Mai történetünk Tamásról szól. Tamás egy jó nevű cégnél vezető. Jól keres, jó állása van, megbecsülik a munkahelyén. Mindenki irigykedik rá, hiszen a magánéletben is sikeres: egy gyönyörű felesége és két csodálatos gyermeke van. Boldog család, boldog élet. 

Fotó: uh.blog.hu

Egy ideig tényleg minden jól ment. Addig, amíg Tamás normális keretek között végezte munkáját. Azonban a legutóbbi előléptetés után sok minden megváltozott. Ennek egy éve már. A család és Tamás nagyon elhidegült egymástól.

- Tamás, azt szeretném, ha újra több időt töltenénk együtt - kérte a férjét Ingrid. - A gyerekek nagyon szeretnek téged, de mostanában szinte nem is látnak...

- Tudom Ingrid, igazad van. Lassítok, több időt töltünk majd együtt, ígérem. Csak még ezen a héten ezt a szerződést elintézzük. Utána minden más lesz - mondta Tamás.

Nem lett más. Újabb és újabb feladatok, még több munka. Már a hétvége is a munkáról szólt. Persze ez anyagi megbecsüléssel járt. A ház megszépült, takarító, kertész végezte a ház körüli teendőket. A gyerekek jó iskolába jártak, jó nevelést kaptak - csak apa nélkül.

A kép illusztráció, a Szeleta-barlangot ábrázolja. Forrás: soos93.blog.hu.

Az egyik hosszúhétvégére családi kirándulást terveztek Debrecenbe. Mindig szerették Debrecent. Persze Miskolccal semmi nem vetekedhet, de egész jó helynek tartották a cívisvárost is. Nagyon készült mindenki a hétvégére, a gyerekek - Nóra és Zalán - már hetek óta számolták vissza a napokat, és bizonytalanul kérdezték Ingridtől:

 - Ugye apa is jön?

 - Persze, hiszen megígérte - jött a mosolygós válasz.

De nem jött. 

- Szívem beszélnünk kell - kezdte mondandóját Tamás. - Sajnos a hétvégén nem mehetünk Debrecenbe. Jön a közép-európai vezető, Martin, őt a városban kell kísérgetnem, szombaton este pedig céges vacsora. Nagyon sajnálom. Legközelebb elmegyünk, de ezt nem mondhatom le. 

- Sajnálom - mondta Ingrid lemondóan. - De mi nem maradunk itthon, elmegyünk Egerbe a nővéremhez.

- Rendben, hétfőn találkozunk - mondta Tamás, aki már nem is figyelt feleségére tovább, a laptopjába mélyedt, így nem látta, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán.

Másnap nagyon jól sikerült minden. A nagyfőnöknek nagyon tetszett Tamás. Zseniális embernek tartotta őt, még több kapu nyílt meg előtte. De nem minden a pénz, egy kapu végleg bezárult. Nem előtte, hanem sajnos mögötte.

Forrás: bitport.hu

Reggeli Hírlap - 1920. február 20.

Ingrid korán reggel indult a gyerekekkel. Álmos reggel volt, fáradtnak érezte magát. Nem az autópályán ment, hanem a régi hármas úton. Már a kövesdi körforgalom után járt Eger felé menet. Ekkor jött szembe egy kamionos az úton, aki harmadik napja nem aludt, sietnie kellett. És sietett is... Csak egy pillanatra aludt el... Egy végtelenül hosszú pillanatra.

Ingridnek és a gyerekeknek esélye sem volt. Az autó a kamion alá gyűrődött. Tamást csak délután érték utól telefonján, addig csak az üzenetrögzítője válaszolt. 

Összeomlott. Sokkolta a hír. Úgy érezte mindennek vége, ennyi volt. Aztán persze jött az önvád. Jogosan. Ha nem mentem volna, ha együtt mentünk volna, ha Debrecenbe mentünk volna...

De nem mentek. A férfi egy hűvös októberi napon temette el a családját. Mindent, amiért élt, amiért érdemes volt élni. Egy történet sok esetben eddig szokott tartani, tanulságokkal, dorgálással, naugyével. Ezúttal azonban nem. Nem, nem érhet így véget egy novella. Nem érhet így véget egy család.

Tamás hosszú hónapokig járt pszichiáterhez. Látszólag meggyógyult, azonban vannak olyan sebek, melyek soha nem gyógyulnak be. A gyógyszereket italra cserélte. Munkahelyét otthagyta. Egyébként is, az elmúlt tíz évben annyi pénzt keresett, hogy akár többet dolgoznia sem kell. De mit ér a pénz? Az összeset odaadta volna, ha azt az egy napot meg tudta volna változtatni. Sajnos ilyesmi csak a mesében létezik.

Forrás: femina.hu

Felfedezte újra a környezetét. A városának, Miskolcnak szépségét és értékeit. Fiatal házasokként gyakran jártak Ingriddel kirándulni. Most újra bejárta a helyeket. Minden fa mögött az ő alakja tűnt fel. A kövek, a fák, a bokrok, mind az ő emlékét idézték. 

Pár hónappal később egészen messzire kalandozott az erdőben, a Bükk mélyére jutott. Nem volt még arra. Letért a turistaútról is. 

A Bükk csodálatos - gondolta. Nincs szebb nála. Minden évszakban gyönyörű.

Amikor egy tisztáshoz ért, leült, hogy egyen egy kicsit. A távolban furcsa mélyedést látott egy sziklán. Talán egy kis eldugott barlang? Még barlangot úgy sem kutatott. Lehet, hogy évtizedek óta nem jártak benne.

Becsúszott a kis résen. Bekapcsolta a elemlámpáját. Egy folyosóra ért, azon túl érdekes módon világosság fogadta. Egy nagy terembe jutott. Bútorok, berendezési tárgyak voltak benne. A kandallóban lobogott a tűz. 

- Maga mit keres itt? - förmedt rá egy érces hang a háttérből. Megfordult.

- Ööö, elnézést. Nagy Tamás a nevem. Hol vagyok? Nem hittem volna, hogy a barlangban találok valakit.. Itt él?

- Mortimer vagyok. Hogy jutott be?

- Bejöttem a résen, láttam kintről. Talán rosszul tettem? Távozom, ha kell, nem akartam zavarni.

- Nem zavar, örülök, ha élő embert, társaságot fogadhatok - mondta Mortimer. - Csak a bátyámat várom, ő persze mindig késik. Már itt kellene lennie. Hát ön? Mi járatban?

- Én csak éppen erre kirándultam - válaszolta Tamás.

- Hihetetlenül szerencsés ember maga.

Forrás: blikk.hu

- Azt nem hiszem. Ha ismerne, nem mondaná ezt.

- Dehogynem. Aki ide betér, mind nagyon szerencsés - mosolygott Mortimer.

Ekkor egy nagy villanás vakította be a helyiséget. A füst mögül egy szakállas, hatvan év körüli fickó lépettbelő. Megjött Medox.

- Ó, kedves testvérem, nagyon örülök neked. - ölelte át Mortimer testvérét.

- Hát ez? - mutatott Tamásra Medox. - Szerencsés ember - Mortimer csak bólintott.

- Mi volt ez, hogy került ide a semmiből? - kérdezte a még mindig ámulatban lévő Tamás.

- Nem hallott a szellem testvérekről, kedves Tamás? - kérdezte Mortimer.

- Nem, semmit. Kellett volna? Milyen szellemtestvérek?

- Hihetetlen. A hagyományokat nem ápolják manapság? Ezer éve még tudta az, aki ide vetődött, hogy kit keres, miért van itt. Manapság már nem is ismernek minket. Nem csoda, hogy az utolsó látogatónk ötszáz éve volt. Igaz Medox?

- Ezek szerint kivételes szerencsében van részed. Tényleg soha nem hallottál rólunk?

- Soha... - válaszolta kissé félénken Tamás.

Forrás: pixabay.com

- Mi vagyunk a szellemtestvérek - kezdte a mesét Mortimer. Én itt lent dolgozom a ti világotokban, az embereket figyelem, tanulmányozom. Medox fent, egy másik síkon él, ő onnan figyel titeket. Száz évente találkozunk itt, ebben a barlangban. Csak akkor nyílik meg a bejárata. Ünnepelünk egy napig. A viszontlátás örömét üljük. Az ilyenkor betévedő bármit kérhet, teljesítjük neki. Sokáig még a pontos időszakot is tudták az itt élő népek, hogy mikor jelenünk meg, keresték a barlangot. Ti már nem is ismertek minket, nem is hallottatok rólunk.

- Tartsátok meg a kívánságot. Ugyan mit kérhetnék tőletek... A családomat akarom visszakapn! Ezt tudjátok teljesíteni?

- Tudom, hogy ki vagy Tamás. A túlhajszolt életed okozta a végzetét a családodnak, közvetve persze. Sajnos ekkora kérést nem tudunk teljesíteni. De biztos van, amit tudunk. Mond meg és teljesítjük - mondta Medox.

- Nem. Nincs más, csak ennyi. Ezt szeretném. Nekem nem kell egyéb. Csak a családom.

- Gyere Tamás, kész az ebéd. Egyél valamit. Ebéd után kitalálunk valamit, hogy kárpotoljunk. Gyere - hívta mosolyogva az asztalhoz Mortimer Tamást.

Tamás legszívesebben otthagyta volna a két öreget, de nagyon éhes volt már, így ráállt a meghívásra. Tényleg finomat főzött Mortimer. Lassan ette az ételt, közben a családját látta szemei előtt. 

- Bárcsak visszakaphatnám őket - motyogta magában könnybe lábadt szemmel. 

Az étel finom és laktató volt, úgy érezte aludnia kell. Kérdés nélkül lefeküdt az asztalhoz legközelebb lévő ágyra. Nagyon rossz dolgot álmodott. Egy farkas kergette őt álmában. Csak hátrált és hátrált, a farkas pedig csak jött és jött felé.

Forrás: index.hu

Hirtelen fényesség töltötte be a szobát. Majd sötét lett. A távolban egy elektromos óra világított. 7:05. Mi történt? Hol vannak a testvérek? Vagy ez is valami bűbáj? Álmodta az egészet? 

De hisz' otthon van. Álom volt. Micsoda álom! Pedig elhitte az egészet, olyan valóságos volt.

Ekkor valaki megmoccant mellette. Nagyon megijedt. Óvatosan kapcsolta fel az olvasólámpát az éjjeliszekrényén. Nem, ez nem lehet!

Halkan felsikoltott. A szíve majd kiugrott a helyéről. De... Ilyen nincs, ez nem lehetséges, azt mondta Medox. Ez hihetetlen! Ott feküdt mellette a nagy franciaágyon Ingrid, Nóra és Zalán. Mindegyikük aludt még. Azonnal a telefonhoz kapott. 2020. október 16. A baleset napjára ébredt ismét.

Ölelgette, simogatta, csókolgatta szeretteit. Ők nem tudták hirtelen, mi történt. Kicsit morcos is volt mindenki, hogy felébresztette őket. De nem érdekelte Tamást. Földöntúli boldogságot érzett.

Tudta mit kell tennie. Nem ment aznap dolgozni. Soha többé nem ment a régi munkahelyére. Egy rövid e-mailban mondott fel a főnökénél. 

Reggelinél nyugodt volt és boldog. Nem nagyon szólt senkihez, csak figyelte a reggeliző családját. Nézte minden mozdulatukat. Az örök rohanásban már egymásra sem néztek az utolsó időszakban, nem volt idejük rá. Pedig minden pillanat érték. Jelentéktelen dolgokkal foglaljuk el magunkat a szeretteink helyett.

- Majd egyszer elmondom nekik, hogy mi történt - gondolta. De nem ma. Ma Debrecenbe megyünk. Együtt. 

Egy csodálatos hétvégét töltöttek Debrecenben Tamásék. Boldog volt, szabad, elégedett. Visszakapta a legnagyobb kincset, amit csak kaphat az ember és amely minden pénznél, elismerésnél többet ér. 

A történet a képzelet szüleménye, egy régi, a szellemTestvérekről szóló legendát öltöztettem mai köntösbe. Remélem tetszett mindenkinek.