Rendhagyó bejegyzés következik a blogon, hiszen nem az én írásom lesz olvasható, hanem egy 2008-as szakdolgozat, Ozsvári Tamás munkája. 

,,A 9. honvédzászlóalj területéhez Észak-kelet-magyarország tartozott. Hadfogadó parancsnoksága pedig Miskolcon és Kassán volt, továbbá Kassát tették meg a zászlóalj gyűjtőhelyéül is."

A 9. HONVÉDZÁSZLÓALJ MEGSZERVEZÉSE ÉS TÖRTÉNETE 1848. DECEMBERÉIG - 1. rész 

Előszó 

Szakdolgozatom témája a 9. honvédzászlóalj története 1848 nyarától-decemberig. Részletezem benne a honvédség létrejöttének előzményeit kiváltképp, hogy milyen problémákkal kellett szembesülnie a frissen alakult kormánynak. Illetve a zászlóaljak megszervezésének folyamatát, és történetét. Ezt a témát Urbán Aladár dolgozta föl: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán címmel megjelent könyvében. Viszont ez a könyv nem megy nagyon bele a részletek be, inkább csak kellő tájékozottságot nyújt az olvasónak az első honvédzászlóaljak megalakulásáról és annak előzményeiről.

Külön részt kapott a dolgozatban a toborzás legitimizálása, ugyanis ha nem a sorkatonaságba történt az önkéntesek toborozása, akkor ez engedély köteles lett volna. Batthyány zseniálisan oldotta meg ezt a kérdést azzal, hogy a honvédtoborzást a nemzetőri törvényen belül oldotta meg. így az udvar a jelenlegi meggyengült helyzetében ez ellen nem tudott mit tenni.

A felállítani kívánt 10 önkéntes zászlóaljból 2-höz a fővárosban, 8-hoz pedig vidéken tartottak hadfogadást. A dolgozatban részletesen benne van a pesti illetve a vidéki toborzások problémái, sikerei és eredményei. Az országos levéltárból sok idézetet, utasítást és rendeletet lehetett itt felhasználni, melyek néhány újabb adatot is szolgáltatnak a téma iránt érdeklődők számára. A szakdolgozatban részletezésre kerül az önkéntesek életkori és társadalmi statisztikái, hogy főleg kikből kerültek ki a honvédek, illetve azok hol, milyen területi eloszlásban jelentkeztek önkéntesnek. A könnyebb átláthatóság miatt, itt táblázatokat és statisztikákat hívtam segítségül, melyek a fent említett Urbán Aladár könyvben is megtalálhatóak.

A dolgozat központi témája a 9. honvédzászlóalj megszervezése, melyben részletes leírás van a toborzó bizottságok munkájáról, tagjairól illetve a toborzás mindennapjairól, problémáiról, az ellátás és a felszerelés hiányosságairól, és ezen problémák megoldásáról. Ezzel a témával kapcsolatban érdemes elolvasni Hoffmann Arnold: Az 1848-49-iki vörös sapkás 9-iki honvédzászlóalj története című művét, mely elég részletesen naplók alapján számol be a zászlóalj történetéről. Illetve ezzel a témával kapcsolatban aránylag sok adatot találunk a levéltárban. Főleg a hadfogadó parancsnok hivatalos jelentéseit néztem át. 

Továbbá fontos még, hogy mely városokban milyen sikerrel folyt az önkéntesek fogadása a 9. zászlóalj alá, melynek központja Kassa volt. Itt a legtöbb segítséget a korabeli naplók és cikkek jelentették, melyeket a dolgozatban részletezem is. Ilyen napló Szeöts Sámuel naplója, ebben találhatunk néhány utalást a miskolci toborzásra, illetve Sáfrány Mihály emlékirataiban is sok érdekes adatra bukkanhatunk.

Ezen naplók és korabeli cikkek illetve a Hoffmann könyv segítségével betekintést nyerünk abba, hogy a lakosság miként viszonyult a toborzáshoz, és hogy kik és miért jelentkeztek önkéntesnek, illetve hogy milyenek voltak a mindennapok, a később méltán híressé vált 9. zászlóaljban.

Végezetül pedig leírást kapunk az első hadba vetésükről, a fehér-templomi ütközetről, melynek végén méltán kapták meg Batthyány elismerését a „vörös sapkások”, illetve a további harcaikról, egészen 1848 decemberéig.

A kitekintésben, pedig nyomon követhetjük a 9. honvédzászlóalj további fontosabb eseményeit, nagy csatáit, egészen a világosi fegyverletételig.

Az első honvédzászlóaljak felállításának megszervezése

A honvédség létrejöttének előzményei

A honvédség szerezés elkezdésének egyik legfontosabb mérföldköve volt, hogy a dél-vidéki szerb lakók illetve a szerb határőr ezredek ellenséges viszonyt szítottak a kormánnyal, és már lassan polgárháborús veszély alakult ki az ország ezen területein. Tovább rontotta a helyzetet, hogy ekkor már kritikussá vált a kormány kapcsolata a horvát területekkel is, melynek oka Jellačiċ magyarellenessége volt. Ezért mindennél fontosabbá vált egy ütőképes független magyar haderő felállítása.

A Batthyány-kormány minden igyekezete ellenére sem tudta elérni, hogy a külföldön levő magyar haderőket hazahozzák. De még ha ez sikerült volna is, akkor sem nyújtott volna teljes biztonságot, hiszen a császári királyi haderő dinasztia függő volt. Vezetőik a királyi ház felé lojálisak voltak, ők a forradalmi eszméket nem mondták magukénak. A magyarországi sorozású ezredekben is a feltétlen engedelmesség volt a meghatározó. Erre talán a legjobb példa, hogy 1848. május 10.-én a fővárosban a Lederer ellen tüntetőket, tisztjeik parancsára, magyar helyőrségi gránátosok verték le.

Az április 26.-án összeülő miniszteri tanács a nagykikindai események hatására kimondta:

„Az országbani monzgalmak vészteljes természete szükségessé tevén egy mozgó nemzetőrség felállítását, vagy egy önkéntes őrsereg kiállítását…”

Továbbá utasították Kossuthot, hogy készítsen egy 10000 fős seregről költségvetési tervezetet. Kossuth úgy látta, hogy pénzügyileg jobban megérné az ország gazdaságának, ha inkább a székely katonákat helyeznék át az ország forrongóbb részeibe, és ezzel nem terhelnék annyira a költségvetést. Batthyány viszont nem értett egyet pénzügyminiszterével, mert a székelyek Erdélyből való elmozdítására is bécsi engedély szükségeltetett. A miniszterelnök célja pedig, épp a Bécstől való katonai függésen való lazítás volt. 

Ennek fényében 1848. május 2.-án Deák Ferenc, Batthyány helyetteseként (Batthyány ekkor volt az első bécsi útján), „1200 rendes nemzetőr seregi részleg” felállításáról szóló tervezet kidolgozásáról rendelkezett.

Ennek a lépésnek a fogadtatása eleinte politikailag nem volt egyöntetűen pozitív, ugyanis a márciusi baloldal nem értett egyet az önkéntes hadsereg felállításának tervével, mivel ők a legfontosabb feladatnak a hadügyi függetlenség kivívását tartották. Amely jelen helyzetben teljesen jogos és érthető volt. 

Ezt a kívánt függetlenséget részben sikerült is Batthyánynak a bécsi útja során elérni, ugyanis a király május 7.-én kéziratban a Magyarországon állomásozó sorkatonaságot a magyar kormánynak rendelte alá. (URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 228) Persze ez még nem volt egyenlő azzal, hogy ténylegesen is az ő kezükben volt a sorkatonaság, hiszen a sorkatonaság tisztjei nyíltan ellenszenvvel tekintettek a magyar forradalom vívmányaira. Így kétséges volt, hogy a vezetőik teljesítik-e majd a magyar kormány parancsait.

A honvédség megszervezésének ügyét jelentősen meggyorsította, hogy május 15.-én futár érkezett a fővárosba a péterváradi főparancsnokságról és felhívta a figyelmet egy esetleges szerb támadásra. A rémhír futótűzként terjedt el Pesten és Budán. Ekkor hozta meg a döntést 10000 fős önkéntes sereg toborzásáról a miniszter tanács. Első lépésként Baldacci Manó ezredest az „Országos Nemzetőr seregi Haditanács” elnökévé nevezte ki. Batthyány utasította Baldaccit, hogy: 

„haladéktalanul alkotandó, 10 ezer főből álló rendes (mobilis) nemzetőrsére minden abban önkéntesen résztvenni kívánó egyéneket felszólítson az ország zászlója alá, a királyi trón, haza és alkotmány védelmére… gyülekezni”.

(URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 229)

Továbbá megadta Ottinger Ferenc ideiglenes hadügyminiszternek, hogy gondoskodjon a toborzás megkezdéséről, az újoncok ellátásáról és kiképzéséről, illetve hogy a budai fegyverraktárban 4000 puskát szállításra készen tartsanak. Továbbá gondoskodjon a felállítani kíván lovasüteg felszereléséről.

Május 17.-én Ottinger kifogásolta a vidéki toborzó helyek állapotát, ugyanis nem volt elég élelmiszer és szállás, illetve pénzügyileg sem voltak felkészülve még a toborzásra és nem tudták kifizetni mindenkinek a 20 pft foglaló pénzt. Ezért másnap a miniszterelnök elrendelte, hogy minden toborzási helyre egy polgári biztost küldjenek ki, aki egy katonatiszttel és egy orvossal alkosson egy toborzó bizottságot. Továbbá biztosítani kívánta a toborzás anyagi feltételeit. Kossuth közölte Batthyányval, hogy 200.000 pft-ot tud rendelkezésére bocsátani. Amivel már el tudták indítani a toborzást 10 zászlóaljnyi seregre.

A toborzás és a honvédség legitimizálása

Fontos kérdés a kezdeti toborzásokkal kapcsolatban, hogy vajon volt-e joga a kormánynak egy sorkatonasághoz hasonló önkéntes sereg létrehozására, az országgyűlés és a király szentesítése nélkül.

A fő probléma ugyanis az volt, hogy 10-15 ezer ember toborzásához nem kellett engedély a királytól, ha azokat sorezredekbe toborozzák. Ezt azonban nem lett volna érdemes megtenni, ugyanis a magyar újoncok zömében külföldre kerültek, mivel a magyar sorezredek a Birodalom különböző részein állomásoztak. Ezért a kormány hangsúlyozta, hogy az önkéntesek toborzását, a Magyarországot fenyegető különböző mozgalmak miatt szűkségképpen kezdi meg. Batthyány május 15.-én kelt Eszterházy külügyminiszterhez írt levelében is kifejti, hogy a toborzás azért halaszthatatlan, mert ha a tervek szerint összevonják a magyar katonákat Szegednél (12000 főt) akkor az ország többi része sorkatonaság nélkül marad. 

„Mivel pedig ezen seregösszevonulás miatt az ország többi vidékei sorkatonaság nélkül maradnának, ministerium egy 10000 emberből álló rendes nemzetőrségi seregnek toborzás útjáni létesítését is megrendelte…”

(OL KüM 1848:6)

Ahhoz, hogy Batthyány ezt Béccsel is el tudja fogadtatni, a honvédtoborzást a nemzetőrségi törvény védelme alatt vitte végbe, mint az állandó nemzetőrség kiegészítését. Tehát formailag a nemzetőrség keretein belül jött létre az új haderő. Terve sikerült, mint az kiderül egy július 12.-én kelt levélből, melyben a külügyi államtitkár szerint a király a felállítani kívánt védőhadsereg szervezését tudomásul vette. (URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 232) Azaz nem élt semmilyen közjogi kifogással.

Feltételezhetjük, hogy talán az udvart megnyugtatta, hogy az újonnan életre hívott önkéntes seregnek a toborzása és a kiképzése is a sorkatonaság rendszerén belül történt. Ugyanis az új zászlóaljak felállításához a sorkatonai apparátust használták. Ez az apparátus az un. Werbe-Kommandó biztosította a sorozáshoz szükséges helyiségeket, toborzó tiszteket és egyes esetekben a toborzó bizottság orvosait is, szóval az egész vállalkozás szervezeti keretét. Ebben az lehetett a megnyugtatóbb az udvar számára, hogy a sorkatonaság a király felügyelete alá tartozott. Viszont mint már említettem, a kormány a toborzást a nemzetőrségi törvényen belül oldotta meg, és ennek okán természetesen az is sejthető, hogy a háttérben nem nézték jó szemmel az új önkéntes haderő felállítását. De ekkor az Udvar nem volt abban a helyzetben, hogy ez ellen érdemben tenni tudott volna.

Az új honvédzászlóaljakat persze ugyanúgy kezelték mint a sorezredeket, azaz ugyanolyan kiképzést és felszerelést biztosítottak nekik, illetve tiszteket neveztek ki az élükre. Továbbá minden tekintetben a sorezredek módjára történt az elszállásolásuk és az élelmezésük is. Ebből is látszik, hogy csak a legitimitásuk, és az udvartól való függetlenségük miatt tagozták be őket a nemzetőrségbe. Ez azt is jelentette, hogy a honvédek fő szervezete nem a budai főhadparancsnokság volt, hanem a Nemzetőrségi Haditanács. A Nemzetőrségi Haditanács pedig Batthyány és Mészáros Lázár hadügyminiszter felügyelte alá tartozott.

Ügyeltek rá, hogy a császári alakulatokkal szoros kapcsolatot tartsanak fent, ennek jele, hogy akik a sorkatonaságból átléptek megtartották rangjukat, és a lehetőséget kaptak arra, hogy bármikor visszaléphetnek. Erre továbbá azért is volt szükség, hogy így könnyebb legyen megnyerni az aktív tiszteket arra, hogy a honvédség kötelékébe lépjenek. Érdemes megemlíteni, hogy ez a felhívás május 21.-én jelent meg a Pesti Hírlapban, és nem várt sikereket hozott. Ugyanis az újonnan szerveződő 10 zászlóaljba még több tiszt is jelentkezett mint amennyi szükséges volt. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a császári hadseregben a tiszteknek túlságosan is sok időt kellett várniuk a kinevezésekre, így ott már nem láttak kellő perspektívát. Illetve a magyarokat gyakran érte hátrányos megkülönböztetés. (BONA Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp, 1983, 9)

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy Batthyány létrehozott egy olyan hadsereget, amely teljes mértékben sorkatonaság volt, de szervezetileg teljesen elkülönült a sorkatonaságtól. Így megtudta tartani felette a rendelkezési jogát, és ezzel létrejött az új nemzeti haderő, a honvédség. 

A toborzások megkezdése

Toborzás a fővárosban

1849. május 15.-én Batthyány elrendelte a toborzások megkezdését. Másnap megjelent egy felhívás miszerint 17.-én kezdik meg a hadfogadást „a ferencvárosi Tehén utcában, az ottani fő toborzó házban”. 

(URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 236)

A fővárosi toborzás tehát május 17.-én kezdetét vette. Ez volt az első próbája a hadfogadó szervek együttműködésének.

Az első napon több hibát is vétettek a pesti sorozáskor, amely miatt eleinte nem sikerült az elvárásoknak megfelelni. Az első ilyen hiba volt, hogy a sajtóban illetve az utcai plakátokon csak a sorozás napján jelent meg a toborzási felhívás, tehát a közvélemény rosszul értesült volt. Illetve hozzájárult az első nap sikertelenségéhez, hogy a katonai szervek nem foglalkoztak a külsőségekkel. A német feliratokkal megtűzdelt hadfogadó hely inkább elriasztotta mint csábította az embereket. 

A Márczius Tizenötödike című újság a következőket írta a toborzás első napjáról és helyszínéről: A civilsalt ifjúság a szennyes és visszataszító külsejű házba be sem akart menni. A köznép pedig látva a régi modort, nem hitt s azt gondolta, csalás akar lenni a dologban”

(MT 1848 máj 18. 219)

Batthyány a sikertelenséget látva, még aznap este utasításba adta ki, hogy a hadfogadást átteszik egy új épülő félbe lévő laktanyába, ahová kirendelték a Turszky-ezred zenekarát is. Továbbá biztosította, hogy a toborzó katonáknak huszáregyenruhát adjanak. 

Ezen intézkedések hatása nem maradt el, 18.-án már tetemes létszámú önkéntes jelentkezett. Pontos számuk nem ismert, de következtetni lehet abból, hogy Batthyány elrendelte, hogy az újoncoknak 150 pár fehérneműt és bakancsot osszanak ki mert, ezeknek híján vannak. (OL HNI 1848:24)

A további napokban a sikeres intézkedéseknek hatására, a toborzás egyre szélesebben bontakozott ki. (Adakozások megszervezése: Harcolj vagy fizess mozgalom hirdetése, május 22.-én a pesti közgyűlés pénzbeni megajánlása, illetve jelentős civil felajánlások, iparos-segédek szolgálati idejének letelte után mesterekké válnak, szakmájukat szabadon űzhetik.) A honvédek száma május 24.-re elérte a 600, 26.-ra a közel 1000 és 29.-re az 1326 főt. (URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 238) Viszont a toborzó apparátus nem volt felkészülve ekkora létszámra, így hamar kibukott, hogy hely szűkében vannak, illetve, hogy kevés ruhát tudnak biztosítani. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a jelentkezők nagy része szegény sorból származott így nem tudtak kellő ruhát magukkal vinni a szolgálatra. 

Erről a jelenségről a Nemzetőr így tudósított: 

„Miután most a magukat felajánlott önkéntesek sorába több szurtos, rongyos egyéniség is belép, gondoskodni kellene arról, hogy ezek, mindjárt felesketés után, tisztába hozassanak, csinos egyenruhát kapjanak.” 

(URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 238)

A toborzó bizottmányi jelentések is megerősítik a sajtó által leírtakat. Egy a május 28.-án kelt jelentésben 5 pontba szedett javaslatot tettek a miniszterelnöknek a problémák megoldására.

1. Pontban a jelentés készítője azt javasolja, hogy az újonnan felvett önkéntesekkel csak a zászlóaljparancsnok rendelkezzen illetve, hogy számukra a laktanyáknak szállást, a raktáraknak pedig felszerelést kötelező legyen biztosítani. Itt fontos megjegyezni, hogy május 24.-ei hatállyal Lázár György gróf volt ekkor már az 1. zászlóalj parancsnoka. 

Lázár György gr.: honvéd tábornok 1807-ben Szárhegyen (Erdély) született. Cs. k. főszázados 33. gyalogezrednél. 1848. június 8.-tól őrnagy, az 1. honvédzászlóalj parancsnoka. Szeptember 23.-tól ezredes. Részt vesz a Jellačiċ elleni harcokban. Október 15.-től ezredes, október 31.-től tábornok, a feldunai hadtest tartalék hadosztályának parancsnoka. 1849. január elején Pesten jelentkezik a császári csapatoknál. A hadbíróság megfosztja rangjától és 10 évi várfogságra ítéli, 1850 nyarán kegyelmet kap. 

(BONA Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp, 1983, 363)

Erre a javaslatra azért volt szükség, mint már fentebb említettem, mert eleinte problémák voltak a kellő elszállásolással, illetve a kellő felszereléssel. Itt még nem feltétlenül a fegyverzetre kell gondolni, bár az sem volt elegendő, hanem inkább a mindennapos használati eszközökre, mint például az ágynemű, tiszta ruházat, lábbelik...stb. Ezért Batthyány utasításba adta, hogy a Károly-laktanyába naponta körülbelül 200 új katona szálláshelyét biztosítsák.

2. pontban intézkedést kívánnak, hogy a frissen jelentkezetteknek biztosítsanak tiszta ágyneműket és tisztálkodási lehetőséget. Fontos szerepet kapott a javaslatban tehát a higiénia, azaz a tisztálkodás biztosítása. Ugyanis a korabeli jelentések arról számolnak be, hogy a szegényebb sorból érkező újoncok gyakran ápolatlanok és megfelelő ruházatnak híján voltak. Ez alapvető fontosságú, hiszen ekkoriban nagy veszélyt jelentettek az olyan betegségek, amelyek a nem megfelelő higiénia miatt terjedtek el, hiszen még az orvostudomány nem volt túl fejlett és egy vérhas járvány könnyedén megtizedelte volna az összezárt katonákat.

A 3. pont kifogást emel az ideiglenesen átrendelt sorkatonai tiszteknek az önkéntesekkel való bánásmódjára Kiknek kezei között a lelkesedés már eddig is sokat szenvedett áll a jelentésben. (URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp. 1973, 239) Batthyány kapott ezzel együtt egy olyan jelentést is, amelyben leírják, hogy sorkatonai tisztek bántalmaztak egy újoncot. Ennek eltudjuk képzelni milyen demoralizáló hatása lehet egy újonnan felállított zászlóaljra.

4. A toborzást csak a délelőtti órákban tartsák. Ez azért volt lényeges, mert így több idejük jutott az újoncok felszerelésére és elszállásolására.

Végül az utolsó 5. pontban kérik Batthyányt, intézkedjen róla, hogy az önkéntesek és a sorkatonák külön szálláson legyenek. Ugyanis a jelentés szerint ez káros hatással van az önkéntesekre. Mivel több incidens is támadt a két tábor: a sorkatonák és az önkéntesek között, itt főleg az olasz sorkatonákat kell megemlíteni, akikkel az önkéntesek többször is összetűzésbe keveredtek. (Május 30.-án a Károly-kaszárnyában szállásolt honvédek és az ottani olaszok között volt összetűzés, illetve június 11.-én szintén az olasz sorkatonákkal.) Mindenképp valószínűsíthető, hogy a sorkatonák nem nézték jó szemmel az új dupla zsoldért toborzott honvédeket. Mindenesetre a miniszterelnök utasítást adott ki miszerint a zászlóaljparancsnok ügyeljen arra, hogy a sorezredi altisztek az önkéntesekkel barátságosak legyenek illetve, hogy szolgálati időn kívüli idejüket ne töltsék el köztük.

Batthyány a jelentést követően intézkedett a kérések biztosításáról, és elrendelte hogy a hadügyminiszter helyeztessen át kiképzőtiszteket a két pesti zászlóaljhoz, illetve a sorkatonai tiszteket, akik nem megfelelően viselkedtek az önkéntesekkel rendeltessék Mógához „fejmosásra”.

Itt fontos megjegyezni, hogy ekkor azért említenek 2 zászlóaljat, mert március 29.-ére az 1. zászlóalj elérte a kellő létszámot, azaz az 1300 főt. Batthyány a 2. zászlóalj parancsnokává Cserey Ignácot nevezte ki.

Móga János: 1785-ben született Bockón (Nyitra megye). Cs. k. altábornagy, pesti hadosztályparancsnok. 1848. szeptember közepétől a Jellačiċcsal szemben összpontosított magyar sereg, a drávai, későbbi néven feldunai hadtest parancsnoka. Szeptember 29.-én Pákozdnál megállítja Jellačiċ csapatait. Október 31.-én Schwechatnál vereséget szenved. November 1.-én szabadságoltatja, majd nyugalmaztatja magát. 1849. január elején Pesten jelentkezik Windisch-Grätznél. A császári hadbíróság megfosztja rangjától, és 5 évi várfogságra ítéli, melyet Olmützben tölt le.

(BONA Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp, 1983, 365)

Cserey Ignác honvéd ezredes: 1803-ban született Bardócon (Udvarhelyszék Erdély). Egerben halt meg 1897. január 4.-én. Birtokos, nemesi származású, apja széki királybíró (székely). 1822-től hadfi a 15. határőrezrednél. 1848 tavaszán főszázados a 33. gyalogezredben.

Április végétől az Országos Nemzetőrségi Haditanács gyalogsági osztályának főnöke. Június 8.-tól őrnagy, a 2. honvédzászlóalj szervezője és parancsnoka. Október 8.-tól alezredes, az Erdélyben alakuló honvédzászlóaljak felügyelője. November 20.-tól a kolozsvári, december 31.-tól egyben a nagyváradi hadmegye parancsnoka. E beosztásában 1849. május 25.-től ezredes. Világosnál esik fogságba, 

Aradon 7 évi várfogságra ítélik. 1852-ben kegyelmet kap. 1867-től Heves megye közgyámja, a megyei honvédegylet tagja. 1888 és1896 között a budapesti honvédmenház parancsnoka.

(BONA Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp, 1983, 124-125)

A május 28.-án kelt jelentés fontossága abban rejlik, hogy ezáltal betekintést nyerhetünk a sorozás fázisaiba, és annak a mindennapi problémáiba: a felszerelés hiánya, a társadalmi különbözőségekből adódó konfliktusok (önkéntesek-sorkatonák, tanultak-tanulatlanok) megoldásába… A problémák megoldására pedig hatásos és gyors gyógyír kellett, hiszen az önkéntes toborzás sikeres volt, és az önkéntesek létszáma rohamosan nőtt. Május 30.-án 1455, június 6.-án pedig már 2058 fő önkéntes volt a fővárosban. (OL HM bizt. 1848-102-47) Június 7.-én pedig ideiglenesen be is szüntették a toborzást, mert a tervezett 2 zászlóalj betelt.

Természetesen itt nem csak a fővárosiak voltak, sőt Nagy Gusztáv toborzási biztos egy cikkében megírta, hogy „Pest város ifjúsága nem nagy lelkesedéssel jelentkezett a zászlók alá”. De mint látjuk a fővárosi toborzás így is igen sikeres volt. Ennek legfőbb oka, hogy sok vidéki érkezett Pestre a toborzás hírére. Továbbá, hogy Pest egy nagyobb toborzókerület központja volt, ide tartozott: Pest, Pilis, Solt, Nógrád, Heves, Külső-Szolnok és Hármas kerülete is. Illetve a 32. gyalog ezred hadfogadója által a Balassagyarmati- és az Egri-, továbbá a 12. Nádor huszárezred hadfogadói által Jászberényben felfogadott önkéntesek is Pestre kerültek. Itt a pontosítás kedvéért megjegyezném, hogy Balassagyarmaton később kezdődött meg a toborzás, ezért ők nem biztos hogy még befértek az első két zászlóalj tagjai közé. Továbbá még több város is, mint Kecskemét, Cegléd, és Nagykőrös is ide küldte a toborzott önkénteseket, illetve a toborzási kerületeken kívül eső megyék (Fehérvár, Szombathely, Bereg) is nagyon jelentős létszámú önkéntest szolgáltattak a két fővárosi zászlóajnak.

Sajnos a 2 fővárosi zászlóalj társadalmi összetételét nehéz vizsgálni, mert az összeíró jegyzékek, az un. avatólajstromok elvesztek, így ebben a témában csak közvetett utalásokra támaszkodhatunk. Az ilyen közvetett utalásokban gyakran szerepel hogy az önkéntesek nagy része hiányosan öltözködött, azaz valószínűleg a szegényebb rétegekből kerültek ki. Itt főképp a munkanélküli kézművesekre, a napszámosokra és a mesterlegényekre kell gondolni. Az értelmiségiek, tanultak aránya körülbelül 10%-ra tehető, ami a sorkatonasághoz mérten meglepően magas. Batthyány nagyon ügyesen használta ki ezt a 10%-ot arra, hogy meggyorsítsa a kiképzést a zászlóaljaknál. Ezt úgy érte el, hogy elrendelte, hogy a tanultakkal a tiszteknek délutánonként 1-1 órát kellett foglakozniuk, és kitanítaniuk őket a hadgyakorlat alapvető elemeire, hogy azok másnap, mint tanítók a többieket képezzék. Ezzel nem csak a kiképzési időt rövidítette le, hanem az esetleges konfliktusokat is könnyebb volt így kezelni a folyamatos kommunikáció révén, illetve megalapozta a későbbi honvédi tisztikart ezekben a zászlóaljakban.

Bibliográfia

19. századi magyar történelem 1790-1918, szerk.: GERGELY András, Korona Kiadó, Bp., 1998.

ÁRVAI Ferenc – RÓZSA György Gyula: Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc dokumentumai a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárban, Miskolc, 1998.

AVERBUCH, R.A. : A magyar nép szabadságküzdelme1848-1849-ben, Akadémiai Kiadó, Bp., 1970.

Az 1848-49.évi forradalom és szabadságharc története, szerk.: HERMANN Róbert, Videopont Kiadó, Bp., 1996.

Az 1848-49-es I. magyar hadtest iratai I., szerk.: HAJAGOS József, Eger, 2002.

BONA Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49.évi szabadságharcban, Heraldika Kiadó, Bp. 2000.

BONA Gábor: Kossuth Lajos kapitányai, Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1988.

Borsod és Miskolc 1848-1849-ben, naplók, töredékek, visszaemlékezések szerk.: DOBROSSY István, Miskolc, 1998.

Borsod Miskolcz 1848, szerk.: CSORBA Csaba, Miskolc, 1987.

Borsod vármegye, vármegyei szociográfiák, szerk.: CSÍKVÁRI Antal, Bp., 1939.

DEÁK István: A törvényes forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben, Gondolat, Bp., 1994.

ERDŐDY Gábor: A magyar kormányzat európai látóköre 1848-ban, Akadémiai Kiadó, Bp., 1988.

GERGELY András: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról, Magvető, Bp., 1987.

HERMANN Róbert: 1848-49: A szabadságharc hadtörténete, Korona Kiadó, Bp. 2001

 „hírünk, nevünk virágozni fog” 1848-1849. A forradalom és szabadságharc dokumentumaiból szerk.: SZILÁGYI N. Zsuzsa, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 1998.

KOSÁRY Domokos: Magyarország és a nemzetközi politika 1848-1849-ben, História Könyvtár, Bp., 1999.

NEMESKÜRTY István: 1848-49 „Kik érted haltak szent világszabadság!”, Aquila Könyvek, Debrecen, 1998.

PUSZTASZERI László: Görgey Artúr a szabadságharcban, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984.

SÁFRÁNY Mihály emlékiratai, Emlékirat Bizottság, Miskolc 1941

SCSERBATOV, Alekszandr Petrovics: Paszkievics Magyarországon, Európa Könyvkiadó, Bp., 1984.

Szabadság és halál 1848-49. Szem és fültanúk híradásai, szerk.: VARGA Domokos, Hét Krajcár Kiadó, Bp., 1998.

SZABÓ György: Egy honvéd köztüzér élete 1848-49-ben, Franklin-társulat

Szemere Bertalan és kora I., szerk.: RUSZOLY József, Miskolc, 1991.

SZENDREI János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata, IV.köt. 1800-1910, Miskolc, 1911.

SZEŐTS Sámuel naplója

SZŰCS Lajos: Hogyan és hol született a dicső 9-ik honvédzászlóalj egyik százada 1848 tavaszán? Borsodmegyei Lapok 1898. 35.sz.

URBÁN Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán, Akadémiai Kiadó, Bp., 1973.

URBÁN Aladár: Gróf Batthyány Lajos. Magyarország első alkotmányos kormányfője, Holnap Kiadó, Bp., 2007.