válaszoljak, úgy történt az eset, hogy a Barlangfürdőt felügyeltem a Vízmű egyik vezetőjeként. A Barlangfürdőben van két kút, egy hidegvizes kút és egy termálkút. Ezt a két kutat rendszeresen búvárok tartották karban. Ehhez le kell merülni, odalent betonozni, tisztogatni. Kemény munka ez, fényképeket készítenek és ezzel igazolják azt, hogy ők ott voltak és miket végeztek. Egyszer megkérdeztem a búvár csapatnak a vezetőjétől: miért higgyem el azt én, hogy ti odalent dolgoztok? Azt mondta erre: gyere le, nézd meg. Lementem. Ez egy elég bolond dolog volt egyébként, egy nagyon-nagyon szűk, 29 méter mély kútba merültem le. Palackkal nem lehetett merülni, hanem felülről kaptuk vezetéken a levegőt, annyira szűk volt a járat. De a lényeg az, hogy lementem, nagyon élveztem, nagyon csodás volt. A srácok ott voltak, felügyeletek, vigyáztak rám nagyon, nehogy baj legyen. Azt mondtam utána, hogy ez baromi klassz, ők meg azt mondták, akkor gyere velünk búvárkodni. Nemsokára levizsgáztam, majd megcsináltam a haladó vizsgát is, hogy roncsokhoz is merülhessek, illetve barlangokat is kutathassak. Először elmentem ezzel a csapattal Horvátországba merülni és határozottan tetszett a fegyelmezettségük. Nagyon tetszett az, hogy egész nap egyetlen korty alkohol nincsen, habár fiatalok, bohémek, de amíg merülünk, addig fegyelem van. Tetszett nekem, hogy ez egy jó csapat, akik tényleg összeszokottak és több évi profi búvárkodás után is betartanak minden szabályt. Aztán még kétszer-háromszor elmentünk ide és egyszer csak jött a Vörös tenger 2003-ban, vagy 2004-ben. Attól kezdve viszont minden évben. Aki egyszer a Vörös tengerben búvárkodik az menthetetlenül meg van fertőzve vele. Szokták is mondani búvár körökben, hogy tanítsd meg a gyerekedet búvárkodni, soha többet nem kell attól félned, hogy drogra vagy szeszre költi a pénzét. Ezekkel a srácokkal nem olyanok a búvárkodások, mint általában. Itt nem az van, hogy a szállodából reggel elindulunk, összecsomagolunk, merülünk egyet, aztán visszamegyünk a szállodába. Nem. Itt leszállunk a repülőről, az autóbusz elvisz minket valamelyik kikötőbe, kifutunk, és egy hétig nem látjuk a partot. Napi négy merülés, és hogy ez mennyire komoly: minden nap reggel 5:00-kor ébresztő, 5:30-kor eligazítás, 6:00-kor az első merülés azért, mert a biztonsági merülési időkeretet figyelembevéve kell megtartani a napi négy merülést.

Egy Korfun történt merülés utáni kép

- Milyen mélyre mentek le ilyenkor?

- 40 méterig lehet ezekkel a búvár igazolványokkal, onnantól lefelé már csak egy még komolyabb képesítéssel lehet, több palackkal, satöbbi, satöbbi. Tehát az már egy másik mese. De igazából nem is a 40 méter az, ami különleges. Körülbelül 20 méter alatt a színek már elvesztik a jellegüket. Először eltűnik a piros, aztán eltűnik a többi szín és a végén már minden ilyen zöldesszürke lesz. Az igazi szépséget az adja, amikor 10-15 méteres mélységben merülsz. Ott még minden színes, ott vannak a jó dolgok. De például hajóroncsok nincsenek 5 méteren, mert akkor ki lenne a teteje a vízből és már nem lenne ott. Mindennek megvan a maga szépsége, de a leges leggyönyörűbb az öt–tíz méteren van és ami az egésznek a sava-borsát adja, azok bizony a cápák. Akik bizonyítottan több millió évvel ezelőtt is ugyanígy ott voltak, ugyanígy néztek ki és ott lenni, ezek között a méltóságteljes lények között testközelben, az egy nagyszerű érzés. Persze Spielberg nagyon sokat rontott a cápák megítélésén, mert az, amit a filmjében mutat, az egy teljes idiotizmus. De a filmet el kell adni, annak ellenére, hogy ami benne van, annak köze sincs a cápák lélektanához.

Dömötör Zoltán a Claudia-zátonynál

- És volt olyan, hogy veszélyes helyzetbe keveredtetek, akár a cápákkal, akár nélkülük?

- A társaságunkból az egyik cseh búvár játszani akart egy murénával és az ujjával elkezdett előtte piszkálni - nem sokkal, egy fél méterrel volt előtte a Muréna - , ez felizgatta a halat és le is vette szépen a középső ujját. Olyan is volt, hogy az egyik, egyébként gyakorlott búvár barátunkat - rövidujjúban volt merülni, amit én nem akceptálok, inkább egy kicsit melegem van mint egy hasonló esetem történjen - neki sodorta az áramlat egy tűzkorallnak. Hatalmasra feldagadt a keze, három napig nem is tudott merülni utána szegénykém. Most az ősszel, előttünk két héttel, november 8-án cápát filmezett egy magyar csapat, egy fehérfoltost. Nem is volt semmi baj -óceáni fehérfoltos, latin nevén longimanus és azért longimanus mert úszói aránytalanul hosszabbak a többi cápához képest - egy komolyabb, három méter körüli cápát filmeztek, aki ott úszkált közöttük teljesen békésen. Akkor egyszercsak "berongyolt" közéjük egy öt fős német csapat. Kalimpáltak a kezükkel-lábukkal, mindent szabálytalanul csináltak, a cápát felidegesítették. Mindaddig, amíg a cápa nyugodt, addig a két mellúszója vízszintesen van. Amikor már behúzza maga alá háromszögbe, az azt jelenti, hogy feszült, ingerült. Akkor már kiszámíthatatlan, akkor már össze kell zárni, függőleges helyzetben csapatba állni, nagy tömeget képezni, viszonylag mozdulatlanul maradni. Meg kell várni, hogy megnyugodjon és elmenjen. A németek azonban nem ezt csinálták és egy srácnak a bal vádliját teljes egészében levette a cápa. Ez filmen is megvan, az Origónak volt egy ilyen riportja erről: Nemcsak a medve, de az Óceáni fehérfoltos cápa sem játék. Akkor ott közzé is tették azt a videót, melyet nekünk is levetítettek ott és azóta valószínűleg sok-sok más búvárcsapatnak is.

- Víz alatti képek készítésével is foglalkozol.

- A víz alatti fényképezést hobbi szinten csinálom, de ha valaki komolyan akarja csinálni - mint például a Dombóvári "Bumbi", aki a National Geographicnak több címlap fotóját is készítette, és ha valaki valamit tud Magyarországon a búvárfotózásról, akkor az ő -, az két-hárommillió forint értékű felszerelést igényel.

Valahol a Vörös-tenger mélyén...

- Ezekkel a fotókkal illusztráltad azt az előadásodat is, amely a Kaffka Margit könyvtárban volt nemrégiben.

- Az én fotóim nem olyan minőségűek, de nyilván laikus közönségnek azok is szépek. Természetesen nem olyan felbontásúak, nem olyan élességűek, mint a Bumbié, de azért élvezhetőek. Az az előadás egy beszélgetés volt, egy kedvcsináló a búvárkodáshoz, ha úgy tetszik.

- Két kérdésem van, melyet minden interjúalanyomnak fel szoktam tenni: az első az, hogy mi a kedvenc helyed Miskolcon?

- Az egyik kedvencem a Barlangfürdő, a másik a Herman Ottó Múzeumnak a Papszeri régi épülete, ahová köt egy öt éves emlék. Harmadrészt pedig Miskolc környéke: a Bükk, az egy nagy szerelem.

Dömötör Zoltán fotográfia történeti kiállításának plakátja, amely öt évig volt látható a Papszeren.

- Mit szeretsz a legjobban a városban?

- Ez egy picit hosszabb lesz. Amikor Miskolc város először szlogent keresett magának, igazából nem akartam ezen a pályázaton elindulni, de aztán rájöttem, hogy bennem régen motoszkált egy gondolat. Miskolcon van egy Győri kapu, van egy Szentpéteri kapu, egy Csabai kapu, egy Zsolcai kapu. Miskolc kereskedőváros volt, befogadó város. A görögök, a bolgárok, a svábok, a zsidók és mindenki elfért egymás mellett, ez egy olyan csodálatos dolog. Miskolc a nyitott kapuk városa, hiszen ha megnézzük, kapu elnevezése van a helyeknek, de tényleges kaput mégsem találunk ott. Tulajdonképpen az egy szem Sötétkapu az, amelyik zárható lehetett egykoron, amelyik nem illik ebbe a filozófiába. Azt gondoltam, hogy ez a négy kapu, amely a négy világtáj felé néz, a nyitott kapuk városává teszi Miskolcot. A városvezetés ezt el is fogadta és ez volt nagyon hosszú ideig Miskolc szlogenje.

- Köszönöm szépen a beszélgetést, örülök, hogy találkoztunk, időt szakítottál rám, kívánom, hogy a gyűjteményednek méltó helye legyen és még sok-sok merülést és boldog éveket is kívánok neked!

Az interjú fotói Dömötör Zoltán magángyűjteményéből valóak, illetve a csodaszép víz alatti képeket Magyar Zoltán búvárfotós készítette róla.