1993. május 11. Ettől a dátumtól kezdődően minden évben ezen a napon tartják Miskolc város napját. És ezért ezen a napon, mert 1909-ben ekkor írta alá a város címeres kiváltság levelét II. Ferenc József. A régi, szabad királyi városok utódja volt a törvényhatósági jogú városi státusz, ezzel függetlenné vált a település a megyétől és közvetlenül az uralkodónak tartozott elszámolással. De vajon mit szólnának az elmúlt 150 év polgármesterei a mai Miskolchoz? Mit szólnának az elmúlt egy évszázadban történtekhez, ha valami csoda folytán visszatérnének közénk?

A képen látható teraszon gyűltek össze az egykori polgármesterek. Fotó: mizumiskolc.hu

Az idei május 11. vasárnapra esett. Amikor az ünnepség elcsendesedett egy alak tűnt fel a polgármesteri hivatal hatalmas teraszán, aki némán nézte Városház tér nem létezhető fényeit. Kereskedővárosból Acélváros, most zöld város és a Bükk városa. Mennyi változás alig két évszázad alatt... Az Avasra nézett: vajon honnan indul majd a libegő? Mikor gondoltak Miskolc vezetői arra először, hogy egy felvonó menjen az Avasra?

- Igazság szerint nekünk jutott eszünkbe, az én polgármesteri időszakom végén - szólalt egy mély, dallamos hang a háta mögül.

Az alak hirtelen hátranézett. Csak a képzelete játszik vele? Vagy tényleg itt van ez a zömök, nagy bajuszú, széles vállú, kopaszodó valaki, aki a gondolataira válaszol szóban?

- Ne haragudjon, hogy megzavartam a gondolatait, de rettentő régen nem jártam a városban. Mennyi minden megváltozott... Bár a főutcai épületek egy része ismerős... Mik azok a nagy, sok ablakos épületek a szőlőföldek helyén az Avason? Nem túl szép látvány. Mondjuk ez a terasz nagyon tetszik - mondta mosolyogva a dallamos hang.

- Ne haragudjon, de, miért jött fel ide? És egyátalán, kicsoda maga? - kérdezte az gondolataiba merülő férfi.

- Ó, ne haragudjon fiatalember, milyen modortalan vagyok. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Soltész Nagy Kálmán, s egy jó ideje már nem vagyok az élők sorában. Milyen évet írunk? Igazán kényelmes az Avas oldalában pihenni, de valami valami megzavart az álmomban, és hirtelen itt voltam a teraszon. Meséljen már valamit nekem a városról, mi történt itt?

- Biztosan álmodom, de semmi gond, álmomban is szívesen beszélek Soltész Nagy Kálmánnal. 2025-öt írunk. Nagyon sok dolog megváltozott. Az utódja elhozta a régóta várt törvényhatósági jogot Miskolc számára. Átvettük a régió vezetését Kassától, olyan szépnek tűnt minden. Azonban sajnálatos módon jött az első világháború, amit elvesztettünk, aztán Trianon, ahol még annál is többet.

- Micsoda? Világháború, ahol mindent elvesztettünk? És még többet utána? De mi történt? Ez döbbenetes... - csattant fel az egykori polgármester.

A kilátás a teraszról. Fotó: Borsod Online

Ekkor egy újabb alak tűnt fel a nagy terasz bejáratánál. Vékony alkatú, ősz hajú, szintén bajuszos úriember, aki a 60-as éveinek az elején járhatott.

- Bocsánat, hogy beleszólok, de ebben az időszakban már én voltam a polgármester. A törvényhatósági jogot elértük - ahogy mondtad -, és minden szempontból egész Északkelet-Magyarország vezető városa lettünk. Kassát már a te idődben is megelőztük. Aztán jött a nagy háború, majd, sajnos volt szerencsém megélni a világjárványt, a spanyolnáthát, aztán volt itt cseh és román megszállás - közben hadirokkantak, hadifoglyok, hadiárvák a frontról hazaérkező katonák, kolera -, majd pedig jött Trianon a végső csapás. Rá is ment az egészségem, nemsokára követtelek téged barátom - csak én a Deszkatemetőben találtam nyugalomra.

- Kedves István, akkor elértük a hőn áhított jogot, általad! Ezt nem sikerült elérnem két évtized alatt - mondta sajnálkozva Soltész Nagy Kálmán.

- Az a munka, melyet te hozzátettél előtte, rendkívül sokat számított. Annak köszönhetően értem el ezt a sikert - válaszolta a második polgármester.

- De volt itt egy másik olyan óriási dolog, amit ön vetett először papírra, de csak két évtizeddel később valósult meg.

Kérdőn nézett a fiatalemberre mindkét egykori városvezető.

- Már biztos vagyok benne, hogy álmodom, de, ha minden igaz és történelem ismereteim nem csalnak, akkor ön Dr. Szentpáli István, és a Nagy-Miskolc projektre gondolok.

- Tényleg, hát ez pompás hír! - kiáltotta Szentpáli.

- Ennek én is örülök, de essünk túl rajta: mi is az a Trianon? - kérdezte Soltész Nagy.

- Magyarország területének kétharmadát elveszítette, három és félmillió magyar került a határainkon túlra, új államok születtek. Csehszlovákia, Jugoszlávia, Ausztria. Erdély Romániához, a Vajdaság Jugoszláviához, a Felvidék és Kárpátalja Csehszlovákiához került.

- Döbbentes... - mondta lemondóan Soltész Nagy Kálmán.

- De sajnos, még ennél is rosszabb jövő előtt álltunk - mondta a fiatalember.

- Innen majd folytatom, ha szólhatok én is... - egy szintén zömök, szintén bajuszos úr lépet ki a teraszra, aki kicsit idősebbnek tűnt a társainál. És elkezdett mesélni, illetve csak kezdett volna, mert a városházi alak a szavába vágott.

Soltész Nagy Kálmán

- Valaki ismeri az urat?

- Ismerem, hogyne ismerném - mondta Szentpáli István. - Béla, Dr. Halmay Béla, jegyzőnk, főjegyzőnk volt, és ő volt az, aki azt a borzalmas fogságot elszenvedte Szibériában.

- Egy Dr. Halmay Béla a rendőrkapitányságon dolgozott, amikor polgármester voltam. A húszas éveiben járó, nagyon intelligens, értelmes fiatalemberként ismertem meg - szólt hozzá Soltész Nagy.

- Igen, én vagyok az Kálmán bácsi, üdvözöllek István. Később nagy utat jártam be: voltam jegyző, főjegyző, aztán a jött az első világháború, ahol sajnos fogságba estem. Hét év után tudtam hazatérni, erre ráment a házasságom is. A harmincas évek közepén lettem polgármester, a fogságban elszenvedett bajok megviselték az egészségem és lemondtam. De azt követően is figyelemmel kísértem a város sorsát, a második világháború alatt és után is.

- Második világháború? - kérdezték szinte egyszerre a polgármesterek.

- Igen, jött egy második nagy háború, melyben városunk értelmiségének nagy részét elveszítette. Tízezer zsidó haláltáborokban és munkaszolgálaton pusztult el, az arisztokráciát pedig a következő hatalom - a konkurenciától tartva - gyakorlatilag teljesen kisemmizte és elüldözte az országból. Aki hazaszeretetből mégis itt maradt, az méltatlan körülmények között tengődött. A határainkon túl rekedő magyarságot gyors ütemben asszimilálni kezdték a környező új és régi országot, melyhez egész Európa asszisztált - akárcsak a szocialista rendszer elitje.

- Ez borzasztó és döbbenetes - mondta Soltész Nagy.

- Nem jutok szóhoz, azt hittem, hogy amit én átéltem a városban, az a legrosszabb. Ezek szerint nem. De ugye, most már van változás? - kérdezte döbbenten Szentpáli István.

- Azt nem tudom - mondta Halmay. - Talán majd a fiatalember elmeséli nekünk. Minket 1952-ben a családommal együtt egy éjszaka alatt kitelepítettek, mert, úgynevezett rendszeridegenek voltunk. Az Alföldre, a Borsós-tanyára kerültünk a családommal együtt. Egy szűk disznóólban laktunk nyolcan és közben dolgoztattak minket - másfél éven keresztül. Hatszáz miskolci került ide, arisztokraták, a rendszer ellenségei, kulákok, vallásosak, vagy egyszerűen azok, akiknek a házára igényt tartott egy pártkáder. A végét nem éltem meg, beteg lettem, Debrecenbe szállítottak egy kórházba.

- Hamarosan vége lett - mondta a fiatalember. Visszamehettek egy kis lyukba valahová a családok, persze házuk, vagyonuk, értékeik elvesztek - és nem minden esetben kaptak engedélyt arra, hogy Miskolcra menjenek vissza. Halmay doktor temetése Debrecenben volt, féltek a helyi vezetők a köz haragjától, nem engedték itthon eltemetni. Aztán valamikor hazakerültek a hamvai a városba, nem is tudjuk pontosan mikor - a mindszenti temetőben van a sír.

Dr. Szentpáli István

- Hogy történhettek ilyen dolgok az országban? - kérdezte felháborodottan Szentpáli.

- Ez még semmi. Jött egy forradalom és szabadságharc 1956-ban, amit szovjet segítséggel vertek le, a nyugati hatalmak ebben az esetben is asszisztáltak hozzá. Miskolcon a nép közé lőttek a forradalom során a Zsolcai kapuban, ahol 16 ember halt meg. A szabadságharc leverése után félmillió ember hagyta el az országot. A véres eseményeket követően kénytelenek voltak enyhíteni a szigoron a rendszer vezetői - persze csak a megtorlás után -, a népesség lassú elbutításának módszerét választották - ami ma is történik. Isten, haza, család - erre a judeo-keresztény eszmerendszerre épült a világ a második világháborút megelőzően - jelszavak akkor sem és ma sem jelentenek már semmit. Jött Magyarországon a gulyáskommunizmus, amelyben viszonylagos jólétben, és sok esetben kényelmes munkahelyen eltöltve az időt, végül megnyugodtak az emberek. Így ment ez évtizedeken keresztül.

- Nem akartak változást? - kérdezte szinte sokkos állapotban Soltész Nagy Kálmán.

- Sajnos, ahogy említettem, az értelmiség jó részét elüldözték és saját káderek kerültek a helyükre. Egypártrendszer volt és egy nagyhatalom érdekszférájába került egész Kelet-Európa. Nem engedték a változást. A rendszer végül magától omlott össze, gazdaságilag és morálisan is életképtelennek bizonyult. Azonban a megélt majd’ ötven év visszafordíthatatlan károkat okozott az emberek gondolkodásában, értékrendjében.

- De akkor most minden jó? Az összeomlás után újra minden visszatért az igaz útra?

- Sajnos ezt nem mondanám. Az összeomlott rendszerből sokan átmentették a hatalmukat, befolyásukat, és azt kell mondjam, az ideológiát is. Miskolcon nem volt kulturális értelemben vett rendszerváltás, a régi motorosok most is jelen vannak a közéletben - és fiatal társaik is akadnak. A nemzeti érzéseket a legtöbben fel sem merik vállalni, mert csak támadásokat kapnak miatta. És azt kell mondjam, Önöket, a város legnagyobbjai közé tartozókat is elfelejtették. Miskolcon az 1948 előtt történteket próbálták kitörölni a város történelméből. Kedves Soltész Nagy Kálmán, egy utca őrzi a nevét, de többet nem igazán tudnak Önről - talán azt, hogy polgármester volt. Dr. Szentpáli István, utca és iskola őrzi nevét, hagyatékának egy része az iparkamarához került, a sírhelyét felújítatta a kamara, és életéről kiadvány is született. Mindezek ellenére száz miskolciból kilencven nem tudna legendás döntéseiből hármat megemlíteni. Dr. Halmay Béla nevét egyátalán nem ismerik, ellenben egykori pincéje a Kisavason a Polgármester pince nevét viseli, amely mindközül az egyik leghíresebb, legismertebb. És annak oldalában emléktábla őrzi a nevét. Mindhárom sírt, ahol nyugszanak, a rendszerváltás óta megkoszorúzza a vezetés a város napján.

- Mit hozhat a jövő? - kérdezte Szentpáli István.

- Reménykedve tekintünk a következő évekre, évtizedekre. A rendszerváltás legnagyobb vesztese a nagyvárosok közül Miskolc volt, most is rendkívül rossz a helyzet, talán az utolsó órában vagyunk. Kevés a fizetés, a fiatalok, a lakosság elvándorol, a lakosság öregszik, a nagy beruházások elkerülték Miskolcot. Ezek az embertpróbáló feladatok megoldása vár Miskolc város vezetésére. De mi reménykedünk és megpróbáljuk támogatni a javító szándékot, hogy városunk újra a legnagyobbak közé emelkedjen!

Dr. Halmay Béla. Forrás: Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2.

- Világszerte is ez a helyzet? - kérdezte Soltész Nagy Kálmán.

- Sajnos Európában is óriási változások voltak, a deviáns társadalmi rétegek egyre hangosabban és eredményesebben követelik a jogaikat, ez a példa Magyarországon is egyre jobban terjed. Ráadásul háború dúl az egykori szovjet tagállam, Ukrajna területén. Nagyon bizonytalan jövőkép áll előttünk.

- Köszönjük fiatalember, hogy mindezeket elmondta nekünk - mondta Soltész Nagy Kálmán. - Akkor mi inkább visszamegyünk, ebből a világból nem kérünk. Majd akkor ébresszenek fel minket, ha a nagy hármas ismét része lesz az emberek életének, ahogy a miénknek az alapja volt: Isten, Haza, Család!

A fiatalember csendben nézte, ahogy a három legenda teste eloszlik a levegőben. - Ideje hazamenni - gondolta. - Nagyon elkalandoztak a gondolataim...

Szeretném azt írni, hogy a történet a képzelet szüleménye, de sajnos nem az. A legendás polgármestereink feltűnése igen, a rólunk szóló, a városunkról szóló, és az Európát érintő történelmi adatok a valóságnak megfelelnek. Persze biztos sok komment lesz, amely szerint mindez nem így van...