Ezúttal a Miskolcról szóló költeményeket szerettem volna egy csokorba összegyűjteni. Próbáltam minél több költő városunkról szóló - szerintem - legjobb versét megtalálni és - itt és most - bemutatni nektek. 

A legnagyobbak is írtak Miskolcról. Idézzünk most néhány hallhatatlan poétától. 

 

Ez a gyönyörű város sok nagy költőt megihletett

 

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) 

A magyar irodalom kiemelkedő képességű tudósa, korának kiváló ismerője.

 

Csokonai Vitéz Mihály. Forrás: Wikipédia.

 

A költő 1800 júliusában látogatott Miskolcra és környékére - Alsózsolcára -, Vay Miklós meghívására. Az alábbi verset Vay Zsanett esküvőjére írta. Konkrétan ugyan városunkat nem említi benne, de a "Sajónkat" igen.

 

A szépség ereje a bajnoki szíven

(részlet)

 

Megúnta Márs a harcoknak

Orrprüszköltető porát,

S elhagyá a bajnokoknak

Vérbe fördött táborát.

 

Ama zőld hegyek mellyékén,

Hol a nektár csordogál,

Hol a Sajó szép vidékén

Sajó végig folydogál,

 

Széjjelnézett egy szép este

És oly helyet keresett,

Hol elfáradt vitéz teste

Nyúgodjon egy keveset.

 

Úgyis Vayt jól esmérte

E hazánk nagy emberét,

Ki felkötötte volt érte

A nemesség fegyverét.

 

És aki most azért vájja

Debrecennek dombjait,

Hogy bő étekkel táplálja

Az ágyúk éh gyomrait.

 

Itt akart hát megpihenni

A hadaknak istene,

Únalmára kezdvén lenni

A feldúlt várak szene.

 

Ruháját leterítette

A Sajó zőld partjain,

Fegyverét a szél lengette

Egy vén fűzfa gallyain,

 

Melynek ritkás árnyékára

A hold ingó fényt vetett,

S a Márs füstös bajusszára

Irtózva tekingetett.

 

Nyúgodj, szelídíthetetlen Isten!

nyúgodj egy kicsint,

Majd a trombiták kegyetlen

Hangja ismét kardra int.

 

Nyúgodj! ím a lármás hadnak

Fegyvere most nem zörög,

Csak e patak zúg s álmadnak

Únszolására csörög. (...)

Miskolc, 1800. július 25.

 

Tompa Mihály (1817-1868)

Református lelkész, költő, a népi-irodalmi irányzat jelentős képviselője. 

 

Tompa Mihály. Forrás: Wikipédia.

 

Tompa Mihály 1832-ben került Sárospatakra, onnan sokszor utazott apjához Miskolcra. 1846-ban városunkban tette le a lelkészi vizsgát. Az 1850-es években élénk szellemi élet bontakozott ki az Avason, az avasi pincékben. A Lévay József nevével fémjelzett asztaltársaság tagja, ennek a társaságnak névre szóló poharai ma a rimaszombati Tompa Mihály Múzeumban találhatóak. 

Egy csodaszép verset írt Tompa Diósgyőrről, talán a legszebbet a sok közül. Mindezt 1852-ben.

 

Diósgyőr

 

Tudjátok-e, hol van Diós-Győr?

Láttátok a regényes tájt:

A bércet és barlangot, melyet

Az őserő építe, vájt?

 

Az óriási hegymedencét,

Vizének zöld mélységivel,

Melyen egy-egy benyúlt merész ág

Rezgő képét teríti el.

 

Hol a mély titku rengetegben,

A vadkomló s az iszalag

Hűvös szagos bolttá foly össze,

Melyen vadméhek zsonganak.

 

Őzek szálalnak a pataknál,

Melynek forrása jéghideg;

Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd

Elszéledő csirkéinek.

 

Hol a zöld fák közt, mint halott váz

Sárgúl egy-egy vár-omladék;

Multjáról csak regék beszélnek,

S halk gyenge viszhang lakja még.

 

Láttátok a tájt? bércet, ormot

Csendes völgyek s halmok felett?

Szelid s vadon szépségiben a

Mindenható természetet?

 

Ott állott, sok századdal innen,

Diós Pál egyszerű laka,

Amelyre árnyat és gyümölcsöt

Egy óriásfa hullata.

 

Diófa volt ez, a családnak

Vetése, sója, tehene;

Gyümölcsiből annyit beszerzett,

Hogy újig érőt ért vele.

 

Vadász volt Pál, biztos kezétől

Halomra hulltak a vadak;

Bár egyszerü s irás-tudatlan:

Gondolkodó és hallgatag.

 

A bérctetőn, a zuhatagnál

Órákig elmerűlve állt;

És pontos szemmértékre vette

Az elnyuló völgyet, lapályt.

 

Egyszer, borútlan nyári délest,

Hogy a diófa hűsiben

- Körűlhevervén kis családja, -

Pál gazda csendesen pihen:

 

Merőn néz a távolba, mintha

Törődne titkos terveken;

S egyet sohajt: hogy is nem adtál

Nekem sok kincset, Istenem!

 

Oh oh! kiált a felesége,

- Hová beszélsz? vagy nincs eszed...?

De a vadász fellelkesűlten

Beszélt, - beszélni jól esett:

 

Lásd anyjok! mily termékeny, áldott,

És mégis puszta e vidék!

A halmot nem építi, lakja,

A tért nem szántja senki még!

 

Hej, hej! ha úgy lehetne, mint nem:

A tájt megnépesíteném!

Szőlőt teremne a hegyoldal,

Vár állna a bérc tetején!

 

Parancsolnék a zuhatagnak,

Hogy hajtson árja malmokat;

Feltörném a gyepet, hogy adjon

Piros-magú kalászokat.

 

És nem tudom, még mit mivelnék...!

Szólt a vadász, - és mig neje

Bámulva, féltve nézte, - fölkelt,

S eltűnt az erdők mélyibe.

 

És ott bolyongott, - néma gondban

Töltvén az éjt és a napot;

S egyszer hogy elnyomá az álom,

Ilyeténképen álmodott:

 

Ősz embert látott, aki monda:

Kérésed meghallgattatik!

Menj el fiam, és ülj

Nagy-Várad Kapujában harmadnapig!

 

Pál gazda menten utnak indult,

S éjjel, nappal gyorsan haladt;

Szörnyen csudálta és megunta

A sík alföldi tájakat.

 

Itt a torkos gődény halászik,

S egy folt lovas-kócsag lelep;

A nádasban valami bömböl

Hol távolabb, hol közelebb,

 

Amott a rét elúszik a tón,

S a buzgány lóg hosszú nyelén;

A habrózsák harasztja, mint egy

Zöld tányér áll a tó vizén.

 

Hegy, erdő nincs ameddig a nap

Kél és nyugodni mégyen át;

Az ember száz mérföldre nézhet,

Hanem azért semmit se lát,

 

Ezer nyom van, de ember egy sincs,

A csorda őrzetlen legel;

Előtte és utána árvíz;

S az útas majd szomjan vesz el.

 

És oszlop épűl a homokból,

A forgó-szél épitgeti,

Karcsul... karcsul... s mindig magasabb,

Míg kivirít a teteji...

 

És akkor rögtön összeroskad,

Elnyelvén a sik, puszta tér;

Pál megbámulja, s unja mindezt,

Mig végre Nagy-Váradra ér. -

 

Ülvén a város kapujában,

Az első nap szürkűletén;

A jó szerencsét várta, leste,

Üres tarisznyával szegény!

 

És rögtön harsány szózatot hall:

'Mit kérsz egy napra?' - s megmered...

«Ez ő: az ősz ember, aki küldött,

S igért álmamba' kincseket...

 

Ember volt, persze, aki szólott,

Rövid-vastag, ősz és kuszált;

De ez Pál gazdát hítta inkább

S igért neki: - hat polturát!

 

S addig sokan a térre gyűlnek,

Asszony, leány, suhanc, öreg,

Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre,

Napszámba elszegődjenek.

 

A kurta polgármester úr is

Odább szállít vagy hatvanat;

Pál bámul... a szégyen, csalódás

Mint éles kés szivébe hat.

 

- S másnap megint szól a kis ember:

'Hát kend fiam! minek van itt?'

S ő így felel rá: «engedelmet!

Várok, nagy uram, valakit.

 

» Pedig dehogy várt...! bánta szörnyen,

Hogy ennyire törekedett;

Keserűen átkozta, szidta

Magát, álmát s az életet.

 

De ha már itt vagyok, bevárom

- Gondolta, - a harmadnapot;

És jaj volt néki; a kis urtól

Annyi piszkot, mocskot kapott.

 

«Nem vagyok én korhely csavargó,

Szólt a vadász, megkövetem!

Csak egy bolond álom miatt van

Rajtam ez a veszedelem...!

 

» S elmondta álmát. A kis urnak

Nevettében a könyje folyt;

'Okos ember vagy, jó barátom,

Okos, de senkinek se mondd!'

 

'Ha az álom beteljesűlne,

Én herceg is volnék talán!

S a Dárius kincsét azóta

Mind a zsebemben hordanám!

 

Háromszor álmodtam, hogy arra

Fel...fel...! nagy rengeteg terűl;

Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban,

S induljak el, de egyedűl.

 

Él ottan egy vadász: Diós Pál,

Lakánál vén diófa van;

Csupán csak a fát kell kivágni,

S tövében három kád arany!

 

Az apám sem hallotta hírét Bükknek,

Diós Pálnak soha...

No's földi; kell-e? ott van a kincs,

Neked adom! csak menj oda!'

 

Igy tréfált a kis ember, és Pál

Egy ígét sem felelt, - hanem

Már-már betelve hitte álmát,

S otthon termett nagy hirtelen.

 

Reng a kenyértermő diófa,

Az ágak földre omlanak;

Hejh! ha vakot vet a szerencse...

S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...

 

Hanem nem úgy volt. Meglelé Pál

Mit álmodott, mit keresett;

Fris élet és zaj kelt legottan

Az elhagyott vidék felett.

 

Gerézdet érlelt a hegyoldal;

Vár épült fenn a bérctetőn;

A zuhatag szilaj folyása

Munkára kényszeritve lőn,

 

S hol a vastól felszaggatott gyep

Piros-magú kalász adott:

Megtelepült az összegyűlt nép,

S Diós-Győr épült általok.

 

Nézzétek meg a tájt! - a multak

Romokba dőlt emlékivel;

Holott az emberész hatalma

S a természet csudát mivel.

 

 

Igaz azt ígértem, hogy egy költőtől csak egy verset mutatók, de Tompa Mihályt rendhagyó módon kétszer is idézem. A miskolci bíró című költeménye Kondai Kiss Mihály főbíróról szól, aki egy házasságtörés miatt a fejét vesztette. A vers nem az eredeti történetet meséli el, azt ide kattintva olvashatod el.

 

A miskolci bíró

 

Ki vagyon már téve

Miskolc városába',

Szép ifiú asszony

A siralom-házba.

Az egész életre

Nincs csak három napja,

Fejét holnapután

A pallos lecsapja.

 

Mit cselekvék, mit nem?

De nagy volt a vétke;

Fejére a törvény

Halált mondott érte.

Bámulók tolongnak

Ajtaján napestig:

S elitélt rabasszonyt

Jól vagy roszúl festik.

 

De egy ifju férfi

Tart oda legjobban,

Ki amikor nézi:

Arca lángra lobban;

Szerető vagy testvér,

Ki oly nagyon szánja?

Ez ifju ember a

Város főbirája.

 

Mig ezek igy mennek:

Elmúlik a két nap;

Csak egy éjszakád van

Szerencsétlen szép rab!

Hosszú is, rövid is,-

Hosszú gyötrelmével!

De rövid, mivelhogy

Az utolsó éjjel.

 

Egyet üt. Reggelig

Nem sok van már hátra:

Kivel imádkozva

Készül a halálra:

Nincsen a fogolynál

Csak a lelkipásztor...

Az is megy, - s ha eljön

Utószor jön másszor.

 

Lehajtja bús fejét,

Majd a mécsbe bámul;

Lágy selyem-hajának

Dúsgazdag kontyárul

Fekete fátyol csügg,

Önmagának gyásza...

Holnap mosódik le

Piros vérben ázva.

 

Nem pihent már régen -

S erőt vészen rajta

Elkinzott test, lélek

Hosszú fáradalma;

Míg az őrök csendben

Állnak a tornácon:

Ledűl és elnyomja

Zavaros mély álom.

 

Most valaki nyit be

A siralom-házba; -

Keresztül-vetődik

Előtte két dárda;

De amint az őrök

Az arcát meglátják:

A főbiró elől

Elveszik a dárdát.

 

Az ifju a foglyot

Merőn, némán nézte;

Lehajolt kebléhez...

S az nem vette észre.

És csókolva ajkát

Sokáig egyvégben:

Édes álmat érzett

 

Félalva, félébren...

De hogy felserkent, s a

Mámorból kitisztult:

Keblétől borzadva

Ellöké az ifjut;

Ki az? szólt remegve

Ki idejő orúl?

S halál leányának

Szerelmére szorúl?! 

 

Azután megállott

Merőn, mint a márvány;

Révedező lelke

Az eseten járván;

Szemében még a kéj

Gyorsan hűlő lángja...

Míg szivét a halál

Zord fagya elállja.

 

S szólt: ki vissza-rántál

E bűnös világhoz:

Szerencsétlen ifjú!

Öntetted elátkoz...

Bennem a halállal

Ültél ma nász-éjet...

A fagyos menyasszony

Még ma eljön érted!

 

Míg beszél a rabnő

Reszketeg jós ajkkal:

Elrohan a biró...

Meghasadt a hajnal!

S mi nagy titkon történt

A siralmas lakban:

Őrök által reggel

Véletlen kipattan.

 

Elfut a tett híre,

S a népség fellázad:

Halálát kívánja

Város birájának!

A fagyos menyasszony

Hamar eljött érte:

Rabasszony vérével

Összefolyt a vére.

1854

 

József Attila (1905-1937)

A magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. Születése napján - április 11 - ünnepeljük a költészet napját hazánkban.

 

József Attila. Forrás: mek.oszk.hu.

 

Az egyik legszebb magyar szerelmes költemény az Óda. József Attila az Írók Gazdasági Egyesületének egyhetes konferenciájára érkezett Lillafüredre - 1933-at írtunk ekkor -, és itt ismerkedett meg - vagy inkább látta meg - Marton Mária művészettörténésszel, akihez a verset írta. Állítólag a versért "cserébe" még pofont is kapott az akkori kedvesétől nyilvános helyen.

A Palotaszálló függőkertjében található József Attila szobra, melyet 2005-ben állították a költő 100. születésnapja alkalmából. Varga Éva alkotása. A szobor mellett a kőbe vésve az Óda részleteit is olvashatjuk.

 

Óda

 

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -

homlokod fényét

villantja minden levél.

Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti

szoknyád a szél.

És a törékeny lombok alatt

látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és

- amint elfut a Szinva-patak -

ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken,

fogaidon a tündér nevetés.

 

Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

 

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,

de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak,

de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend,

számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed,

rajta a finom erezet,

föl-földereng.

 

Óh, hát miféle anyag vagyok én,

hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény

s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség

ködén

termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,

alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,

reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy

orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse

legyen.

Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át

hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját -

hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját

s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad

benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak

a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,

csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak

gyárak,

sürög millió élő állat,

bogár,

hinár,

a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény

borong -

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

 

Mint alvadt vérdarabok,

úgy hullnak eléd

ezek a szavak.

A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd.

De szorgos szerveim, kik

újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek,

hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -

Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek,

te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.)

 

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,

talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc,

talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június

 

Petőfi Sándor (1823-1849)

A magyar költészet kiemelkedő alakja, ugyanakkor nemzeti hős, forradalmár, a magyar forradalom hősi halottja.

 

Petőfi Sándor. Forrás: Wikipédia.

 

A költő 1847-ben írta a Diósgyőri vár romjainál az Alkony című versét. A távoli kis harang a pálosok harangja volt eredetileg, ma (is) a katolikus templomban őrzik, már nem használják, raktáron van.

 

Alkony

Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,

Lankadtan bocsátja le fejét;

Levelei, a halvány sugárok,

Bús mosollyal hullnak róla szét.

 

Néma, csendes a világ körűlem,

Távol szól csak egy kis estharang,

Távol s szépen, mintha égbül jönne

Vagy egy édes álomból e hang.

 

Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez

Ábrándos hang jólesik nekem.

Tudj' isten, mit érzek, mit nem érzek,

Tudja isten, hol jár az eszem.

Diósgyőr, 1847. július 8.

 

Szabó Lőrinc (1900-1957) 

A magyar líra egyik nagy alakja. Költő és műfordító.

 

Szabó Lőrinc. Forrás: nyugat.oszk.hu.

 

Miskolcon született, de nem sok emléket őriz városunkról, hiszen hamar elköltöztek. A Tücsökzene című kötetében pár Miskolcról szóló verset is írt. 

Ezerkilencszáz

 

Halkulsz, tücsökszó? Miért? Hová

viszel?

Miskolc... 1900... Semmi jel?...

Áh: itt még néma vagy!... Mástól

tudom:

valaki kiejtett az ablakon...

De máris zendűl képeid sora:

konyha, gang, kert; és sok kukorica;

majd, az utcán túl, tisztán felragyog

a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,

telepvége... Por (vagy sár!) volt az út...

Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy

beragadt a hóban, hogy ott maradt...

Messziről hallottuk a vasutat:

görgő robaj, fütty, mozdonydohogás,

ott dolgozott az apám... Csupa máz,

olaj s korom volt, ha megjött: a kék

munkaruhát anyuka mosta... Szép

piros sárkány repült a rét fölött...

S te is ott voltál mindenütt, tücsök!

 

Móricz Zsigmond (1879-1942)

A XX. századi próza egyik legismertebb alakja, író, újságíró.

 

Móricz Zsigmond. Forrás: Wikipédia. 

 

Mi miskolciak nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a ,,legnagyobb jövőjű magyar város"-nak nevezte Miskolcot, de azért kritikát is fogalmazott meg abban az írásában a városról. 

Író volt elsősorban, úgy került be ebbe a bejegyzésembe mégis, hogy egyszer a miskolci múzeumi látogatásakor egy rövid versikét írt a vendégkönyvbe, íme:

Kegyes kezek ajándéka

a régi óra.

Tudós, sovány múzeumszentek

kipróbálják a boltívek alatt

s az óra pengve zengi

a régi öröm muzsikáját,

s lélek varázsa jön a Múltból.

Ki adja majd be a múzeumba

a szívemet,

hogy messze időkig zengje,

zengje a fájdalom kínos

gyötrő dalát,

a tudomány kulcsárjai,

a Pénz árvái örömére.

Mert az élet kövérjei

habzsolják

a közrablás pezsgő börze borát

s az Avasra járnak mulatni

tündér éjeken,

s nem aggódnak régi órák

s régi szívek bús zenéjéért.

 

Gyulai Pál (1826-1909)

Író, költő, egyetemi tanár, műkritikus, irodalomtörténész, a Kisfaludy Társaság 4. elnöke, az MTA tagja, a főrendiház tagja, több újság szerkesztője. 

 

Gyulai Pál. Forrás: Wikipédia.

 

Egy alkalommal Lévay József barátjánál vendégeskedett Lillafüreden. Ekkor írta az Erdei lak című költeményét, amelyből óriási botrány kerekedett. Régi ellensége Herman Ottó szerint a versben leírt galamb búgását nem hallhatta ott és akkor Gyulai. Ezt a "harcot" vadgalambpörnek nevezik az irodalomtörténetben. 

 

Az erdei lak

 

Kies völgyben, a Bükk tövén,

Egy kis lakban tanyázom én;

Mohos sziklák, erdők védik,

Bár lakhatnám itt mindétig!

 

Csendes hely, csak a patak zúg,

Erdőn csak a vadgalamb búg,

Reggel ébreszt, este ringat,

Világ zaja ide nem hat.

 

Oh ne is! Volt benne részem,

Kifáradtam már egészen,

Ugy szeretnék megpihenni,

Egyedűl magamé lenni.

 

Sebeim, mint itt a fának,

Lassanként begyógyulnának,

Derülnék a napsugárral,

Dallanék vidám madárral.

 

Hiú ábránd! . . . erdős kis lak,

Alig jöttem s már itt hagylak!

Sors ellen küzdök hiába,

Mennem kell világ zajába.

1887

 

Köszönöm szépen a figyelmet, ezzel még nincs vége az összeállításnak, hamarosan újra jelentkezem ebben a témában.

 

 

Források:

 

hellomiskolc.blog.hu - A költészet napjára: költők és írók Miskolcról

miskolc.hu

Dr. Kárpáti Béla: Miskolci irodalom Miskolcon

Wikipédia

arcanum.hu - Verstár: Ötven költő összes verse