Egy eddig ismeretlen, kissé morbid legendára hívta fel a figyelmemet a napokban az egyik munkatársam. Az avasi református temetőben lévő Latabár kripta a történet helyszíne és egy kőműves az eset főszereplője. 

A kripta, ahol az eset történt. Fotó: Wikipédia

Múlt szombaton kaptam ezt az üzenetet, a kollégám kérdezte, hogy ismerem-e ezt a történetet. Ez a hozzászólás jelent meg a Facebook-on, az egyik csoportban az egyik poszt alatt:

,,Én is miskolci vagyok és talán ismered a helyi, e temetőbéli legendát a Latabár-kriptáról. Felújítás alatt volt a kripta, de az egyik munkás bent aludt. Beesteledett, és egy fiatalokból álló csoport bement a temetőbe. A "buli" hevében egyikük kopogtatott a kripta ajtaján: 

- Hé Latya, gyere ki!

Akkor ébredt fel a munkás, csak annyit mondott:

- Megyek mindjárt, csak felhúzom a csizmámat!

A legenda szerint a srác ijedtében szörnyethalt. A történetet még apukám mesélte."

Nem hallottam még erről, úgy gondoltam, hogy ez csak egy mese. Azért megkérdeztem az egyik, Miskolc minden történetéről tudó ismerősömet (Szojka Ágnest), hogy ő ismeri-e. Nemet mondott, így nem is foglalkoztam a dologgal. Este azonban már jó néhány üzenet és link várt rám a Messenger rendszerében. Mert igaz volt a sztori! De persze, ahogy ez az ilyen városi legendáknál lenni szokott, mindenki máshogy ismerte azt.

Az avasi református temető bejárata. Fotó: reformacio.mnl.gov.hu

Nézzünk utána mit írt erről a korabeli sajtó! 

A történetet először 1925-ben említik a Miskolci Napló újságban.

,,Nem igaz a Latabár kripta meséje

— A városban széltében-hosszában el van terjedve, hogy egy mulató társaság, mikor az Avasról lefelé tartott, a Latabár kripta előtt megállott és a társaság tagjai vidám nótázásba kezdtek és illuminált állapotban azt kiabálták: „Latabár, kelj fel!“ és erre valaki kijött a kriptából, amitől a beborozot társaság tagjai úgy megijedtek, hogy meg sem állottak az Erzsébet-térig. Ez nem igy volt. A Latabár kriptát egy kőműves javította és déli időben bevonult a kripta, ajtaja mögé pihenni. Javában aludt, mikor megeredt az eső, amely egy budapesti urat, ki az Avast volt megnézni, a kripta bejáratához szorított. A kőműves az ajtót előzőleg kitámasztotta, amit az odamenekülő pesti ur véletlenül meglökött, ez rádült az ott alvó kőművesre, aki nagy méltatlankodással vette az esetet és ugyancsak rámordult az illetőre, aki annyira megijedt a sötétben lejátszódó jelenettől, hogy rémülten menekült a kriptából és alig birtam vele megértetni, hogy nem támadt fel Latabár, csak a kőműves dolgozik a kripta belsejében."

(Miskolci Napló - 1925. április 12.)

Az avasi református temető sírjai. Fotó: muemlekem.hu

1929-ben a Magyar Jövő egyik tarcájában olvashatunk az esetről, ahol a pontos dátumát is leírják nekünk (1897):

,,Latabár gyere ki 

— Elbeszélés — 

írta : Legény Elemér 

Nem is olyan régen Miskolcon mindenki jöttmentnek számított, aki nem tarthatott az Avas oldalában borpincét. Az avasi borpince egészen egyedülálló miskolci specialitás volt és ma is látható, nem úgy, mint a kocsonyabéli béka, melyre a legöregebb miskolci polgárok sem emlékeznek. A Nagyavas és Kisavas, a két kopár ikerhegy körül épült kiflialakban a magyar Ruhrvidék metropolisa, melyből serpentinutak vezetnek az avasi borpincékhez. Mint a tekintélyt tartó római patríciusnak villája volt annak idején Palernum szőlőiben, a tősgyökeres miskolci polgár pincét tartott az Avasok oldalában. 

Szőlőtermelés alig van az avasi oldalakon, a pincékbe italt Tallyáról, Tarcalról Tokajról drága fuvarral szállították, de még csecsemő-must korában és az avasi pince érlelte azt aztán valódi miskolcinak illő királyi borrá. Marcikorában már érdemes volt azért összeülni a kecskelábú asztal mellett... 

A hét nagy jóurak, akikről itt szó esik ezzel a szándékkal ültek együtt az egyik Soltész-pince boltja alatt egy régen elmúlt őszi estén. 

Az avasi pincében igazi borivó pintesüvegből ivott, amihez némi gyakorlat kell, hogy rossz útra ne menjen a marci... A hét ur gyorsított tempóban ürülő pintesüvegjét megvilágította a bágyadt sárga fényt szóró függőlámpa, melyben már alig volt petróleum. Kajdácsy adóellenőr, egyik a földmentők közül, odakoccintotta pintését a lámpa aljához és rikkantva dancilázta: „Nagyavasi gádorba jecet ég a lámpába, a lámpába jecet ég, de jecet ég, hét nagy jó úr a vendég . . 

Most már sorra jöttek a legderekabb ikerhelynóták, többé-kevésbbé ügyes helyi alkalmazásban. A „jecet“ pedig bizony veszedelmesen fogyott a lámpában. Gosztonyi uram, a pompás miskolci kocsonyák főúti készítője nagynehezen megértette a házigazdával, hogy legfőbb ideje újra tölteni a pinteseket, aztán hazakászolódni, mert sötétben marad a társaság. 

Mindannyian helyeselték Gosztonyi mester indítványát, bár a végrehajtás némelyiküknek nehezére esett. Kinek-kinek magának kellett odajárulni a csaphoz és a tölcsér segítségével szimültig tölteni a pintesét. A házigazda dönögve szidta a részeg kezek reszketését. A drága finom borból a földre is csurgattak... A lámpa már csak remegett és nagyokat lobbanva, búcsúzott fényéletétől.

— Uraim! — harsogta városatyai öblös hangján Soltész Gábor uram — mindenkinek tele a feje már, megitattátok a pincém földjét is, a fene essék részeg pofátokba, de ami a legfőbb, tele az üvegetek. A lámpa mindjárt kialszik, gyerünk! 

— Szent János! — emlékeztetett felháborodottan Kiszely állomásfőnökhelyettes a szokások tiszteletére. A pintesüvegek összeütődtek a kialvó lámpa utolsó lobbanásánál és a beálló koromsötétben megkezdődött a kínos lépcsőmászás ki az éjszakába. 

A fejüket nem féltették, hogy beleütik a homlokfába, de a pintesüveget drága tartalmával mindegyik félve, óva , iparkodott átmenteni a hazafeléútra. 

Végre kiint volt mind a hét a Nagyavas lekanyargó útján a csillagos ég alatt. Nem erősködő, de élesen hideg szél húzott a Bükkből és meglobogtatta azt a kevés utcai petróleumlámpát, mely akkoriban Miskolc utcáit megvilágította. 

A mi hét nagyurunk jól tudta merre visz le az út az Avasról. Ismertek minden döccenést, mindegyik kezében pedig ott világított az avasi vendégek fényes lámpája, a tele pintesüveg. 

Zajosan, egymást ugratva mentek mendegéltek és az útkanyarulatoknál a pintesből megkenték a kereket. Soltész bácsi kövér, hatalmas testével szinte gurult lefelé, ő volt a szenior hétük közül, de nem kisebb gonddal fogyasztotta a pintesüveg tartalmát, mint a vendégei. 

— Gábor bátyánk, minek is strapálod a lábaidat, feküdj hasra, majd mi leguritunk, hamarább a temetőben leszel, kevesebb fáradsággal. — Indítványozta Kajdácsy, az adóhivatalnok. 

Soltész fújva megállott: — No már nekem ne beszélj a temetőről, öcsém! Ráérek odaérni! Vagy ki tudja?! Lám ott a szegény Latabár szomszéd. Még tavaly ilyenkor ő is így kászolódott le velünk az Avasról... 

— Tisztelettel indítványozom, hogy a derék, jó Latabár cimborát látogassuk meg! 

A Latabár család nyughelyétől nem messze található - már a temetőn kívül - a Szent Márton pihenőhely 

Gálfy dr., a pénzügyek titkára mondta ezt, aki ritkán beszélt, de annál több adót vetett ki és a pincék legszorgalmasabb látogatója volt a „gyűttmentek“ közül. 

Cimborái köréje csoportosultak. — Hogy gondolod ezt? — kérdezte kevés találékonysággal Gosztonyi, a hentesmester. 

— Úgyis a temetőn megyünk keresztül, — magyarázta Gálfy doktor a berúgott emberek fontoskodásával. — Felkeressük a Latabár-sírboltot és elénekeljük szépen szordinósan Árpád bátyánk kedvenc nótáját: Sajóvize folyik csendesen.“ 

A pénzügyi titkár indítványa ritka egyértelműséggel elfogadtatott. Csak Soltész bácsi példázott némikép a temető és a halottak iránti kegyelet dolgában . . . 

Szerencsésen eljutott a társaság a Latabár-család sírboltjához. 

A hét nagy jó urak körülállatták a kriptát és Gosztonyi, a láthatatlan miskolci kocsonyák hírneves feltalálója megadta az alaphangot a „Sajóvize folyik csendesen“ kezdetű népdal elénekléséhez. Szépen, szordinósan indult az ének, csak a végén szilajodott el mert ez a Kajdácsy, izgága rikoltással rontotta meg az összhangot. Soltész uram oda is hagyta volna őket nyomban, ha bízott volna a lábaiban, hogy átsegítik a sok akadályon ebben a vaksötétében. Csak helyben topogott hát és kelletlenül járult hozzá, hogy most már meg igyanak az Árpád túlvilági egészségére. Gálfy df. elejtette az üvegjét, és az csörömpölve hullott a sírbolt gránitajtajára, a bor szétfolyt és Kajdácsy, az örökös botránycsináló, tele tüdővel elorditotta magát: 

— Latabár, gyere ki! Már menni akartak, mikor a köobeliszk mögött egyszerre fehérség villant és előlépett — Latabár . . . 

— Mi az, miféle lárma ez itt? Mit akartok? 

A korhely társaság pintesüvegjeit kicsavarta az ujjak közül a dermedő rémület. Csörrenve, lottyamva záporoztak a kripta gránitajtajára az elejtett üvegek. 

Legelébb Kajdácsy találta el, hogy itt mi a teendő. Vad futással nyitotta meg a menekülést... 

Másnap, mint közös bűnben leledző lelkek, pontosan összetalálkoztak délelőtti pörköltre a Kispipában. Mind a hét ott volt. A vad futásról, esésekről, szakadt nadrágrólszó sem esett. Annál élénkebben firtatták az eset túlvilági vonatkozásait. Kajdácsy rengeteg szemrehányást kapott és újabb botrány esetén bojkottal fenyegették meg. Az ő feladatává tették, hogy okvetlenül kinyomozza a rejtelmes fehér kísértet titkát. 

Már akkor, három évtizeddel ezelőtt, a tizenkilencedik század maradék három évében is igen jól tudták a miskolciak, hogy kísértetek nemigen vannak, annál izgatóbb volt azonban az a kérdés, ki és mi volt az, aki mintegy végszóra, Kajdácsy hangos hívására: Latabár gyere ki! Megjelent a sírbolt tetején, fehér lepelben. 

Erre csak Latabárék tudtak felvigositást adni. Az esetnek pedig hogy nem, hire terjedt. Tán Gálfy beszélte el a hivatalban, de Gálfy uram, még inkább Soltész Gábor aki a lábát is kificamította a rohanásban, nagyon megharagudtak a diszkrécióért. A városatya előhozatta, hogy egy miskolci semmi esetre sem árulhatta el a dolgot. 

A kövér, nehéz Soltész bicegve ment hónapokig és mindenki pontosan tudta, hogy a temetőben marjult ki a bokája a temetőben, mikor megszólalt Latabár szelleme. 

Egész Miskolc mulatott a kompánián. 

Azonban már harmadnapra, hogy a sírboltból fehér lepelbe bukkanó szellemjelenés történt, jelentkezett a Latabár-sírbolt renoválására felfogadott kőművesmester. De mit keresett a jámbor munkásember éjnek idején a sírbolt belsejében? 

A hejőcsabai kőműveseknek bizony becsületére válik a felelet, melyet a kérdésre a firtató kiváncsiak kapnak, mert kiderült ebből, hogy a hejőcsabai felvilágosodottság, már odáig jutott hogy nem hisz a túlvilágról visszajáró szellemekben. A mi kőmüvesünk igen restellette az esti munkaszünetet, de az Avason fekvő temetőből hazagyalogolni jó távol levő falujába, nem akart, ezért rendezkedett éjjeli szállásra a belsejében. Az ősz még nem volt, bent a sírbolt belsejében pedig védve érezte magát a szél és eső ellen.

Elég jó társaságnak tartotta régi Latabár-família itt pihenőt tagjait. A Latabár-elődök szellemétől nem rettegett, mind rendes, jó polgárok voltak, akik világéletükben sem féltek éjnek idején, hanem békével pihentek hitvestársi ágyukban. A haláluk után.

Annál inkább felháborította a kőművest, aki fárasztó napi munka után elaludt a sírboltban, mikor a lump társaság lármája felzavarta. Csak várta, hogy majd megunják az iszogatást, de mikor az üvegeket vagdosták a kripta fedeléhez, akkor felkápászkodott, hogy lehordja a társaságot, ha urak is, ne feledkezzenek meg a halottak iránti köteles tisztességről...

Soltész Gábor uram sohasem heverte ki a tekintélyén és a lábán esett ficamot. Élete végéig bicegett mind a kettő. A többiek, akik a hősfutásban részt vettek, nem fogták fel ilyen tragikusan a temetői kalandot. Sőt, meglakították a „Latabár-szellemek asztaltársaságát“

Akárcsak a hírnevezetes és félelmetes Ku-Klux-Klan tagjai Amerikában, ők is fehér lepedőbe burkolva tartotték üléseiket, de nem szárazon, hanem igenis nedvesen az avasi pincékben. Erős fogadalmuk volt, hogy a nevezetes szellemfutás évforduló éjjelén ugyanabban a ruhában megjelennek a Katabár-sírboltnál. A szertartás pedig abból állott, hogy a hófehér lepelbe burkolt Latabár-szellemek elénekelték. a „Sajó vize folyik csendesen“-t, aztán összekoccinották a pintesüvegeket, nagyot ittak belőle és végül odavágtták a sírbolt fedeléhez a hét üveget, melyek éktelen csörömpöléssel zúzódtak sok darabra. 

Telt, múlt az élet. Az évforduló éjjelén megjelenő plntesek száma egyre, kevesbedett. 

Pontosaul harminc évre, a nagy éjféli ijedtség után meghalt az utolsó „Latabár-szellem" is. 

Ma már ő is ott nyugszik az Avas oldalában és az ő sírboltja felett nem zendül a ,,Sajó vize folyik, csendesen“. 

(Magyar Jövő - 1929. április 3.)

A temető a középkor óta őrzi a miskolciak álmát... Fotó: muemlekem.hu

A következő cikk Az Ujság nevű napilapban olvasható, 1938-ból.

,,A nagyapáról is meg kell emlékezni. A kitűnő Latabár Árpád 40 éves színészi jubileuma alkalmából kegyelettel kell megemlékeznünk a Latabár-színészdinasztia fejéről, a nagyapáról, Latabár Endre volt miskolci színigazgatóról is. Miskolcon piheni örök álmát az Avas-hegyen levő családi kriptában. Egyszer nagyon megzavarták az öreg ur siri álmát. Köztudomás szerint a miskolci avasi ev. ref. temető felett minden oldalról borpincéket vájtak a hegyoldalba, amelyek a miskolci „pince-szoarék“-at még külföldön is hírnévre emelték. 

Egy sötét, esős novemberi éjszakán vidám és alaposan beborozott társaság — gondtalan fiatal urak — indultak kurjongatva a pincéből hazafelé. A Latabár-kripta előtt elhaladva, az egyik duhaj botjával nagyokat ütött a sirboltozat vasajtajára és ezt ordította: 

— Vén Latabár, gyújj elő! 

Ebben a pillanatban egy kulcsfordításrakinyílt a sirboltozat vasajtaja és a hatalmas szál ember lépett ki az ajtón, kezében jókora kalapáccsal. A részegek nyomban kijózanodtak és rémülten szaladtak szerteszéjjel, a grádicsokon végigvágódva a nagy sárban. Hisztorikuma pedig az esetnek az, hogy a család megbízást adott egy kőművesnek, hogy a sírboltot kissé hozza rendbe. A kőműves estig nem készült el a munkával és úgy látta, hogy hajnalban folytatnia kell símunkát, ha másnap el akar vele készülni. Mivel koromsötétség volt, az eső is zuhogott és ő a temetőtől jó órányi távolságban lakott, tehát elhatározta, hogy időnyerés céljából lefekszik és ott alszik a sírboltban. Hajnalban aztán folytatja a munkát. El is aludt. De azok az imposztorok felköltötték és nagyon felbőszítették. No de meg is adták a duhajkodás árát. 

Még csak annyit, hogy öreg Latabár ezekután zavartalanul pihenje örök álmát. A jubiláló Latabár pedig éljen és legyen kitűnő színész,még hosszú évtizedekig."

(Az Ujság - 1938. augusztus 20.)

Latabár Endre. Forrás: Wikipédia

Utoljára a hetvenes években, az Amerikai Népszava említi a történetet. 

,,EGY ISMERETLEN LATABÁR TÖRTÉNET 

Valamikor a huszas évek vége felé történt, hogy négy jó cimbora, Tót Bálint, Ferenczy Sándor, Guba András és Dancs János felmentek iszogatni egy kicsit az Avasra. Mind a négyen nyugdíjasok voltak, a Vasgyárból, majd a MÁV műhelyből. Hosszú munkás évek húztak árnyékot mögöttük. Az Avas aljában voltak a kis házak, melyek megérdemelt tanúi a számtalan hajnali kelésnek, vagy átdolgozott éjszakának. 

Az Avas valósággal a város közepéből nő ki és úgy óvja a régi Miskolcot, szétterjesztve szárnyait, mint a kotlós az alája bújt csirkéket. Időnként aztán, hol itt, hol ott unja meg valaki a kiterjesztett szárnyakat és bújik ki az egyik, vagy másik borospince ajtaján. Mert az Avas keresztül-kasul van fúrva a hosszú borospincékkel, melyekben kitűnően eláll a bor. Ízes zamatot kap, nyáron hűsülést, télen pedig kellemes meleget árasztva. Négyen közösen béreltek egy pincét és felosztva fizették az Olasz-Liskán vásárolt bor árát. Hetenként felrándultak az Avasra, elfogyasztották az otthonról hozott elemózsiát, melyet hosszú beszélgetésben öblítettek le. Megtöltötték a kétliteres demizsonokat és megelégedetten indultak haza. Február vége felé lehetett, mikor iszogatás után bezárták a pince ajtaját, a vaspánt végébe helyezett lakat nagyot kattant és ők demizsonnal a kézben, szöges botjaikkal megtámaszkodva megindultak lefelé a csúszós utón. — Igen ám, de többet öntöttek fel a garatra, mint máskor. Végtelen jókedvük támadt, a pince melege után pirosra csípte arcukat az északi szél. Úgy este 10 óra lehetett, felhős volt az ég, az utat csak hófoltok világíttoták meg. 

Énekelni kezdtek, vége-hossza nem volt a „Nekem olyan asszony kell...” „Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el...” borgőzös nótáknak. Hol csúszkáltak, hol aprózták a lépést, megvárva az elmaradottat, ki az út szélességét mérve csak lassan haladt előre, de ha mégis megindult, akkor méterekkel hagyta el várakozó társait. És mégis tudták tartani valahogy az egyensúlyt, a botok végei mélyen fúródtak a jeges hóba, a demizsonok inga módjára járak a föld közelségében, de nem történt semmi baj, így érték el az avasi temető végét, jobbra a kriptasor, balra pedig a házak magas, félig bedőlt palánkjai szegélyezték az utat. Az első és egyben a legnagyobb kripta felirata hirdette „A Latabár család nyughelye”. 

Guba András ugratni kezdte Dancs Janit. Te Jani, — szólt kihívóan — fogadjunk, nem mered megverni Latabár ajtaját. A kripta ajtaja erős vaslemezből volt, zárját egy hatalmas kulcs nyitotta, amint a kulcslyuk tátongó szájából arra következtetni lehetett. 

Hát én nem merem megverni az ajtót — szólt kétkedve Dancs — még ki is hívom, ha azt akarjátok. Ezt igazán szeretnénk látni, — vágta rá a három. 

Dancs az ajtóhoz botorkált, botjával jól megverte az ajtót és közben hangosan kiáltozott: „Latabár gye-re ki, La-ta-bár gye-re ki!” 

„No ugye, hogy meg mertem verni” —, hősködött Dancs Jani, de a következő pillanatban elhallgatott. 

Lassan, csendben nyílt a kriptaajtó és egy magas, fehér köpenyes alak jelent meg előttük. Egy gondolatig csak álltak, mintha földbe gyökerezett volna lábuk, majd „Isten segíts” kiáltással rohantak lefelé a lejtőn. A lejárat meredek volt, Dancs János megcsúszott és hátsó részén szánkózott a legközelebbi palánkig, a bot repült a levegőben, a demizson darabokra tört és az édes, hegyaljai nedű folydogált, megfestve a fehér havat. 

„Segítség, Latabár ne gyere, barátok segítség, Latabár ne bánts, ne vigy még el, még élni akarok.” Dancs felállni nem tudott, valami történt a lábával és igy ki volt szolgáltatva Latabárnak. A jajveszékelésnek se vége, se hossza nem volt. A barátok nem segítettek, futva vitték irhájukat, hazáig meg sem állva. A kaput jól elreteszelték, hogy Latabár be ne mehessen. 

Végre a közeli házak lakói lettek figyelmesek az ordításra, ők szedték fel Dancsot, hívták a mentőket és a nagy kaland után Dancs a kórházi ágyon kötött ki. Lába tört el. Az orvosok kérdésére, reszkető ajakkal, dadogva mondta el, most már kijózanodva mi történt, hogy verte meg a kripta ajtaját, hogy jelent meg Latabár szelleme és hogyan hagyták őt ott a barátok. A hatóság járt a dolog végére és kuncogva állapították meg, hogy egy vidéki kőműves vállalt cementezési munkát a temetőben, ki nem tért haza minden este falujába, hanem kinyitotta a Latabár kripta ajtaját, ebben töltötte az éjszakát. Nyugdtan aludta az igazak álmát, mikor valaki megverte a vasajtót, a nagy lármára felébredt és kijött megnézni annak okát. Ekkor látta a menekülő embereket, de segíteni nem ment, hanem sürgősen kiköltözött a kriptából, hogy senki felelősségre ne vonhassa. Dancs Jani pedig ezután messze elkerülte a temetői utat. Hosszú időbe telt, míg a szomszédok abbahagyták a csipkelődést és a gyerekek már nem kiabálták utána: „Latabár gyere ki!”

(Amerikai Népszava - 1975. január 24.)

Érdekes számomra, hogy két, meglehetősen hosszú és pontos leírást találtam az esetről, mégis, a szereplők nevei különböznek. Lehet, hogy kétszer is megtörtént? Lehet, hogy egyszer sem? Nem tudok igazságot tenni, talán a kedves olvasó majd így tesz. Annak mindenesetre örülök, hogy ez az eset is napvilágra került és hozzáfűzhetjük Miskolc történetéhez.

Források:

Amerikai Népszava - 1975. január 24.

Az Ujság - 1938. augusztus 20.

Magyar Jövő - 1929. április 3.

Miskolci Napló - 1925. április 12.