A mai történetem a török időkből való. 1660-ban egy portyázó csapat feldúlta Miskolc városát. A lakosság a Bükk erdejeibe menekült, ott várta az egri basától a menlevelét, hogy hazatérhessen végre városába. A 17. század közepén történt eset leírása Miskolczy-Simon János levéltáros munkáját dicséri.
Forrás: kanizsujsag.hu
Ezekben az években sajnos gyakran történt hasonló eset a határ közeli településekkel. A török megszállás alatti másfél évszázad alatt borult fel teljesen országunk etnikai térképe, az első lépés volt a tragikus végkifejlet, azaz a Trianon felé vezető úton.
Rengeteg település tűnt el a térképről, lakosai vagy elköltöztek a biztonságosabbnak vélt nagyobb városokba, vagy egész egyszerűen lemészárolták őket a kalandozó török csapatok. Borzasztó százötven év volt, a magyar történelem egyik legszomorúbb időszaka...
De nézzük a fent említett támadás leírását!
A lakosok között már előző nap az a hír terjedt el, hogy a kegyetlenségéről hírhedt Muszli bég tatár katonái meg akarták sarcolni a várost, de a tanács nem engedett a zsarolásnak. Sajnos ezt nem vette jó néven a bég, bosszút forralt a miskolciak ellen.
1660 pünkösdjének hajnalán történet a török betörés városunkba. Pillanatok alatt lángban állt egész Miskolc. A Fábián, a Kis-Kassa, a Nagy-Boldogasszony, a Tyboldszer, a Derék, a Szirma, a Meggyesalja utcák, és persze Mindszent is. Kisvártatva pedig mindenhonnan martalócok rontottak rá a még félálomban lévő vagy értékei mentésével elfoglalt miskolci polgárok házaira. Minden mozdíthatót, minden értéket elvittek.
Az avasi toronyban félreverték a harangot.
,,- Jön a tatár! - Itt vannak a törökök!"
(Miskolczi Napló - 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
Forrás: ripost.hu
A kis település utcáin hatalmas volt a káosz. Menekülő emberek százai, ezrei próbáltak kétségbeesetten kijutni a városból a Bükk felé. Akinek volt ideje szekérre szállni, több értéket vihetett magával - már, ha szerencséje volt és nem akadt a rablók kezére.
Sokan gyermekükkel a kezükben gyalogosan menekültek, néhányan családtagjaikat keresték, nélkülük nem indultak el. De a tűz egyre nagyobb lett, hamarosan az egész várost hatalmába kerítette...
Még a gyújtogatást megelőzően egy kis martalóc csapat - egy izmos, vörös szakállú janicsárral az élén - a református parókiához tartott. Bekr, a kis csapat vezetője nagy helyismerettel rendelkezett. Pár pillanat alatt a parókia udvarán voltak és nem telt bele öt perc, amikor már a házból kifelé tartottak. A tiszleletes lányáért, Ilonkáért jöttek. El is vitték, hiába sikoltozott segítségért, senki nem hallotta szavát. Az emberrablók dolguk végeztével a parókia tetőszerkezetét gyújtották meg és eltűntek a sötét éjszakában.
Negyedórával később Diószeghy Gellért prédikátor és felesége, Nyilas Medárda asszony egy pár értéktárggyal és egy kevés élelemmel együtt ült székérre. A többiekhez hasonlóan menekülni próbáltak a lángokban álló Miskolcról. A leányukat, a szép Ilonkát azonban nem találtak sehol, így nélküle indultak útnak. A fiuk, Tamás, illetve a másodprédikátor, Harsányi György is velük tartott.
A Sajó Miskolc mellett. Lehet, hogy ezen a területen dobták a vízbe Bekr janicsárt?
A prédikátor felesége vígasztalhatatlan volt. Harsányi próbálta megnyugtatni.
,,- Meglesz az Ilonka leányasszony, tiszteletes anyám! Én mondom! - így szólal meg. - de most az éjszaka folyamán hol keressük? Hiszen az összes szobákat felkutattuk érte, míg felettünk ropogott a tetőzet. Én még a virágoskert bokrait is tűvé tettem. Hasztalan. Hálókamrája tárva volt. Az asztalon pislogó mécs mellett egy nyitott imakönyvre volt helyezve gyöngyös pártája. Magammal hoztam mind a kettőt."
(Miskolczi Napló - 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
Amikor a Jézus-kútja előtt haladt el a prédikátor szekere, akkor két, sötét ruhában lévő idegen ugrott a járműre. Már éppen dulakodás kezdődött a férfiak között, amikor meglátták, hogy Debreczeny főbíró és Dőry Ferenc a két ismeretlen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel a szekéren Medárda asszony is, aki éppen jajveszékelésbe kezdett volna.
,,- Úgy hiszem, hogy a tiszteletes uraimék is a Bikkbe igyekeznek. Talán épen a Király-kutjához, a Kecskelyuk-barlangba, ahol harmadéve is meghuzódtunk a törökjárás idején."
(Miskolczi Napló - 1905. október 11., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
Miskolc mai belvárosa régen az egész várost jelentette
A főbíró csak úgy tudott megmenekülni a fosztogatók elől, hogy a háza keményen mászott ki. Ilyen rajtaütések alkalmával ugyanis a martalócok először a bírót keresik, őt szeretnék elfogni, mivel tőle tudják a város pénzét megszerezni, illetve váltságdíjat is érte tudnak követelni. Hiába mutatja fel ilyenkor a város vezetője a basáktól kapott menlevelet, rá sem hederítenek. Pedig Miskolc levéltára is tele volt ezekkel az oltalom levelekkel. Volt török, Habsburg, magyar. Mi szem-szájnak ingere.
A miskolciak fizették a töröknek a tizedet, illetve még ágyútalpakat is szállítottak Egerbe Kászon basa részére. Debreczeny megfogadta, ha biztos helyre érnek, másnap útnak indul Egerbe a basához, aki a reményei szerint felszólítja Muszli béget arra, hogy hagyja békén a miskolciakat. Arra is megesküdött a főbíró, hogy ő bizony nem lesz többet városi elöljáró, inkább kifizeti a kétszáz forintot - mint előtte majd' egy tucatnyian...
A fent említett Dőry Ferencnek a feleségén és két gyermekén járt az esze, hiszen a nagy zűrzavarban elszakadtak egymástól. A kincseit a csűrben ásta el Miskolc legtehetősebb földesura. Persze, nem bánta volna, ha megtalálják ezeket a törökök, ha a családja biztonságban lenne.
A Diósgyőri vár mellett haladt el a kis csapat. Ekkor csatlakozott hozzájuk két lovas, Bakos Balázs és Kormos Ambrus. Haller Samuelnál, a vár főkapitányánál jártak, segítséget kérni. Ő azonban azt mondta, hogy nem ad okot a töröknek arra, hogy megtámadja a várát. Így hát eredménytelen volt a tárgyalás...
Manapság a miskolci sárkány is feltűnik néha a horizonton
Ahogy a Bükk széléhez értek, már jókora csapattá duzzadt a menekülők kis csoportja. A pár órával ennek előtte még virágzó kisvárosban élők gyorsan hontalanok lettek, Miskolc teljesen leégett.
Nemsokára elérték a Király-kútját, ahol végre megpihenhettek. A Király-kút neve onnan ered, hogy a legenda szerint itt pihent meg és itt csillapította szomját IV. Béla királyunk a Muhi csata utáni menekülés során. Illetve, ha nagy vadászatot tartottak a Diósgyőri várban, itt pihentek meg a várurak.
A miskolciak egy része továbbment Felső-forrás felé és a Kecskelyuk-barlangba. Állítólag a tatárjárás idején is ezen a környéken rejtőztek a miskolciak és a környékbeli menekültek. És történetünk előtt pár esztendővel is ide menekült a helyi lakosok nagy része.
A Büdös-pest barlangba költözött be a két lelkipásztor - Diószeghy és Harsányi -, Szentlászlay Balázs, az iskola rektora, Debreczenyi János főbíró, Bakos és Kormos esküdtbírók, Vasfejeő János főnótárius, Simon Lukács kincstartó, Erszénjártó István, Kun Benedek, Laksay Demeter, Berzy Miklós, Pathaky Sándor, Takáts Miklós, Koppanós János, Nyíreő Mihály, Bereznay György és még sok városi döntéshozó. A többiek a Dolka-hegyen lévő barlangokban találtak menedéket. Ezek voltak a Dőry, Tybold, Szepessy, Chernel, Miskolczy, Bárczay családok tagjai, illetve az egyszerű miskolciak.
A Dőry-kúria a főutcán. Persze, ez az épület történetünk idejében még nem létezett
Diószeghy Gellért tiszteletes misét tartott a menekültek számára a Bükkben. A krónikák szerint ez volt az utolsó áldozás, amely a Bükk erdejeiben, rejtekhelyen történt. Arról is mesélnek a feljegyzések, hogy ezen a környéken maradt meg utoljára az ősi pogány vallás, a helyi tájneveink erre a bizonyíték.
A mise után Debreczeny főbíró bejelentette a kis közösség tagjainak, hogy harmadmagával - Diószeghy Gellért és Dőry Ferenc társaságában - községbe indul Kászonhoz, az egri basához. Nem sokkal azután, hogy a delegáció elindult, egy lovas érkezett a táborba. A törököktől jött, a miskolciak egy része szerint a városból pár éve eltűnt Geöndör Péter volt az. Mindenesetre faggatni kezdték, főleg Harsányi tiszteletes, aki élénken érdeklődött az elrabolt magyar leányok és főleg Diószeghy Ilonka után.
De mi is történt Ilonkával? Miután elrablói elvágtattak vele Bekr janicsár a Sajó partján állomásozó török táborba vitte. Itt aztán addig virrasztott mellette, amíg fel nem ébredt. Ilonkának nem tetszettek elrablója kedves szavai, azonnal el akart menni a táborból. Bekr azonban figyelmeztette, hogy mostmár örökké az övé lesz és csakis ő irányítja sorsát.
,,- Tőled függ, hogy rabszolgám vagy királynőm légy!"
(Miskolczi Napló - 1905. október 14., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
Janicsárok. Forrás: paranormal.com
Miután Bekr levette álbajuszát és álszakállát, Ilonka nyomban megismerte. Pattantyus Kelemen diák volt az, akit pár éve zavartak el Miskolcról, állandó részegeskedései miatt, és, aki sokszor megkérte már a kezét apjától, de az mindig elutasította.
Bekr janicsár, avagy Kelemen diák szerelmet vallott Iluskának. A lányt nem hatotta meg a vallomás, elmondta a katonának, hogy soha nem fogja szeretni. Hát még akkor milyen dühbe gurult, amikor bevallotta a diákból lett janicsár, hogy bizony az ő ötlete volt Miskolc városának lerohanása. Szándékosan kértek olyan sarcot a városi tanácstól, amit nem tudtak teljesíteni. Hiába a szitokszavak áradata, Bekr nem adta fel, azt is ecsetelte a lánynak, hogy milyen ajándékokkal halmozná el és milyen kegyben részesítené..., ekkor hirtelen megszólalt Muszli kürtje...
Ez a kürtszó nem sok örömöt tartogatott Bekr számára... Muszli bég nemtetszését fejezte ki amiatt a janicsárnak, hogy otthagyta a város kifosztását. A lány azonban tetszett neki, szépségét látva rögtön az jutott eszébe, hogy Ali budai basának ajándékozza. Kelemen diák ettől a hírtől majd' gutaütést kapott. Cserébe választhatott egyet a két tucat miskolci nő közül, akiket Muszli zsákmányolt. A bég nem sokat időzött a táborban, várták már az avasi borospincék vissza, de előtte a nőket és a zsákmányolt kincseket az áruló miskolcira bízta. Az életével felelt értük.
Miután Muszli visszatért Miskolcra három szekér érkezett a táborba. Hat hordó jóféle miskolci bor volt a terhük. Az őrség nem sokat gondolkodott, azonnal csapata verték a hordókat és jól lerészegedtek az italtól. Csak Bekr nem ivott, mert tudta, hogy ő felel a zsákmányért.
Amikor a törökök már mind részegek voltak, előugrott a bokorból egy kis magyar csapat, Harsányi tiszteletes vezetésével. Könnyedén lefegyverezték az őrséget, csak Kelemen diákkal gyűlt meg a bajuk, ám végül őt is megkötözték. Diószeghy Ilonka könnyek között omlott Harsányi karjaiba. A bátor miskolciak a hadizsákmánnyal együtt elindultak vissza a bujdosók tábora felé.
Miskolc látképe egy szokatlan nézetből (A 20. század elején.)
Éktelen haragra gerjedt Muszli a táborába érve. Az őrséget deresre húzta, a zsákmány őrzésével megbízott janicsárt pedig úgy, megkötözve a Sajóba dobatta. Így végezte az áruló miskolci... Lerészegedett seregével a bujdosók felkutatására indult a bég és megesküdött, hogy mind egy szálig lemészárolja őket.
Amikor Diósgyőrhöz értek, egy kis csapat jött velük szembe. A miskolciak vezetői és Kászon basa embere voltak azok. Muszli rögtön megismerte Dsafar válit és már messziről hajbókolt neki. A basa embere felolvasta Kászon oltalomlevelét. Miskolc bujdosó lakossága menekült. Muszli keresztbe font karral meghajolt, majd elment, csapataival együtt.
Egy óra múlva már örömtüzek égtek a miskolciak táborában. Nemcsak városunk visszaszerzését ünnepelték a lakosok, hanem Diószeghy Ilonka és Harsányi György eljegyzését is. Másnap pedig visszatértek a Miskolcra és megkezdték annak újjáépítését.
,,Az 1660-iki tatárfutás meg van örökitve Miskolcz város régi évkönyveiben és a levéltárban fenmaradt török időbeli okiratokban.
Az itt leírt históriát egy öreg nagynéném, F.....y Petronella beszélte el nekem. Ő viszont egyik nagyanyjától hallotta, ki Diószeghy leány volt, a történetünk idejében még kiskoru Tamásnak dédunokája.
Az a diszes cserépkancsó és tányér, melyekből Diószeghy Gellért uram a bükki barlangban az urvacsoráját osztotta a melyekre emlékezetnek okáért az 1660. évszámot rájegyeztette, ma is megvan néhai Diószeghy György, volt miskolczi főjegyzö családjánál."
(Miskolczi Napló - 1905. október 22., Miskolcz veszedelme 1660-ban)
Forrás:
Miskolczi Napló - 1905. október 10., október 11., október 12., október 14., október 22.
