2025. március 01. írta: Reiman Zoltán

Miskolc első válogatott futballistái

2. rész

Az első klub, amely a miskolci csapatok közül a legmagasabb osztályban szerepelt, az Attila FC volt. A piros-kékek közül négyen kaptak meghívást a magyar labdarúgó válogatottba. A sorozat első részében Siklóssy Antal és Kripkó József kerültek bemutatásra, ezúttal Pruha Antal és Opata Zoltán következik.

Az Attila bajnokcsapata 1927-ben. Fotó: Reggeli Hírlap

Miskolci Attila Kör

A húszas években a miskolci egyesületek a városi lakosságból toborozták tagjaikat és ezen klubok majd' mindegyike állami egyesületként működött. Kivételt egyedül a Miskolczi Atléta Kör (MAK) jelentette, ez a klub polgári kezdeményezésre alakult és a városi polgárság működtette. Ez a klub az, amelyből az Attila FC profi csapata "született" pár esztendő elteltével. (Nem mellesleg a MAK 1889-es alapításával az egyik első vidéki sportegyesület volt.)

Budapest dominanciája - mint sok mindenben - a labdarúgás terén is mindig megvolt. A profi bajnokság bevezetéséig - 1926-ig - nem is indulhattak vidéki csapatok az első osztályban. A vidék legjobbja mérkőzhetett az országos bajnoki címért, de ezeket a találkozókat a fővárosi csapatok rendre megnyerték. (1926-ban a Miskolci VSC szenvedett 4-0 arányú vereséget a Ferencvárostól az országos bajnoki döntőben.) A kupában azonban részt vehettek a vidéki fellegvárak, viszont egyszer sem jutottak el a döntőig.

Ez változott meg a "proffeszionalista" bajnokság bevezetésével 1926-ban. Ekkor már vidékieket is beosztottak az első osztályba és a miskolci Attila FC - a másodosztály első bajnokaként - egy évvel később már a legmagasabb osztályban szerepelhetett.

A csapat ugyan a kiesés sorsára jutott, de első vidéki klubként egészen a kupa döntőjéig menetelt. A következő években az első- és másodosztály között ingázott a csapat, egészen az 1936-ban történt megszűnéséig. (Az Attila legjobb bajnoki helyezését 1931/32-ben érte el, nyolcadik helyen végzett.)

A Miskolci Attila első képviselője volt városunkban a profi sportnak. Sajnos a működését nem sikerült véglegesen stabilizálni tíz év alatt sem, ezért megszűnt és mára eltűnt a miskolciak emlékezetéből. Az első profi másodosztályú bajnoki címe, illetve az első vidéki kupadöntős büszke címe azonban örökre nyomott hagyott a magyar labdarúgás történetében. Hét szezon az első osztályban: 158 mérkőzés, 33 győzelem, 96 vereség, 189 rúgott és 351 kapott gól a mérleg...

De nézzük a válogatott játékosokat!

Pruha Antal - te miskolci vagy, ne merészelj szégyent hozni ránk!

Pruha Antal (Pogány, 1897-1973) az a labdarúgó a négy közül, akiről nem túl sok információ áll rendelkezésünkre. Az Attila harmadik játékosa, aki a válogatottban szerepelt.

Annyit tudunk, hogy Pruha a fővárosban született. A Törekvés labdarúgója volt már nagyon fiatalon, hiszen az 1916/17-es és az 1917/18-as hadibajnokság során ezüst-, illetve bronzérmes lett a csapatával. Kétszer a válogatottban is szerepelt, először 1923-ban Bécsben, Ausztria ellen (0-1), majd 1924-ben Budapesten, a Hungária körúton az olaszok ellen (7-1). (Ezen a mérkőzésen a lent említésre kerülő Opata Zoltán is játszott.) A válogatott játékosokat bemutató összeállításban erős fizikumú, megbízható játékosnak írták le, aki a védekezésben és a támadások előkészítésében is jeleskedett.

A Törekvés után a Makkabi Brno és a Hertha Vienna csapatában szerepelt legiósként. A bécsiek régóta nem fizették rendesen a bérét Pruhának, aki ezért a távozás mellett döntött. Azonban a klubja 1000 schillinget kért érte, amit az Attila a fenti okok miatt nem akart kifizetni. Huzavona kezdődött, melynek végén végre bemutatkozhatott miskolci színekben is a válogatott labdarúgó.

1928. március 25-én került sor a fent említett válogatott találkozóra, amely egy Európa-kupa mérkőzés volt. A magyarok 4-3 arányú vereséget szenvedtek Rómában az olaszoktól.

A Reggeli Hírlap egy interjút készített a Tiszai pályaudvaron a hazaérkező Pruhával.

,,Kissé fáradtan, gyűrötten lép le a vonatról Pruha, akinek a jó játékáért másfélezer kilométer távolságban is aggódott az Attila közönsége. Amikor beállították a válogatottba Pruhát és kitűnt, hogy az egész vidéket egyetlen miskolci játékos fogja képviselni Rómában ezen a nagy csatán, mindenki büszke volt, de egyúttal mindenki attól félt, hogy talán nem sikerül a miskolci publikum kedvencének római játéka. Nem így történt. Pruha a római mérkőzés hőse volt, ő és Konrád játszottak a legragyogóbb stílusban, sőt egyedül Pruha állotta végig az öldöklő iramot.

Pruha szívesen áll rendelkezésünkre, hogy felvilágosítást adjon a római útról.

— Még a mérkőzés előtt — mondottuk — megírtuk olasz jelentés alapján, hogy a diósgyőri Csapkay is üdvözölte magukat. Beszéljen erről valamit!

— Már Budapesttől kezdve — mondja Pruha — mindenütt óriási ünneplésben volt részünk, a határon túl pedig Postumiánál, Triesztben, Padovában, Bolognában ünnepelték a csapatot a pályaudvaron. Firenzében várt azonban a legkedvesebb fogadtatás, mert itt a diósgyőri Csapkay Károly hatalmas csokorral fogadott bennünket. Hozzám külön is odajött és azt mondta:

— Te miskolci vagy, ne merészelj szégyent hozni ránk!

— Rómában a megérkezésnél szinte hihetetlen arányú ünneplésben volt részünk. Majd széttéptek bennünket, ahogyan a vonatról leszálltunk, szinte nem is a saját lábunkon mentünk ki a pályaudvarról, hanem valósággal kisodortak bennünket.

— Hogyan folyt le Mussolininél a fogadtatás? — kérdeztük.

— Szombat délelőtt mentünk el a miniszterelnökhöz. Ötször is megszámoltak bennünket, annyira vigyáztak, nehogy idegen csússzon be a fogadtatásra, Mussolini igen komoly arcú, markáns megjelenésű egyéniség. Lekezelt a társasággal, azután báró Kray István, a mi vezetőnk mondott olasz beszédet, majd Mussolini válaszolt. Azután a vezetőségnek fényképet adott, báró Kray István pedig az MLSz jubileumi plakettét nyújtotta át neki. Amikor mindennek vége volt, háromszoros huj-huj-hajrát kiáltottunk Mussolininek, ami nagyon tetszett neki.

— Találkozott-e miskolci származású diákokkal Rómában?

— Igen, már a megérkezéstől kezdve egy igen kedves miskolci fiú, Rosenthal Andor mindig velem volt. De az olaszok is kérdezték, hogy én nyáron itt jártam-e az Attilával Rómában.

— Mondjon valamit a mérkőzés külsőségeiről.

— Amikor kifutottunk a pályára, mindegyikünknek a kezében kis piros-fehér-zöld zászló volt és háromszoros huj-huj-hajrát kiáltottunk. Olyan tomboló tetszés fogadta ezt a köszöntést, hogy az emberben a vér meghalt. Ugyanezt megismételtük a másik oldalon is és ezután játszotta el a zenekar a magyar Himnuszt, amelyet 30 ezer olasz állva hallgatott végig. Fenséges pillanat volt.

- Mit szól azokhoz a szállongó hírekhez, hogy a magyar csapat győzhetett volna, de nem akart a két nemzet barátságára való tekintettel'?

— Nem igaz az egész. Mi akartunk, amennyire utolsó erőnkből tellett, de a szerencse elpártolt. Az első 20 percben olyan fölény volt, hogy állandóan a kapuban álltam, de azután jött a mi időnk. Kohut és Hirzer góljai, amelyeket a sovén közönség is megtapsolt.

— A második félidőben biztosra jöttünk ki. Már a 2. percben olyan labdát adtam Takácsnak, hogy azzal eldőlhetett volna a mérkőzés sorsa, de a kapusba lőtte. Amsel potyagólt kapott és ettől kezdve a közönség őrjöngött, kerepelt és az egész stadionban fülsiketítő volt a tombolás. Bukovit lerúgták, nekem beljebb kellett húzódni, hogy helyette is dolgozzak, két gólt kaptunk, majd egy remek akcióból, amely tőlem kiindult, kiegyenlítettünk, de a finist a mieink nem bírták és kikaptunk.

— Hogyan viselkedett a publikum a magyar csapattal szemben a meccs után?

— Ahogy a bíró lefújta a meccset, szinte kábultan jöttünk a pályáról. Nem akartam elhinni, hogy vége van és elvesztettük a játékot. Mert ezt a mérkőzést reális körülmények között kétgólos vezetés után, ha nincs ott a fanatizált tömeg és a szünetben nem doppingolja az olasz játékosokat a miniszterek megjelenése az öltözőben, akkor feltétlenül meg kellett volna nyerni. A játék után a tömeg sorfalat állott és úgy ünnepelt minket, a veszteseket. Hétfőn még Rómát tekintettük meg, amennyire az idő engedte és este indultunk haza."

(Reggeli Hírlap - 1928. március 30.)

Pruha Antal 1973. szeptember 29-én hunyt el. Emlékét megőrizzük!

Opata Zoltán - a bohém zseni

Opata Zoltán (Patai, Ormos 1900-1982) hazai viszonylatban a legismertebb labdarúgó, aki az Attilából lett a nemzeti csapat tagja. Ő volt a negyedik, utolsó válogatottja a klubnak.

Fotó: mtk.hu - MTK legendárium

A támadósor minden posztján bevethető labdarúgó a fővárosban született. A MÁVAG-ban kezdett el futballozni, 1920-ban került az MTK-hoz. Egy pár hónapos kitérővel - 1924, Makkabi Brno - egészen 1929-ig a kék-fehérek játékosaként szerepelt. (Hatszoros magyar bajnok és kétszeres kupagyőztes lett a Hungária körúton. Tizenhat alkalommal játszott a nemzeti csapatban, ahol hat gólt ért el. Az MTK örökös tagja.)

1929-ben került az Attilához, ahol a csapat tréneri teendőit is ellátta. 1930. május 11-én lépett pályára utoljára a válogatottban - először miskolciként. Nem túl szép emlék lehetett számára az Üllői úton elszenvedett vereség (0-5) az olaszoktól. Érdekes, hogy Pruha Antal a párosítás odavágóján játszott - Rómában 3-4 - Opata pedig a hazai visszavágón szerepelt. Mindez az Európa kupa (1927-30) keretein belül. Az Attila sajnos komoly anyagi gondokkal küszködött, ezért Opatát kénytelenek voltak értékesíteni a szezon végén.

Ekkor aztán tényleg a kezébe vette a vándorbotot. A Nemzeti után sorrendben a Bocskai, a Lille, a Hungária, a Racing Paris, a Nyitra játékosa volt, majd pályafutása végén ismét az Attila játékos-edzője.

Trénerként is óriási karriert futott be a bohém csatár. Már az első "Attilás" korszakában edzőként játszott, akárcsak később a Bocskaiban. Kassán csak edzőként számítottak rá, de 1935-ben az Attila FC játékos-edzőjeként újfent Miskolcon találjuk. Ezután azonban tényleg csak a játékosok felkészítésével foglalkozott.

Az olimpiai válogatott (1936), a Bocskai (1936-38), a HASK Zagreb (1938-39), a MÁVAG (1939-42), a Kolozsvár (1942-44), a Ferrarul Cluj (1945-46), az ITA Arad (1946-47), a Ferencváros (1947), a Pécsi BTC (1948-50), a MESZHART Dinamó (1950), a Budapesti Dózsa (1950-51), a Csepel (1951-52), a Vasas MÁVAG (1952-53), a Budapesti Haladás (1953-55), a Górnik Zabrze (1957-58), és végül Magyarország "B" és "U" szövetségi edzője. A HASK Zagreb-el, az ITA Araddal és a Górnik Zabrze-vel bajnoki címet szerzett. 1961-től mesteredző.

Fotó: mtk.hu - MTK legendárium

Egy nagyon jó és érdekes interjút olvastam vele a Sporthírlapban, 1930. decemberében járunk. Ebből az interjúból idéznék egy pár sort a nagyszerű futballista emlékére.

,,Opata Zoltán. A „Zoli”. A futball, de még inkább a futballjátékosok aranykorának jókedvű Zolija. Az örök bohém. A mókamester és hivatásos ugrató. Össze-vissza tarkaságban tolulnak neve mellé az asszociációk. Régi képek elevenednek meg. Pezsgős dugók durrognak, táncosparkett csillan, támolygó konjunkturás fénnyel a régi jó álamatőr idők hazug kulisszái sorakoznak és a színfalak között villogó szmokingban a könnyű jövedelmek kiskirálya, a futballista, a Zoli.

Szimbóluma volt ő akkor a könynyelműségnek, rikító célpontja a futball komolysága elleni támadásoknak. Igaz, hogy a szmokingon ott ragyogott a legendás olasz 7:1 becsületrendje, de mi haszna, ha az idők meghozták ama gyászos májusi 5:0-át, amelyből csak a nulla volt a Zoli „érdeme”."

(Sporthírlap - 1930. december 11.)

Természetesen szó esett az Attilából való első távozásáról is - hiszen ezután vagyunk pár hónappal. Ekkor még nem tudta, hogy néhány esztendő múlva kétszer is visszahúzza a szíve Miskolcra.

,,- Nem szívesen jöttem el Miskolcról. Nagyon a szívemhez nőtt az a város. De kellett, az Attilán segítettem ezzel."

(Sporthírlap - 1930. december 11.)

Nem tagadta azt sem, hogy szívéhez nőtt a város. Vagyunk így egy páran ezzel...

,,Miskolcról és az Attiláról mond még néhány hálás, kedves szót. És nagy részvéttel beszél az Attila szomorú sorsáról. De nem félti a csapatot. Nagy erők vannak még ott tartalékban, ha el is adnak néhány játékost, az Attila útja szerinte egyenesen ível az elsőosztály felé. Nagy szeretet, meleg rajongás van Opata szavában, Miskolc, Tapolca, Lillafüred, mintha visszahívnák.

— Talán majd, ha az Attila újra az első ligában játszik — mondja —, most itt a helyem, itt akarok dolgozni, becsülettel, hogy megbecsüljenek."

(Sporthírlap - 1930. december 11.)