Nagy érdeklődéssel olvastátok pár éve a hejőcsabai zsebesiskoláról szóló írásomat. Említettem benne Sutyót, a világhírű tolvajt, aki interjút adott a Reggeli Hírlapnak. Ezúttal ezt a beszélgetést hoztam nektek mára.
Ezen a XX. század elején készült képeslapon is megjelenik a csabai zsebtolvaj. Forrás: Miskolc a múltban Facebook csoport
A harmincas években járunk
Az írás valóságtartalmát persze meg lehet kérdőjelezi. Révész Jenő, a szerző, abban az időben sok olyan cikket írt, melynek tartalma nehezen hihető. De, ezt nem is nekem kell eldönteni. A hejőcsabai iskola biztosan létezett, az interjú után olvasása után pedig döntsön az olvasó.
A cikk úgy kezdődött, hogy egy régi miskolci alvilági figura elviszi az újságírót Sutyóhoz, aki Németországban él, de most még utoljára hazalátogatott, a szülei sírjához. Sutyó - kinek valódi nevét a kérésére homály fedi - fogadta Révész Jenőt és egy őszinte beszélgetést ígért neki. Annak a szállodának a nevét sem hozhatta nyilvánosságra a tollforgató, ahol megszállt a világhírű zsebmetsző.
A zsebesiskoláról...
A csabai zsebesakadémia címmel a Reggeli Hírlapban jelent meg egy beszélgetés Hejőcsaba jegyzőjével, Kellner Ignáccal a régi híres zsebtolvajokról beszél, akik a községben éltek. A nagy tiszteletnek örvendő Kellner bácsi szívesen mesélt a régi időkről.
Állitolag a századelőn, ha valakit megkérdeztek hová való, és ő azt felelte, hogy hejőcsabai, akkor a beszélgető partnere önkéntelenül is a zsebéhez kapott, megnézte megvan-e még a tárcája. Volt egy mondás is akkoriban: ,,Beíratkozom a csabai zsebtolvaj akadémiára..."
A leghíresebb tolvajok a múlt század nyolvanas-kilencvenes éveiben éltek fénykorukat a településen. Az utolsó "nagy" éppen három évvel az interjú készítése előtt hunyt el, 1915-ben. Persze még ekkor, 1918-ban is élt egy-két olyan öreg, aki régen híres bűnöző volt, de róluk már a fiatalok nem tudták ezt, és amúgy is letagadták ezt a nem túl dícséretes epizódot életükből.
1888-ban négy-öt híres zsebes család élt a községben. Ezen családok tagjai közül mindenki zsebtolvajlásból élt. Mezőkövesdről a pandúrok gyakori vendégek voltak a faluban... A zsebtolvaj családokat a csabai lakosság kiközösítette, külön társadalmi réteget képviseltek a településen, és semmi pénzért nem árulták el egymást, nagyon összetartóak voltak.
1925-ben a Államrendőrségi évkönyv így ír a csabai zsebtolvajokról:
,,Miskolc bűnügyrendészeti érdekessége a hejőcsabai és mezőkövesdi zsebtolvajkolóniák közelsége.
A hejőcsabaiak közt lakó zsidók egyrésze nemzedékek óta foglalkozik zsebtolvajlással. Hejőcsaba község itt van Miskolc tőszomszédságában, villamos jár oda ki Miskolcról. A hejőcsabaiak természetesen restellik községüknek ezt a különös hírét s azt állítják, hogy a régi, híres zsebtolvajok mai ivadékai becsületes szantóvetők már. A miskolci kapitányság bűnügyi osztályának azonban más a tapasztalata.
Ezek a hejőcsabaiak persze a foglalkozás hivatalos bejelentése szerint nem zsebtolvajok, hanem vásári árusok, lókupecek. Miskolcon sem ők, sem az egypár mezőkövesdi család tagjai ,,becsületből" nem dolgoznak. (...)
Ember élet ellen nincsenek sűrűn bűncselekmények, mint rendkívüli mértékben fejlett kereskedelmű városban, a vagyon elleni, s itt is az intellektuális bűnök száma a túlnyomó. (...)"
(M. Kir. Államrendőrségi Évkönyv 1925)
,,A kopogtatásra bentről mély hang szólt ki barátságosan. Én, bevallom, izgatottan, lélegzetvisszafojtva léptem be az ajtón.
A dísztelen szállodai szobában feltűnően elegáns, magas, borotvált, arcú, őszhajú úrral találtam magamat szembe, aki kedvesen mosolygott. Első benyomásom: angol diplomatával fogtam kezet.
Vagyon erő gyűrűk, drágaköves arany cigarettatárca, egyiptomi cigaretták
Nagy, széles mozdulatokkal, jóval nagyobb méretekhez szokott gesztusokkal fogad. Könnyedén, nagyvilágiasan, jólnevelten hellyel kínál Sutyó és máris a szekrények felé indul könnyű, ruganyos lépésekkel. Likőrös készlettel tér vissza és ahogy leteszi a poharakat, megcsillannak az ujjain a drága gyűrűk. Egyik-másik talán vagyont érhet. Drágakövekkel kirakott aranytálcából kínál meg egyiptomi cigarettával és amikor az első szippantás enyhe füstje szétmálik, maga figyelmeztet arra, amiért felkerestem: az interjúra.
— Őszinte beszélgetés a miskolci származású világhírű zsebtolvajjal — mondja fölényesen mosolyogva. — Mert biztosan így fog szólni a riport címe.
Elismerem, hogy nagy prakszisra tett szert az újságcímekben és nem lehetetlen, hogy valóban eltalálta ennek a riportnak a címét.
Az első őszinte interjú
Most már — megjegyzem — csak az a fontos, hogy valóban őszinte beszélgetés legyen.
— Ha már életemben először adok interjút újságírónak és nem a rendőrségnek, akkor mindenesetre igyekszem egészen őszinte lennni — válaszolja önérzetesen és anélkül, hogy további kérdésekre várna, már mondja is.
— Harminc esztendeje kerültem el Miskolcról. Azóta nem léptem át Magyarország határát. Most már nagyon vágytam haza. Tudom, hogy nem sok időm van hátra és nem akartam meghalni úgy, hogy ne lássam még egyszer apám, meg anyám sírját. Az anyámét soha nemis láttam. Amikor meghalt, nem jöhettem haza, pedig megérdemeltem volna, mert nagy részem lehetett a halálában. Most kisírtam magamat a sírjuknál és önmagammal megbékélve megyek vissza még ma Berlinbe. Ott már vár rám a családom, a feleségem és két nagy fiam. Mind a kettő egyetemi hallgató. Sejtelmük sincs, ki volt az apjuk. Ők márcsak a jólétet ismerik.
Ötvenen felül nem lehet...
Boldogan mosolyog és tiszta apai szeretet, meleg családi érzés ömlik el a sokat próbált ember vonásain. Azután felhők árnyékolják be az arcát és nem tudja elhessegetni feltörő, kellemetlen, nehéz emlékeket.
— Sokat szenvedtem, nyomorogtam, amíg sikerült róluk így gondoskodnom. Mert nem ment ám nekem sem mindig jól. Voltak az életemben igen keserű hónapok és esztendők. Sokat nélkülöztem, bujdostam, szökdöstem álnéven országról országra.
— Máskor meg napok alatt úsztak el hatalmas vagyonok a kezeim között. Elvitte a nő, a kártya, a rulett, meg a lóverseny.
— Negyvenen túl azonban megembereltem magam, mert jól tudtam, hogyha elérem az ötven esztendőt, vissza kell vonulnom. Ötvenen felül zsebtolvaj csak úgy dolgozhatik, hamár mindennel leszámolt, mert az elöregedett kéz csak a fogház ajtaját fogja már biztosan. Ennek az utolsó tíz esztendőnek köszönhetem, hogy most nyugodt, csendes öregségben élhetek.
— És most öregségemben igen jóleső érzéssel gondolok arra, hogy Magyarországon - eltekintve apró fiatalkori bűneimtől -, soha senkit meg nem károsítottam. Arra is büszke vagyok, hogy sohasem keserítettem meg ügyeskedésemmel szegény ember amúgy is keserű életét.
A hejőcsabai iskola
Elgondolkozva egy kis szünetet tart az egykori zsebtolvaj és a mostani dúsgazdag berlini magánzó és ezt a kis szünetet használom fel, hogy megkérdezem tőle, hogyan került erre a mesterségre. Most sem habozik a válasszal:
— Már az elemi iskolában is feltűntem tehetségemmel. Később a középiskolába, ahol, sajnos, csak két osztályt végeztem, igen nagy jövőt jósoltak nekem tanáraim. Lehet, hogy valóban valami tudós lett volna belőlem, ha az édesapám hirtelen meg nem hal.
— Nagy nyomorba kerültünk, itt kellett hagynom az iskola padját és az anyám hirtelenjében szobafestő inasnak adott. Sehogyan sem tudtam megszokni ezt a piszkos mesterséget. Éreztem, hogy nem nekem való és elkallódom, hogyha, piktor maradok. De azért talán mégis csak rendes ember lett volna belőlem, ha össze nem barátkozom egy csabai fiúval, akinek az édesapja, mint később, amikor már meleg barátság fejlődött ki köztünk, megtudtam, egyike volt az ország legismertebb zsebtolvajainak. Ezzel a barátommal kerültem ki Hejőcsabára, ahol azután rövidesen el is dőlt a további sorsom.
Az érdekes játék
Hejőcsabán akkor javában virágzott a nagy hírhedtségre szert tett zsebtolvajiskola. Egy napon bekerültem ide. Lehetséges, hogy tervszerűen vittek el a nagyfalusi szobába, ahol különös dolgoknak voltam a szemtanúja.
— A barátom apja éppen előadást tartott nyolc-tíz fiatal fiúnak a zsebtolvajlás tudományából. Először elméleti oktatás volt, azután bábokat hoztak be, végül pedig a tanítványok egymáson próbálták ki a zsebmetszés tudományát.
— Roppant megtetszett nekem a játék és magam is megpróbáltam azon nyomban a különböző ügyeskedéseket. A barátom apja — régen meghalt azóta — felfigyelt rám majd kitörő örömmel ragadott vállon.
— Hogy hívnak fiam? Tudod e,milyen nagyon tehetséges vagy?!
Ezt a kitörő lelkesedést azután befonó, lágy, selymes dicséretek áradata követte és én megszédülve hallgattam a szavát és nem tudtam ellenállani a csábításnak. Másnap is, harmadnap is és azután mindennap elmentem a hejőcsabai iskolába, amelynek nemcsak a legtehetségesebb, de a legszorgalmasabbb tanítványa is voltam.
Tanítványból — mester
— Szép idők voltak azok szakíta meg sóhajtva a beszéd fonalát. Tele voltam fiatalsággal, duzzadó erővel és vággyal, hogy vagyont szerezzek, jól éljek és jó sorsba hozzam az anyámat. Ez az utóbbi sohasem sikerült, mert szegény édesanyám nem fogadta el tőlem a becstelen után szerzett pénzt.
Megint elkomorodik és kikivánkozó könnycseppet dörzsöl szét szemhéján. Csak egy pillanatig tart az elérzékenyülés és azután ott folytatja, hogy a vizsgát kitűnően kiállotta, és „mesterei“ szárnyra bocsátották.
- Természetesen a zsákmányt be kellett szolgáltatni az iskolának, amely egyúttal központja volt a környékbeli zsebtolvajoknak. Közös kasszából éltek és közös kasszába hordták a megsiratott pénzeket.
A szerencse útján
- Nekem nem sokáig tetszett, hogy az én pénzemből éljenek az ügyetlenebbek és bár ez hálátlanságnak látszott, mégis megszakítottam az összeköttetést tanítóimmal, de később mégsem tudtam megtagadni, hogy néhány hétig magamis részt vegyek az új nemzedék nevelésében.
— Rövidesen nagy hírre tettem szert és tehetségemnek szűk volt már Magyarország határa. Egyébként sem volt gusztusom szerint, hogy magyar embereket fosztogassak.
— Kivándoroltam, sorra jártam a világ metropolisait és jó és rossz évek és hónapok után végre sikerült elérnem, amit akartam: vagyont szereztem öregségemre anélkül, hogy hosszabb időre megismertem volna a börtönök belsejét.
A visszaemlékezések láthatólag kimerítették a kalandos múltú embert. Egyre fáradtabban idézgette a múltat. Már csak különös élete legsikerültebb fogását akartam tőle hallani.
A montecarloi tréfa
Elmondotta:
Montecarloban történt 1916-ban. Két zsebtolvaj barátommal megtudtuk, hogy konkurrens érkezett a városba. A világhírű német Krausz jött azzal a céllal, hogy belenézzen a rulettezők pénztárcájába. Tudtuk, hogy néhány nap alatt nehéz dohányt vágott zsebre. Mindenáron ezt akartam tőle megszerezni. Sikerült is. Éppen akkor, amikor áldozatot keresett a játékteremben, elcsentem a mások pénzétől duzzadó pénztárcáját. Egész vagyon volt benne.
— Évek múlva megismerkedtem Krausszal, aki haláláig sem tudta elfelejteni a montecarloi tréfát. Sokáig ezen a stiklin mulatott a zsebtolvaj-világ, amelyeket már akkor is és különösen most dróttalan hálózat köt össze, amely szinte órák alatt rezonál az egész világon."
(Reggeli Hírlap - 1931. április 9., Őszinte beszélgetés a hejőcsabai zsebtolvajiskola utolsó tanítványával)
Eddig tartott a mese. Sutyó visszatért Berlinbe a családjához és soha többé nem tért haza Miskolcra. Vajon igazat mondott a zsebtolvaj? Vajon nem csak az újságíró fantáziájának terméke volt a történet? Írjatok meg kommentben a véleményeteket!
Források:
M. Kir. Államrendőrségi Évkönyv 1925
miskolciszemelvenyek.blog.hu - A titokzatos hejőcsabai zsebesakadémia
Reggeli Hírlap - 1931. április 9., Őszinte beszélgetés a hejőcsabai zsebtolvajiskola utolsó tanítványával
