A Diósgyőri Képzőművész Stúdió '76 48 éve van jelen a magyar kultúra színpadán. Ez idő alatt az ország egész területén - és a határainkon túl is - folytatták ,,missziós" tevékenységüket. Ebben az írásomban a stúdió történetébe tekintünk bele egy kicsit Kletz László Lajos segítségével, aki a közösség alapítója és menedzsere, vezetője. (Friss hír, hogy Miskolc Megyei Jogú Város Közgyűlése 2024-ben Gálffy Ignác Életmű-díjjal ismeri majd el a város napi ünnepségen Kletz László Lajos munkáját.)

Kletz László Lajos képzőművész

- 48 év nagyon hosszú idő, gratulálok hozzá! De mégis, hol és mikor kezdődött a stúdió története? Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy egy közösséget hozz létre?

- A stúdió alapításának ötlete először egy házibulin fogalmazódott meg bennem. 1975 márciusában kaptunk egy a lakást az Avason a párommal, és mivel fiatalok voltunk, egy lakásavatóval ünnepeltünk. Nagyon sok ember összejött, nyilvánvalóan a legtöbbje hozzám hasonló körökben mozgott. Két idősebb festő is tiszteletét tette, akik egy jó tizessel voltak idősebbek nálam. Arról panaszkodtak, hogy milyen nehéz kiállítani, mert kekeckednek, meg nincs lehetőség, nem jó a helyzet. És én - mivel a kibicnek semmi sem drága - erre elmondtam, hogy szervezném a kiállításokat. Ez elindított egy folyamatot a baráti körben, elkezdtünk gondolkodni, mi lenne, ha... Aztán augusztusban, néhai Csendes Csaba barátom kérdezte, mikor hozom létre azt a társaságot, amiről beszéltünk. Akkor már a kohászatban dolgoztam tervezőként. Hála Istennek gyorsan bedolgoztam magam, "repi" tervezője voltam a vezérnek, Szepperfeld Sándornak. Az igazgató úr a művészkedésemről is tudott. Elmondtam neki, hogy szeretnénk egy alkotóközösséget létrehozni, és szeretnénk, ha a gyár támogatna minket ebben. Foglalkoznánk azokkal a gyárban dolgozó amatőrökkel is, akik éreznek magukban művészi adottságokat. Ilyen alkotóközösség addig sehol nem volt az országban. Szepperfeld szót is emelt mellettünk, az év végén megkaptuk az engedélyt, januárban pedig a műtermet. Azért kapta a stúdió ezt a nevet, mert 1976. január 20-án kaptuk meg a gyártól a műtermünket. Ebben is megállapodtunk: minden évben folyósít nekünk támogatást a kohászat, de egyáltalán nem szólnak bele a működésünkbe.

Az alapítók:

Kletz László Lajos, stúd. vez. képzőművész, képzőművészeti menedzser, stúdióvezető, Eisele Gyula, Ferencsák Attila, Kamerman György, Kecskés László, Koscsó László, Kriston Béla, Madarasz Pál, Majoros János, Mészöly Ágnes, Makráné Joós Zsuzsanna, Pócsik István, Skarupka István, Smizsánszky István, Szabó László, Szlifka Anna, Janga Béla, Szűcs László.

Elhunytak:

Dunai Zoltán (Németország), Eisele Gyula, Kamerman György, Kassa Ottó, Kecskés László, Kriston Béla, Mester István, Pócsik István, Szlifka Anna, Szűcs László, Tamás Pál, Tőkey Péter, Vecsei László, Veres Attila.

Jelenlegi tagok:

Bakos-Szél Katalin, Béres János, Béres Gyula, Tamás, Boncsér Árpád, Futó Tamás, Hadházy-Molnár Attila, Horváth Zoltán, Kis Mónika, Kletz-Bártfai Judit, Kletz László Lajos, Kókai Laura, Kopcsó Andrea, Kormos Dénes, Kronawitter Katalin, Nagy Erika, N. Vidra Zsuzsa, Pásztor Péter, Szelekovszky Magdolna, Szegvári Péter, Técsi Ágnes, Jecsei László Ezékiel 

Jelenleg a stúdió legrégebbi tagja - természetesen Kletz László Lajoson kívül - Kletz-Bártfai Judit.

A Diósgyőri Képzőművész Stúdió tagjának lenni elismerést, rangot jelent! A stúdió hitvallását három szóban lehetne összefoglalni: szabadság, önállóság, függetlenség. Ami nagyon fontos, hogy ez egy alkotóközösség. Nem egyesület.

- Milyen szellemben vezeted a stúdiódat?

- Nálunk nincs demokrácia, a menedzser én vagyok. Nincs tagdíjunk, nincs igazolványunk, nem vagyunk egyesület, nekem ne szóljon bele senki, hogy mit, hogyan csináljak. Mi alkotóközösség vagyunk 48 éve már, azóta így dolgozunk. Magyarország egyik legeredményesebb alkotóközössége a miénk, a fél világot bejártuk, senkinek nem kérdezem meg a véleményét, én alakítom a programot. Az alkotókat én válogatom, az anyagot én rakom össze, általában én rendezem is. Eredményesek vagyunk, mindig az eredmény számít. Egy szekeret csak egy irányba lehet, illetve kell húzni. Valószínűleg ezért éltünk meg már majdnem 50 évet.

- A képzőművészeti stúdiót végig politikamentesen vezetted. Hogy tudtad ezt fenntartani a rendszerváltás előtti évtizedekben?

- Nagyon érdekes dologra tapintottál rá. Az emberek szeretnek hőzöngeni, hogy el voltam nyomva..., meg ha nem csináltam, akkor felakasztottak....., ez nem igaz. A szabadság szelleme nem palackba van zárva, hanem itt van az ember szívében. Vagy van bátorságod hozzá, hogy szabad emberként éljél, vagy egy nyámnyila alak vagy és akkor teljesen mindegy, hogy milyen rendszerben élsz. Tokajban (Közép-Európai Nemzetközi Művésztelepen, a szerk.) egy alkalommal a rendszerváltás környékén jött egy szobrász – ma már nagyon híres –, és ott előadta magát az ismerkedési esten, hogy én így, meg úgy el voltam nyomva..., mocskos kommunisták....., ez meg az..... Na, akkor a Népművelési Intézet Vizuális Művészeti Osztályának volt osztályvezető művészettörténésze felszólalt, Kletz Laci mesélj már magadról és a stúdiódról..... Elmondtam, hogy Magyarország első politikamentes stúdiója, satöbbi...., ő meg csak nézett. Meg lehetett tenni azt, hogy ne foglalkozzál a politikával, mindent meg lehetett tenni, csak bátorság kérdése volt. Ha hízelegtem volna, lehet, hogy hamarabb értem volna el eredményt. De anélkül is, engem minden rendszer elismert. Jobboldal és baloldal. Mivel a kohászat volt a szponzorom, evidens volt, hogy az ő kérésüket muszáj teljesítenem mindenkor. Felkértek egyszer, hogy a nagy októberi szocialista forradalom győzelmének 60. évfordulójára csináljak egy önálló kiállítást. Megtagadhadtam? Nem, hiszen a vasgyár a szponzorom volt. A munkahelyemen a párttitkár volt az egyik, aki a dolgaimat nem jó szemmel nézte. Megmutatom mit írt arról a kiállításról az emlékkönyvünkbe:

„A kiállítás, a nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulójára lett rendezve. Sajnálatos, hogy a képek között ezt demonstráló, de még a legcsekélyebb politikai tartalmú alkotás nem található. A kiállító a természet örök szépségét mutatja be, igen jól.”

- Sikere volt a kiállításnak, senki nem akart fejbelőni, a pártbizottságot nem zavarta, hogy nincs politikai szinezete. A párttitkár elvtárst zavarta egyedül. Amikor a rendszerváltáskor áthelyezték, találkoztunk a gyár kapujában – ki volt öltözve meg minden – mondtam neki, hogy köszönöm a munkádat. Ő erre felháborodottan: ezt hogy érted, mire gondolsz? A kiállítási évkönyvben az írásod bizonyítja, hogy te mekkora ''hízelgő'' voltál, én meg nem. Ekkor nagyon feldúltan távozott. Szóval, az volt a helyzet abban a rendszerben.

- Aztán csak eljött az idő, elvették a helyiséget, amit a gyár biztosított.

- A rendszerváltás után tulajdonosok jöttek mentek a gyárban. A támogatás megmaradt egészen addig, amíg egy bizonyos ukrán, Klicsu András került a gyár élére. Ezt szoktam mondani: ,,klicsuktak" bennünket. Még fogadni sem volt hajlandó minket. Akkor elhatároztam, hogy egyedül folytatom, mert azt, amit létrehoztam, nem engedhettem, hogy tönkremenjen. Az amatőröket ekkor sajnos el kellett küldenem. Ettől kezdődően nem mint tanár, hanem mind menedzser vittem tovább a stúdiót, és, ami nagyon fontos, ezután már senki nem támogatott anyagilag. Itt már csak az én eszemre voltunk hagyatkozva, de úgy látszik sikerült, csak eljutottunk idáig valahogy. Klicsu távozása után egyébként az új szlovák - felvidéki magyar - tulajdonosok tovább támogattak minket, anyagilag már nem, hanem különböző eszközökkel. A helyiséget ekkor adtuk le végleg, mert sokszor betörtek hozzánk. 

- Már az utolsó támogatás összegét sem tudtad elkölteni a stúdióra a Klicsu érában, mert elvették tőled.

- Decemberben szóltak - akkor már Tolnai volt a vezérigazgató -, hogy mehetek a pénzünkért, mehetek vásárolni. De decemberben annyian utaztak a vonaton - művészellátó csak Pesten volt -, hogy minden évben inkább januárban mentem beszerző körútra. Akkor aztán szépen megvettem a működésünkhöz szükséges dolgokat és hazahoztam. Így volt akkor is, januárban mentem a pénzügyi osztályra, kértem a pénzünket. A kolléganőm így fogadott az osztályon: 

- Laci, azt a pénzt Klicsu úr már másnap elvette.

- Hogy merte elvenni?

- De Laci, Klicsué a gyár...

- Na, hát én itt szembesültem vele, hogy mit jelent a privatizáció... Aztán jöttek a szlovákok, akik szintén támogatták a stúdiót, később pedig (1994) a gyár megszűnésével a közösségnek sem volt maradása. De talpon maradtatunk és mind a mai napig folytatjuk a munkát.

- Meddig tervezed a stúdió irányítását?

- Ha a Jó Isten megengedi, akkor még két évig. Akkor elmondhatom azt: 50 évig vezettem egy olyan alkotóközösséget, melyet az állam soha nem támogatott és az első ilyen alkotóközösség volt az országban. Ahogy mondtam, nalunk nincs demokrácia, enyém a gyakorlat, a tapasztalat és a tudás. Összetartanak minket a közös eredmények, a közös érdek. Nincs zászlók, nincs igazolványuk, a közösség tagjainak érdekük az, hogy ebbe a csapatba tartozzanak.

- Mi volt a legnagyobb próbatétel a stúdió életében?

- A lét. A létünk fenntartása. De érdekes dolog ez. Gondolom nem mondok neked újat, rengeteg gáncsoskodással találkoztunk az életben, ahogy te is. Azonban, ha nem lettek volna ezek az emberek, lehet, hogy már nem is működne a stúdió. Mert a barátok mit mondanak? Jaj, de szép vagy, jaj, de jó vagy, te vagy a sztár. Ettől jobbat nem akarsz hallani fiatal korodban. Az ember ilyenkor nagyon el tud kényelmesedni. Ezzel szemben a rosszakaróid mit mondanak? Mit keresel itt? Mit képzelsz magadról? Hogy képzeld ezt? Ezért is hoztam létre a stúdiót, hogy majd megmutatom nekik. De, amikor még elkezdtek rugdalni is érte..., na, akkor jött a csakazértis megmutatom! Ha az első percben felveszed a kesztyűt, akkor kicsinálnak, véged. Ezért mondtam mindenkinek, hogy két évig nyeljünk. Utána elkezdtek jönni az eredmények. Minden nappal közelebb kerültünk az elismeréshez. Azóta Európa térképét átrajzolták, csillagok születtek, és tűntek el, mi pedig mindig itt vagyunk és leszünk...

- Mi volt a legnagyobb élmény az évtizedek során?

- Kassán volt egy kiállításunk, pont abban az időszakban, amikor a két ország nagyon nem ápolt jó viszonyt egymással. Mentünk át a határon, a magyar oldalon nem is volt gond, simán átengedtek. A másik oldalon egy nagyon rosszarcú határőr fogadott. Valahogy mindig így képzeltem el Dzsingisz kánt. Hatalmas nagy ember képzelj el, nagy bajusszal. Félelmetes látvány nyújtott. Elkérte a papírokat, mindent rendben is talált, csak egy valamit nem. Kérte a meghívónkat. Sajnos az nem volt nálam, otthon hagytam, nem is gondoltam arra, hogy magammal kellene hoznom. De neki feltétlenül kellett. Nem is engedett át bennünket nélküle. Mondta és mutatta, hogy mehetünk visszafelé. Mi azonban nem mehettünk haza, annyi időnk nem volt és nagyon megdorgáltak volna, ha ott és akkor visszafordulok. Ennek a Dzsingisz kánnak volt egy kutyája, ott szaladgált körülöttem. Elkezdtem vele játszani, a kutya - egy törpe schnauzer - dörgölődzött hozzám, bújt hozzám, nagyon jót játszottunk, teljesen megfeledkeztem a külvilágról. Pedig a magyar oldalról kiabálták felém, hogy hagyjam a kutyát, mert ,,pont olyan hülye, mint a gazdája". De valamiért szimpatikus voltam az állatnak. Addig játszottunk, hogy a vámhivatal épületébe keveredtünk, és egy nagy, hosszú folyosó végén találtam magam, ahol nyitva volt egy ajtó. Gondoltam, hogy egy életem, egy halálom, muszáj megpróbálnom mégegyszer, hiszen rendkívül kellemetlen lett volna elkésni a megnyitóról. Mentünk az irodába a kutyával. Ahogy beléptünk, megláttam Dzsingisz kánt, ő pedig látta, hogy a kutyájával barátkozom. Képzeld el, ez a marcona határőr egyszercsak egy fülig érő mosolyú ember lett. Felkapta a telefont és hívta a CSEMANDOK (csehszlovákiai magyarok kulturális egyesülete, a szerk.) központját, mert ők voltak a kiállítás szervezői. Természetesen igazolták, hogy oda megyünk kiállítani. Nem tudom, hogy mit beszéltek, utána szólt: mehetünk tovább! Azonban legközelebb hozzuk a meghívót, mert őt büntetik meg, ha nem kéri el a papírokat. Így történt, hogy mégis volt kiállításunk Kassán...

Amikor 2021-ben, 45 éves tevékenységük elismeréseként a stúdió megkapta Miskolc városának Nívódíját, Kletz László Lajos így kommentálta azt az alkotóközösség oldalán:

,,PÁR PERC FIGYELEM A NÍVÓDÍJAS ORSZÁGOS DIÓSGYŐRI KÉPZŐMŰVÉSZ STÚDIÓ '76-RÓL   

Egyszer egy bennfentes politikustól megkérdeztem, miért van az, hogy valaki egyszer végre csinál valamit, akkor el vagytok tőle ragadtatva, mi folyamatosan tesszük a dolgunkat évtizedek óta és alig foglalkoztok velünk. Mi volt rá a válasz? "Mert megszoktuk, hogy Ti állandóan dolgoztok." Erre mondják, hogy korrekt, ésszerű megítélésnek aligha nevezhető, de van benne realitás! Ez légyen hát a szorgalmas és eredményes munka dicsérete. Persze, nem panaszként említem, mert a közönség szeretete mindent felüír, nameg aztán kaptunk 45 év után egy Nívódíjat is. De haladunk tovább a saját utunkon, miközben az eltelt évtizedek alatt átrajzolták Európa térképét, rendszerek születtek meg és buktak el, intézmények, pártok, egyesületek, politikusok, zsenik lőtték fel magukat az égbe, s aztán hullotak vissza oda, ahonnan jöttek: a nagy semmibe - miközben mi mindig itt vagyunk. 1976. január 20. óta töretlenül, eltéríthetetlenül haladunk előre saját erőnkből továbbra is önállóan, függetlenül és szabadon! Mi sosem az aktuális politikát, hanem a nemzet képzőművészeti kultúráját képviseltük és szolgáltuk úgy itthon mint külföldön egyaránt - megalakulásunk első percétől kezdve több mint 300 kiállítással a hátunk mögött.

HÁT EZ A NÍVÓDÍJAS ORSZÁGOS DIÓSGYŐRI KÉPZŐMŰVÉSZ STÚDIÓ' 76!

(Kletz László Lajos MSZOSZ-, Kondor Béla-, Gyémánt- és Nívódíjas, állami és miniszteri kitüntetett, nemzetközileg jegyzett képzőművész, képzőművészeti menedzser, a Diósgyőri Képzőművész Stúdió ' 76 alapítója és vezető képzőművésze, képzőművészeti menedzsere.)