2023. június 24. írta: Reiman Zoltán

Miskolczi krónikák

Az elmúlt hetekben érdekes kis írásokra bukkantam a Miskolci Napló 20. század elején megjelent lapszámaiban. De nem is kell nekem beszélnem, hiszen új rovat révén az újságban is találtam egy kis beharangozót róla.

,,Miskolczi krónikák.

Egy uj rovatot nyitunk „Miskolczi krónikák“ czim alatt. Miskolczi eseményeket akarunk megrögzíteni miskolczi emberekről. Czélunk: kedélyes formában, derűs humorral bemutatni a mi városi életünket, felfogásunkat, kedélyvilágunkat, amely ezekben a krónikákban megnyilatkozik.

Kerülni fogunk minden bántót, visszatetszőt, egy-egy jó ötlet kedvéért olykor kiszínezzük talán a valót, megeshetik, hogy magunk gyártjuk a krónikát, amely nem baj, ha nem is igaz, csak sikerüljön. Érdekessége a krónikáknak természetesen csak úgy lesz, ha e krónikákban közöttünk élő emberek fognak szerepelni. Ne tessenek azért e krónikákért érzékenykedni. Múló, apró történetkék ezek. Eloszlanak nyom nélkül, mint a hab a vizen.

Hisszük, hogy a mi társadalmunk lerázta a kicsinyes vidéki érzékenykedést és felülemelkedve a felületes ember hiúságán, nem fog soha bosszankodni, csak mosolyogni. Ez a rovat egyébként a nagy közönségé, írhat bele mindenki jól és ötletesen. Közlünk benne helyreigazításokat is - ha eleven és ügyes.

Ez a „Miskolczi krónikák“ Programja.

Ki a felelős?

A „Miskolczi Krónikák“ rovatvezetője hullámzó ötletektől űzetve járt le és fel a redakczióban. Azon gondolkozott, hogy kellene a „krónikákért“ a felelősség kérdését eldönteni. E pillanatban egy atléta termetű, gyönyörű szál férfi lépett be.

— Megjöttem — szól az atléta.

— Hozott Isten.

— Szolgálatodra állok.

— Megvan! Helyes. Ezt látod, szeretem. Mától fogva te vagy a „Miskolczi krónikák“ felelős szerkesztője.

— S miért leszek én felelős?

— A rossz vicczekért.

— Nem bánom, de ird ki, hogy május közepe óta állok a nagyérdemű közönség rendelkezésére, így hát tudatjuk, hogy a Miskolczi Krónikákért a teljes felelősséget Toricelli Angela úr vállalta el s május közepe óta úgy az érzékenyek, mint a nagyközönség rendelkezésére áll.

(Miskolczi Napló - 1903. április 12.)

Miskolczi speczialitások.

Nem a hírhedt kocsonyáról, sem a „laczi-pecsenye“ és fehérczipóról akarok írni, hanem egy más, sokkal érdekesebb miskolczi különlegességről: a korcsmárosok népies elnevezéséről. A mai emberek bizonyára megütköznek rajta, ha a Lovagda utczafelé sétálva ilyen párbeszédet hallanak:

— Hová megy kend István bácsi?

— Hát csak ide öcsém, Hótigbeteghez egy kis nyakolajért.

A mi emberünk csodálkozik a Hótigbeteg név hallatára és a mesevilágba képzeli magát, ahol „Vasgyuró“, „Fanyüvő“ és más ilyen nevek vannak. Pedig Hótigbeteg élő alak és korcsmáros a Lovagda utcza sarkán.

A magyar nép őshumorának kedvencz tárgya a korcsmárosok. Elnevezik őket és aztán a víz se mossa le róluk a gúnynevet.

No de ők sem haragszanak érte, mert „első az üzlet“. A felvégesi ember nem is szólítja máskép, nem is tudja a „becsületes nevét“ csak Hótigbeteg úrnak.

Miskolczon nagy számmal vannak az ilyen elkeresztett korcsmárosok. A Medgyesalja utczán van a hírneves „Gyengeszél“ korcsmáros, akire oly módon tapadt rá ez a beczézgető név, mert igen vékonytestalkatú az istenadta. Van még nálunk „Háromhajtás“ „Szikkadt Klein“, „Makkhetes“ ,,Hernyó“, „Zsandár“ „Lapát“ stb. Azért írjuk ki a nevüket, mert tudjuk, hogy nem haragszanak meg érte az illetők, sőt még büszkék rájuk, hogyisne, mikor „miskolczi specialitások“.

A repülő csizmadia.

Sokat beszélnek ma is az öreg Bikkszegi bácsiról, ki egyike volt Miskolcz város országos hírre vergődött 999 kisiparosának s ott a lakott Megyesalján a város árka mellett.

— Emlegetik, hogy hogyan tanította meg repülni a legényét, kit egy alkalommal nagyon elfogott a honvágy érzete, a vonatra való pénze azonban hiányzott.

— No megálljon, János, megtanítom én magát repülni, fogadom, hogy egy pár óra alatt hazaér a Kriványon túl való országába, oszt nem kerül egy krajczárjába se.

A legény kapott az alkalmon és előre is áldotta a maiszter úr pihent eszét.

Bikkszegi uram annak okáért előkeresett két hosszú rudat, ezeket egyenként erősen odakötözte a legény kinyújtott karjaihoz, a rudak végére seprőket erősített. És az egész mechanikai műtétet az utczán végezte az összecsődült népség jelenlétében.

Mikor a legény fel volt szárnyalva, Bikkszegi uram még instrukcziókat adott neki, hogy merre és milyen magasságban szálljon. Míg azonban e beszéddel lekötötte a figyelmét, azalatt hátulról a bicskájával szépen elvágta a legény nadrágszijját.

— No most repülj, egy, kettő,három ! — adja ki a maiszter úr a vezényszót.

A János megkísért egy pár ugrást, mire azonban egyszerre olyan jelenet keletkezett, hogy a bámuló leány- és asszonynépség jónak látja szétszaladni. A legény észrevéve a dolgot, mindenképpen igyekeznék toalettjét rendbehozni, azonban képtelen reá, mert a kinyújtott kezei erösen odavannak kötözve a hosszú póznákhoz.

A gazdája végre is megkönyörülvén rajta, az utczai népség hahotája közt beereszti az udvarba és megszabadítja szárnyaitól a szerencsétlenül járt új Ikarust, ki bizonyára nem óhajtott többé repülni.

Lear király a kávéházban

Miskolcznak egyik közismert alakja egy bohém ügyvéd. Az újságíró és színésznépnek talán a világon sincs olyan szerető barátja, mint ez a férfiú. Nemrég mulatságos dolog történt vele. Megismerkedett a kávéházban egy borotvált képű emberrel, akiről szentül azt hitte, hogy szintén Thália papjai közé tartozik. Minden este együtt voltak, fizette a csupaszarczu ismeretlennek a finom borokat és ha valaki az asztalukhoz ült, csak igy mutatta be:

— Ez az én Lear királyom.

Egyszer valahonnan megtudta, hogy nem a muzsa, mint inkább egy biztosító társaság szolgálatában áll. Legközelebb, mikor az asztalához ült, igy mutatta be a jelenlévőknek:

— Ez az én Lejárt királyom.

(Miskolczi Napló - 1903. szeptember 15.)

A díj revolver

Egy ismert jókedvű miskolczi úriemberrel történt meg a következő mulatságos eset: Egy nyári kerthelyiségben dijlövészetet rendeztek, amelyen a mondott X. úr is részvettés egy revolvert nyert, mint kitűnő lövő.

Késő éjszaka lévén, eszébejutott hűtlenül elhagyott hitestársa, aki valószínűleg régóta várja haza az ő kedves férje urát. Az éjszaka sötét és viharos. X. úr tehát a legrövidebb utat választva, a város egyik istentől elhagyott, rossz hírü utczáján tart hazafelé.

Lehet, hogy a nagyobb mennyiségben elfogyasztott sör, vagy a szeles idő az oka, hogy X. urnak furcsa gondolatai támadnak. Folyton csak gyikosságra, rablótámadásra s többféle épületes mulatságra gondol. S emellett gyengéden szorongatja a zsebében levőrevolvert. Egy ilyen szerszám mindenkor megnyugtató dolog, ha nincs is megtöltve, gondolja magában s hatalmas léptekkel igyekszik előre.

Az utczán egy árva lélek sem látható. Egyszerre, amint befordul egy saroknál, egy emberrel karambolozik össze. A nagy ijedelemben fejébeszökik a vér s visszatámolyog. De csakhamar előrántja a revolverét és czéloz. Egy ijedt képü embert látmaga előtt. X. ur hamar végigtapogatja minden zsebét s észreveszi, hogy az órája hiányzik.

— Ön ellopta az órámat — rivait az idegenre — adja vissza,vagy lövök!

Az ismeretlen ember reszketve a félelemtől, egy órát nyom a markába s elszalad. X. ur eztán már nyugodtabban folytatta útját. Mily szerencse, hogy ma revolvert nyert, gondolja magában, e nélkül most talán már meggyilkolták és kirabolták volna.

Végre hazaér, az asszony tényleg még mindig virraszt miatta.

— Igen, igen, látszik, hogy ma itthon felejtetted az órádat, hogy ily későn jösz! — szól szemrehányólag.

Ő meg elképedve bámul reá, ismét végigtapogatja magát és elméjében egyszerre rettentő világosság jön. Micsoda, hát ő otthon felejtette az óráját? Tehát ő maga rabolta meg azt a másikat, a rablót?!

Oh, az a revolver! Reggel először is a rendőrségre rohan és letétbe helyezi az órát. A tényleg megrabolt ember is bejelentette már a dolgot addigra. A dolgok állása kiderülvén, a históriának így elég jó vége lett.

Akasztófa-humor.

Egy kórházi orvos beszélte elnekünk az alábbi apróságot. Minap, amikor szokásos vizitjét tartotta az elmeosztályon, félrehívta egy idióta.

— Doktor úr, — szólítja meg az orvost — valami mondani valóm volna.

— Ki vele ! — biztatja az orvos.

— Kérem, doktor úr, tessék engem innen kibocsátani, mert ha mégsokáig itt maradok, meg kell bolondulnom.

(Miskolczi Napló - 1903. május 28.)

Kvártélymesterek.

Katonáéknál szokás, hogy a csapatok bevonulása előtt, a városban megjelennek a kvártélymesterek és megfelelő szállásról gondoskodnak az utánuk jövő „derék had“ részére.

A beszállásolás művelete mindig érdekes. Vannak helyek, ahol a szállásmestereket „tárt karokkal“ fogadják és örömmel adnak szállást a katonának. Az igaz, hogy viszont olyan helyek is fordulnak elő, ahol rideg elutasítás jut osztályrészül a kvártélymestereknek.

— Ide ne hozzanak katonát. Nem kell katona. Az csak bajt csinál.

Számtalan színpadi víg és bohózatos terméknek anyagát képezte már a katonai beszállásolás.

Nos, figyeljenek most ide nyilvános és titkos drámaírók. Adunk nekik egy új és érdekes thémát: a színészbekvártélyozást.

Az eszmét a való életből vettük. A héten látó szemeinkkel láthattuk a művész-beszállásolás módját.

Itt jártak Miskolczon a kvártélymesterek: Károlyi Leóna, Cathryné és Csillagné Erdei Boriska. A parancsnok Károlyi Leóna asszony volt, lévén ő a legmagasabb termetben és a legnagyobb rangban. (Mivelhogy a papája aranygalléros generális volt a vitéz ármádiában.)

Mellette, mint szállásbiztos Cathry Anna asszony szerepelt. A legfontosabb feladat azonban Csillagné Erdei Borcsa asszonynak jutott, mivelhogy egyedül ő rendelkezett helyi ismeretekkel itt Miskolcz városában.

Azonfelül pedig neki van a legnagyobb „szókészlete“. Ha ő rákezd, akkor aztán más már alig jut szóhoz. Vége. Egyszerűen letorkol mindenkit.

Az úgynevezett „kardosmenyecskék“ fajtájából való, így tehát kiváló tulajdonsága folytán, Borbála asszony volt a strázsamester. Ők aztán hárman, Károlyi Lenti, Cathyrine és Csillagné asszony, — mint mondani szokás, — a „nyakukba vették a várost“ és elvégezték a színészbeszálásolást.

Ez a művelet pedig igen sok érdekes és mulattató epizóddal járt. Bő anyagot adna három vígjátékra és maradna még mindig 2 bohózatra való.

Az egyik helyen azzal fogadták a kvártélymestereket, hogy:

— Ide színésznőt be nem fogadunk. Nekünk színész kell.

Más helyen meg egész megfordítva, kijelententették:

— Nekünk színész nem kell. Ide csak színésznőt fogadunk be.

Számtalan variáczióban nyilvánult meg a rokonszenv és ellenszenv, de azt mondhatjuk, hogy az „alapszínezet“ mindenütt szíves érdeklődés volt.

Azt meg mondanunk sem kell, hogy a kvártélymestereket mindenütt „tárt karokkal“ fogadták. Már most a drámaírók felemételeméntességére bízom, hogy a derűs, mulatságos jelenetekben bővelkedő színész-bekvártélyozást tetszésük szerint kiszínezzék és a bőségesen kínálkozó mulatságos helyzet komikumait kiaknázzák.